A tavalyi év horrorisztikai csúcspontja nem valamely, Stallone 80 éves felsőtestéről készült fotó, nem is muterod menopauzát követő szexuálorientációs váltása, és nem is az, mikor ismerőseid kétszázadszorra bizonygatják neked, hogy a Van valami… mekkora mérföldkő, és megnézed, és rájössz, hogy semmi közös nincs benned a film által ábrázolt figurákkal.
Nem, 2014 horrorcsúcspontja az Afterlife with Archie. Műfaji keverék, gyönyörű korcs, mintha a szülei egy díjnyertes bernáthegyi és Mona Lisa lennének. Az unalmasra rágott horrortoposz, a zombimizéria vadászik az amerikai kisvárosi idillre: alája mászik, hogy a lába közé haraphasson.
Az Archie képregénysorozat, illetve a belőle eredeztetett tucatnyi spinoff-képregény maga a nyomtatott anakronizmus: a negyvenes években indult széria egy kellemetlenül szirupos vidéki utópiába illeszti bárgyú szereplőit. “Humoros képregény”, viccszéria, amelyben a poénok színvonala sosem nő a pre-teen korosztály befogadó-küszöbe fölé. Bár az Archie képregények kiadóvállalata bizonyos politikailag korrekt húzásokat kénytelen volt meglépni annak érdekében, hogy a XXI. században ne váljon közröhej tárgyává (pl. a történetbe meleg szereplőket illesztettek – cseppet életszerűtlen volt ugyanis, hogy a kétezres évek elején még egyetlen meleg lakója sem volt Riverdale-nek), a polgári ízlés határait sosem merték átlépni.
Eddig.
Az Afterlife with Archie (a cím játék az egyik, mára becsődölt spinoff, a Life with Archie címével) elmélyült általélvezéséhez talán nem árt, ha az olvasó valamennyire otthon van az Archieuniverzumban, hiszen így fénylik majd csak igazán a kontraszt. Az Afterlife with Archie ugyanis sutba vágja hetven év gondosan felépített értékrendszerét, kidobálja történetéből az Archieszériát oldalanként legalább kétszer megfertőző rettenetes szóviccek és elviselhetetlenül anakronisztikus burleszkpoénok mindegyikét (sőt, a humort cakumpakk), és az olvasó retinájára karistol egy víziót, amelyből ugyan a főszereplő Archie Andrews és középiskolás barátai köszönnek vissza, de joviális, bágyadt-vattacukros világukat elfújja a sír szele.
Az Afterlife with Archie figurái az ötvenes évek legendás, gátlástalan horrorképregényeinek modern verziójában próbálnak túlélni, ahol a sötét sarkokhoz sosem szokik hozzá a szemed, és ahol az utcákon állandóan betegsárga naplemente van. Az idilli Riverdale városkát, amely a mainstream Archie képregényekben a II. világháború utáni Csinyájjukmeg!-hangulat Han Solo módra befagyasztott látlelete, itt az életveszély miazmája lengi be. A mainstream változatból jól ismert, kedves arcokat ezúttal a rossz lelkiismeret torzítja csendesen: mindenkinek van valamilyen - gyakran kimondottan keserű - vaj a füle mögött.
Archie legjobb barátja, a mainstream változat idiótája, Jughead lesz a zombipestis első áldozata. A kutyáját valaki halálra gázolja (hogy kicsoda, az külön sokk), és Jughead Sabrinától, a tiniboszorkánytól (ismerős, ugye? Ő szintén az Archie Comics tulajdona) kér segítséget. Jughead és Sabrina egy rosszhírű, elhagyatott temetőben ássák el a kutyát, amely másnap visszatámolyog gazdájához: csakhogy az állat szeme most már vérben forog, a foga pedig Jughead húsára fáj…
A King Állattemetőjével kapcsolatos párhuzam egyértelmű, mint ahogy a készítők az egyéb, innen-onnan összegereblyézett motívumokat sem próbálják sajátjukként eladni: az Afterlife in Archie-ban a hangulat, illetve egy közismert, idilli univerzum sarkaiból való kifordítása a lényeg, és ez döbbenetesen jól sikerül. Jughead természetesen másnapra élőhalottá szottyul, és elcsoszog az érettségi bálra, ahol legelőször azt a barátnőjét kóstolja meg, aki a mainstream Archie képregényben évtizedek óta epekedik a hülye feje után…
A város pár óra múlva már lángokban áll, és a zombikór először a megyére, majd az országra is átterjed. A Riverdale-i középiskola túlélői a helyiek szupergazdagember házában keresnek menedéket. Nem sejtik, hogy egyiküket korábban megharapták…
Francesco Francavilla rajzai tökéletesen hozzák azt az általam korábban már megidézett örök naplementét, az amerikai pre-code képregények mákonyos, groteszk világát: mintha panelről panelra süppednénk mélyebbre és mélyebbre az elkerülhetetlen halál biztos tudatának alapszínekkel dolgozó mocsarában. A végzet ül mezítláb Archie és barátainak nyakában, akikből a túlélés kegyetlen hívása olyan cselekedeteket csal elő, amelyekre a mainstream-sorozat lapjain nemhogy vetemedni nem mernének, de még a gondolatnak a csírája sem hajtana ki jólfésült buksijukban. Ha úgy hozza a helyzet, kit lennél képes megölni? Bárkit? Szó szerint bárkit?
A gyűjteményes kötet végén a túlélők elhagyják a várost, illetve ami megmaradt belőle, hiszen biztosnak hitt menedéküket is beveszik a zombik. Az eposz ezzel egyelőre csak kezdetét veszi, hiszen az Afterlife with Archie folytatásos képregény, és ez a kötet mindössze az első 7 füzetet gyűjti magába. Az apokalipszis még csak most lesz “poszt”...
