Wostry Ferenc összes cikke

The Chilling Adventures of Sabrina - Tini fejlődéstörténet kőkemény horrorba mártva

Az amerikai kisvárosi tinédzserek idillje találkozik az emberevő boszorkányok kíméletlenségével.

The Visit - Papa, mama, gyerekek, rémségek

Lehet, hogy M. Night Shyamalan annyi év és filmhulladék után visszatért?

German Angst – A német horror él

Párkapcsolat, idegengyűlölet és családon belüli erőszak - horrorköntösben.

It Follows - Nemi úton terjedő démon

Szexelj, vagy meghalsz: az utóbbi évek egyik legjobb horrora szép és félelmetes.

Marshland - A diktatúra utóíze

Két madridi nyomozó egy sorozatgyilkos nyomában jár a Franco-rezsim bukása után - velős spanyol krimi a True Detective stílusában.

Late Phases - Vak vietnami veterán a farkasember ellen

Ritkaság: jó kortárs amerikai horror.

A fekete ruhás nő 2.: A halál angyala – A szegény ember kísértethorrora

A fekete ruhás nő folytatása csinosan összefoglalja másfél órában, hogy mi a baj a mai horrorokkal.

Afterlife with Archie: Escape from Riverdale - Az amerikai kisvárosi idill karóba húzása

Az egyik legrégibb amerikai képregénysorozat kedves, gyerekeknek szóló szirupját elmossa a vér és a zombiapokalipszis.

The Curse of the Werewolf - Osztályharcba oltott farkasemberhorror

Kétségbeesett és explicit ordítás egy perverz és velejéig rohadt rendszerről, amelyben szadizmus szadizmust (és horrort) szül.

Artéria podcast #4 - Red State, A dolog 2011, Melankólia

Folytatjuk korábbi, tárhelyproblémák miatt elveszett podcast-epizódjaink feltöltését. Ebben a részben Selmeczi Nóra, Rusznyákdzsí és jómagam a címben felsorolt filmeket ekézzük (vagy épp dicsérjük.) Az adás legelején elhangzik, hogy ez a második epizód, ami óriási tévedés.

Artéria - a Geekz podcastje. Íme az első három "elveszett" epizód!

Mivel júniustól, úgy néz ki, végre lesz időnk rendszeresen podcasteket készíteni, úgy gondoltuk, feltöltjük a korábbi adásokat a jutúbra, a közbiztonság széjjelzilálásának érdekében. Az alábbi linkeken az első 3 epizódot találjátok. A maradék két korábbi epizód a jövő héten kerül majd feltöltésre, lesz róluk bejegyzés is, természetesen.

Artéria #1 - Predator, Eredet, Scott Pilgrim, Preacher

Artéria #2 - John Carpenter, Stieg Larsson

Artéria #3 - The Woman, Attack the Block, Poltergeist

The Evil Dead - Gonosz halott

Bizonyos szempontból az Evil Dead az egyik legtökéletesebb példája annak, hogyan kell filmet csinálni. Hagyni, hogy csak a rettenetes késztetés hajtson, és mikor az innen-onnan összekapart, minimális büdzsé a nyakunkra ül, és nyom minket rendesen, lerázzuk magunkról, aztán új utakat keressünk, olyan megoldásokat, amelyekre a cinikusok sosem számítanak, és amelyek láttán csak a szájukat fogják tátani. EZT, ENNYIBŐL? Döbbenet.

Sam Raimi – külseje alapján könyvelő – a hetvenes évek body-in-pieces fantáziái által előkurkászott műfajokat gyúrja itt össze: az Evil Deadben a zombifilm keveredik a vallásos horrorral, ami aztán slasherbe csappan, és ezen a fortyogó-rotyogó katyvaszon Herschell Gordon Lewis ül tort. Az Evil Dead nem jöhetett volna létre elődei nélkül: nem jöhetett volna létre a hatvanas-hetvenes évek a konzervativizmust lerázó, a zsigeri excesszt ünneplő amerikai low budget filmjei nélkül. Egyfajta lezárás is (annak ellenére, hogy a nyolcvanas években reneszánszát éli majd a splatter): azután a csúcspont után, amit az Evil Dead jelent, már csak több-kevesebb iróniával lehet az amerikai horrort megközelíteni, és azt művelni (lásd például a remekművet, amely a szent Re-Animátor.)

Az Evil Dead egy nitroglicerinnel telepakolt tehervonat, és a vészféke már az első lejtőn tönkremegy. Raimi nincs tisztában a visszafogottság jelentésével: rendezésének rettenetes-kinetikus ereje beleakasztja a mutatóujját a néző segglyukába, és így, segglyuk-húzva, kegyetlen erővel elvonszolja egy hegyvidéki erdő közepére, egy lerobbant faházikóhoz, ahol öt fiatal egy hétvégét szeretne eltölteni, ám sajnos már első este megidézik a hely szunnyadó démonait, akik szó szerint erőszakot tesznek testükön és lelkükön.

Az Evil Dead ennek az öt embernek a gerincén végigtipegő, horror-tematikus kötéltánc: első menetben az oldschool rettegésre, az erdő éjjeli feketeségétől remegő egyén kiolthatatlan félelmére épít. Raimi elképesztő teremteni-vágyása nem keresi a szubtilitást: már a film aránylag decens első félórája is egyetlen ordítás: TAKARODJATOK INNEN A FRANCBA! Persze „hőseink” túl hülyék ahhoz, hogy vegyék az adást, és amikor a fák elkezdik őket megerőszakolni, a démonok pedig egymás után szállják meg őket, akkor virágzik ki igazán az Evil Dead, és lesz belőle az elszabadult kreativitásnak és vérontás-kedvnek olyan játékos/megállíthatatlan mesterműve, amely simán kiérdemli a „klasszikus” titulust.

Hibátlan? Nem. A színészek, bár elviselhetőbbek, mint a slasherfilmek korahuszasnak beállított koraharmincas áldozati bárányai, legjobb alakításukat mégis démonsminkkel a pofájukon adják. A másik probléma maga a démonsmink, pontosabban ahogy azt a modern technika visszaadja: dvd-n vagy blu-rayen az effektek primitív volta első blikkre nyilvánvalóvá válik. A modern horrorhoz szokott nézőt ez azonnal „kiveszi” a filmből. Bár ez legyen az ő baja. VHS-en, mondjuk tizenkét évesen, az Evil Dead tökéletes.

Sinister

Scott Derrickson és szerzőtársa, C. Robert Cargill forgatókönyvíró megpróbáltak újat mondani. A folyatások és remake-ek halma alá temetett horrorba életet lehelni; az agyalágyult tombolásból élő Fűrész-filmektől, torture porntól, illetve a tinikre belőtt lagymatag kísértetfilmektől elhatárolódni – a jelenlegi, hollywoodi horrorfilmeknél emlékezetesebbet csinálni. Hogy nem sikerült, azt csak maguknak köszönhetik. Hogy MAJDNEM sikerült, azt szintén.

Ellison Oswalt (Ethan Hawke) karrierje válaszúthoz érkezett: nem akar többé true crime könyveket írni, megtörtént bűnesetekről szóló vérgőzös sztorikkal tölteni éveit. A családja szintén szeretné, ha nem a halottak múltjában való kutakodással cseszné el a tehetségét, és Oswalt leteszi nekik a nagyesküt, hogy tényleg felhagy morbid témáival – rögtön azután, hogy feltárja egy eltűnt kislány esetét. Akinek az összes családtagját ugyanarra a fára lógatta fel valaki. És akiknek a házába Oswalték épp most költöznek be.

Engem nem érdekel: lehetsz akármilyen racionális, a túlvilág létezését tagadó ateista, egy olyan házba, ahol egy egész családot aggattak fel a körtefára, NEM KÖLTÖZÖL BE. És a családod ehhez a csökött ötlethez nem áll hozzá csendes, bár vonakodó belenyugvással. A valóságban a feleséged hóna alá kapja a kölköket, bepattan a kocsiba, áttolat rajtad, majd teljes svunggal az autópálya felé veszi az irányt.

Természetesen, hogy legyen film, Oswalt felesége nem cselekszik így. Eredmény: míg ő a konyhában mosogat, a férje a padláson megtalálja az előző tulajdonos(?) által hátrahagyott amatőrfilmeket. A Super8-as tekercsek mindegyike egy-egy külön család idilljének megörökített emléke – és az összes valamilyen perverz vérfürdővel zárul (legjobb a fűnyírós). Hogy ki rögzítette ezeket a horror-homevideókat, arra nem is olyan túlságosan nehéz rájönni, bár az Ethan Hawke-nak két órába tellik...

A Sinister legfőbb problémája, hogy túl gyors, és túl hosszú egyszerre. Oswalt már az első negyedórában megtalálja a snuff filmeket, sőt, magának a Sinisternek a legelső perce is az egyik snuff film levetítésével telik. Egész egyszerűen a mai horrorfilmesek nem bíznak a nézők koncentráló-képességében, nem hisznek abban, hogy a multiplexbe járók el tudják viselni a figurák jellemfejlődésének ábrázolásával járó kínokat – mert hát istenem, nehogy már huzamosabb ideig ne kelljen a kibaszott mobiltelefonukra vagy a fészbukra koncentrálniuk.

Mindez azt eredményezi, hogy az összes horrorfilm rohan, és szereplőik mindössze karikatúra-szinten lesznek megjelenítve. Ha pedig nem hisszük el Oswaltról és családjáról, hogy színes-szagos-büdös emberek, akkor együttérezni sem fogunk velük, ha beüt a krach. Derrickson, a rendező az első félórában felvázolja nekünk őket, sőt, a témát is elénk tárja szép részletesen – aztán a maradék másfél órában megpróbálja variálni, de egész egyszerűen egy gyilkosságsorozaton, amelyet egy még véletlenül sem félelmetes, robzombis sminket viselő fura figura fingik filmre, nincs értelme ennyit tökölni. Derrickson több olyan, kínos és rendkívül hosszú jelenetet rak a filmbe, amely Oswalt családjának szétesését igyekszik illusztrálni, de csak unalmat generál velük. Erre maga a rendező is ráérezhetett, mert telebiggyesztette a filmet un. jamp scare-ekkel, kismillió hangos beijesztéssel, a lehető legtrébb, legfárasztóbb horrorfilmes megoldással. Ráadásul a lezárás, bár nem rossz, (újra csak) túlságosan elsietett – mindenképpen valamiféle sokkoló csavar szeretne lenni, de ahhoz jobban meg kellett volna írni. A Sinister olyan, mint egy elszabadult MÁV-hathuszas: lejtőn zúz lefelé rendesen, de ha emelkedőre kerül sor, (vas)epét izzad, mire felküzdi magát.

Ugyanakkor a Sinister tele van átgondolt, ijesztő ötletekkel, amelyek bár nem feltétlenül olyan eredetiek, amilyeneknek a film készítői hitték őket, de legtöbbször remekül működnek – a gyilkosságokat rögzítő filmfelvételek például megfertőznek minket a maguk élvezkedő kegyetlenségével, és Oswaltban meg bennünk sikerül valódi szorongást előidézniük. Ki lehet, aki ilyen határtalan kegyetlenségre képes, azt mégis (és ez a borzalmas) láthatóan lelkesedve műveli?

Persze mikor a forgatókönyvíró meg a rendező lerántja róluk a leplet, és megmutatja őket, majd újra megmutatja őket, MAJD ÚJRA megmutatja őket, elvéve a gonosztól a legfőbb fegyverét, azt, hogy a szobasarkon túl ólálkodhasson, elszáll belőlük az a minimális félelmetesség is, ami eleve volt. „Sejtetés”, fiúk! – nem nehéz megjegyezni.

Geekz karácsony

Idén is megrendezzük a Geekz karácsonyi ivászatát a Helvécia Sörözőben, amelyre várjuk olvasóinkat is! Aki jönne, kérjük jelezze emitt Facebookon, hogy tudjuk, hány potenciális részegre számíthatunk!

Fáktáp Filmklub #1: Masters of the Universe

A Fáktáp Filmklub a Geekz legújabb kezdeményezése, de ne aggódj, nem kell kitenned a lábaidat a hidegbe ahhoz, hogy részt vehess benne! A Fáktáp Filmklub 100%-ban internetes: annak, aki be akar szállni, csak annyit kell tennie, hogy most vasárnap 20 órakor elindítja a gépén az 1987-es keltezésű The Masters of the Universe-et (hogy honnan szerzed be, az totálisan magánügy.) Én az angol változatot gyűröm majd. Míg a film megy - meg utána, meg akár előtte is - kommentelhetitek ezerrel (valahogy majd megpróbálom ide kötni a twitter accountomat addig, bár hogy az hogy megy, még nem tudom, lehet hogy én is csak simán a kommentekbe írom a megjegyzéseimet.)

A tökéletes időzítés megkönnyítéséhez ajánlom az elnyűhetetlen pontos időt. Reméljük ez a kísérletünk bejön annyira, hogy a Fáktáp Filmklub hosszútávon is életképesnek bizonyuljon.

Four flies on grey velvet

A Gatto... tartalmaz pár kellemetlenül erőltetett vígjátéki elemet, amelyekbe Argento olyannyira beleszeretett, hogy következő filmje, a Quattro mosche di velluto grigio (Négy légy a szürke bársonyon) sem tud meglenni nélkülük, sőt, már-már burleszkes túlzásokkal megfejelve alkalmazza őket. Morricone gyakran avantgarde-ba hajló muzsikája (kétféle Morricone létezik: Leone dallamdús zeneszerzője és a modern-humortalan Ennio, utóbbi Argentónak jutott ki osztályrészül) szinte szünet nélkül szól, így aztán mikor abbahagyja, egyes csendre kihegyezett csúcspontok még a bekalibráltnál is ütősebbnek hatnak.

A Quattro mosche... korai fordulópont Argento karrierjében: nemcsak saját bejáratott stíluselemeire reflektál vele, hanem magára az időközben rendkívül népszerűvé lett giallo műfajra is. Történetvezetése egyenes vonalú, még ha a számtalan csavar és mellékszál hatására nem is tűnik annak, bár ezek, a Gatto... esetével ellentétben nem keltik a történet felesleges túlbonyolítottságának látszatát. Argento alkalmazott képi világa ennél a filmnél nevezhető először öncélúnak – nem mintha ez negatívum lenne -: egyes jelenetek (pl. a lassítva felvett autóbaleset) éppen végtelen precizitásuk miatt lenyűgözőek.

Roberto Tobias (Michael Brandon, Dempsey és Makepiece) a korábbi filmek főszereplőihez hasonlóan rendelkezik művészi tendenciákkal – rock zenész -, ám tőlük eltérően korántsem ártatlan kívülálló. Bár tőle független okokból keveredik korpa közé, áttételesen rögtön bűnössé válik, ugyanis az első gyilkosságnak ő lesz a tettese, még akkor is, ha – paradox módon - a körülmények áldozata. Már a főcím is nagyszerű példája a konvencióktól eltérő, manipulatív vágási technikának: Roberto együttesének (bizonyos beállításokban egy gitár belsejéből filmezett!) próbája keveredik a hős az elmúlt pár nap furcsa eseményeire való visszaemlékezésivel – egy ismeretlen férfi követte mindenhová -, illetve Roberto azon próbálkozásával, hogy – miután megelégelte hogy kémkednek utána -, sarokba szorítsa az idegent; ezen audiovizuális kakofónia közé pedig egy lüktető emberi szív inzertjeit vágja be.

Üldöző és üldözött konfrontációjára egy használaton kívüli, romos koncertteremben kerül sor, ahol a férfi, Roberto elől menekülve a zenekari árokba zuhan és életét veszti. A balesetet egy másik, hátborzongató álarcot viselő alak a karzatról lefényképezi – a történet tengelye máris másfelé áll, mint a korábbi filmekben, hiszen itt a főhős maga is gyilkos, sőt, zsarolható! Az ismeretlen álarcos kilétének titokban tartása (vö. unisex volta) az első utalás a sztori központi témájára, a nemi szerepek filmes kijátszhatóságára, a mentális terror alá helyezett instabil személyiség (Roberto) változásáról már nem is beszélve.

A zsarolás, a leleplezéstől való rettegés és a bűntudat által kiváltott pszichózis szemléltetésére Argento érdekes ötlettel áll elő: a család barátja Robertónak és feleségének (Mimsy Farmer) részletesen beszámol egy államilag elrendelt kivégzésről, egy lefejezésről, amelynek egy arab országban volt tanúja. Roberto éjszakánként újra és újraálmodja, mintegy megéli a hallottakat, sőt, mindig tovább álmodja a kivégzési rituálét, ám minduntalan felébred, mielőtt az elítélt fejét lenyisszantanák. A film legutolsó jelenete zárja ezt a narratív zárójelet, amelyet értelmezhetünk akár úgy is, hogy a férfi rémálmai mintegy átcsordulnak a valóságba (éppen úgy, ahogy Argento munkásságában is létrejön a váltás: a Profondo Rosso az első egész estés szürreális horror-hallucinációja): a zsaroló – akkor már gyilkos – fejét veszti egy autóbalesetben. Ez nemcsak Roberto szenvedését zárja le, de a történet végére is abszolút pontot rak. A zárójelenetet egy, természetbeni változások megfigyelésére használt, rendkívül gyors zársebességgel dolgozó kamerával vették fel – a halál pillanata morbid, tudományos precizitású filmre vitelének ez az igénye jó példa arra az excentricizmusra, amely Argento filmjeit világviszonylatban egyedivé teszi.

Roberto magánnyomozót fogad, a nyíltan homoszexuális Arrossiót, aki egyszerre comic relief (“Még soha egyetlen ügyet sem oldottam meg!”) – ebben a minőségében a korábban említett slapstick betétek némelyike is hozzá fűződik - és tragikus figura, aki a zsaroló-gyilkos személyének felderítése közben veszti életét, a házaspár szobalányához hasonlóan, aki szintén kideríti ki áll Roberto életének tönkretétele mögött. Roberto mindeközben passzívan viselkedik, nem igazán képes önerejéből semmire (Lehetne mulyább? Még egy takarítónő és egy meleg detektív is talpraesettebb nála!), mintegy előhírnökeként Marc de-maszkulinizált figurájának a Profondo Rosso-ban. Mivel Argento művészkarakterei valószínűleg önmaga alteregói, ez némi önkritikaként is felfogható.

Argento filmjei – és ez meglehetősen szokatlan az olasz zsánerfilmekben – általában mentesek mindenféle vallásos utalástól. A Quattro... ebből a szempontból egyedül áll a rendező filmográfiájában: God(frey), a festő figurája a Mindenható egyértelmű, bár cinikus és blazírt megtestesülése. Szüksége óráján ő igazítja útba Robertót, és a film végén az ő deus ex machina-szerű közbelépése menti meg a zenész életét. Az, hogy Godfrey-t Bud Spencer játssza, szinte magától értetődik – ám még az ő magabiztos testi jelenléte is csak kis mértékben képes eloszlatni a patológiás hisztéria mindent átitató légkörét, sőt, néha élvezettel mártózik meg benne: önmagát a halál ikonográfiájával veszi körül, legyen szó akár saját képeinek morbid témáiról vagy az általa olyannyira frekventált koporsó-kiállításról.

A gyilkost leleplező áltudományos fordulat az Állat-trilógia hasonszőrű motívumai közül a leghihetetlenebb, ugyanakkor műfaji kontextusban a legtetszetősebb. A gyilkos utolsó áldozata Delia, a tini, akivel Roberto szexuális kapcsolatot tart fenn – Argento utóbbival igyekszik félig-meddig bebetonozni a főhős férfiasságát, ám egyúttal unszimpatikussá is teszi. A lány retináján – legalább is a filmbéli tudorok ezt mondják, úgyhogy igaz kell, hogy legyen! – lenyomatként megmarad életének utolsó vizuális élménye (a vizsgálathoz elengedhetetlen a szemgolyó kioperálása, a grand guignol spektákulumot fokozandó). Sajnos a formátlan valami leginkább a címadó “szürke bársonyon mászkáló négy légy”-re hasonlít, magyarán semmi értelmesre. Robertónak csak később, egy ide-oda lengő nyakláncot megpillantva esik le a tantusz...

A Quattro... eredeti fényképezési- és vágás technikája, a mese szövésének fordulatai, illetve az egyedi szubtextus több szinten is élvezhető filmmé teszik, amelyből egyedül az a kohézió hiányzik, amely ezeket az elemeket szorosabbra fogná. Az sem válik hasznára, hogy Michael Brandon alakítása, akit James Franciscusszal vagy Tony Musantével ellentétben Argento kimondottan kedvelt, enyhén szólva renyhe, sőt kifejezéstelen.

A Quattro... az átmenet filmje Argento karrierjében: az általa meghonosított műfaji fogásokkal játszadozik el technikailag bravúros szinten, ám még messze nem úgy, ahogy a giallo csúcspontjának tartott 1976-os remekműve, a Profondo Rosso fog. A kompozíciók összeállítása és a színekkel való kísérletezés (egy-egy erős tónus ural bizonyos beállításokat, illetve néha különböző, hangsúlyos alapszínek vannak “egymásnak eresztve”), valamint a kamera mozgatásának területén a film óriási előrelépés korábbi, félig kiforrott munkáihoz képest.

A Quattro...-ban dolgozik utoljára együtt Morriconével; a Mester stílusa túlságosan is konvencionális - sőt, a tárgyalt film esetében egyenesen enervált - ahhoz az Argento által elérni kívánt audiovizuális-erőszakos úthenger-hatáshoz, amelyet majd a Goblin teremt meg.

Ghost Eyes

Ha valaki egyszerre pedikűrös és járatlan az interperszonális kapcsolatokban, az egy elég necces kombináció. Bao Ling-re mindkettő jellemző, így nem csoda, hogy mikor a jóképű Shi Jong Jie nyújtja oda neki a kezét, körmeit megreszelendő, a csaj kitörő lelkesedéssel lát munkához. A műszak lejártával Bao Ling a járdáról óvatlanul az úttestre bénázik, és bár az elrobogó taxi nem üti el, súrlódásuk lendülete lerepíti a lány szemüvegét, amely menthetetlenül összetörik. Shi fehér lovon közlekedő herceg módjára (akinek természetesen a körmei is makulátlanok!) felajánlja, hogy optikusi magánpraxisában, ingyé' és bérmentve lediagnosztizálja Bao Linget. A csaj kapva kap a potya magánrendelői vizit lehetősége után, és csak akkor bizonytalanodik el, amikor Shie szemüveg helyett kontaktlencsék felhelyezését javasolja neki. A csávó túl smooth ahhoz, hogy Bao ellenkezzen vele, így pár perc múlva szemgolyóján apró üveglapokkal távozik a férfi üzlet-rendelőjéből.

VESZTÉRE! Lányok, ezért ne hagyjátok, hogy mindenféle jólfésült-jólborotvált senkiházi hülyítsen benneteket! Shi Jong Jie ugyanis egy kísértet... nem, egy inkubusz... nem, egy zombi... a francba, a három egyszerre! (mindenesetre nem köngsi, a kínai ugráló vámpír), aki Bao Ling kontaktlencsés szemének meghipnotizálásával fejti ki cekcuális hatalmát a gyenge akaratú nőn (utóbbi egyetlen támasza a horrorrajongó kvázi-vőlegénye – na, kisanyám, neked annyi!). Az éjjelenkénti, reákényszerített lepedőmutatványok kimondottan egészségtelen hatással vannak szegény Bao Lingre: addíg sem volt egy Ming váza, de ezen megerőltetések után fizikális leépülése egyre randább formát ölt. És ez még hagyján! Hongkong összes kísértete a nyakára jár, vagy legalább is nem tudja őket nem észrevenni; itt egy öngyilkos mosogatóbácsi, amott egy hegyomlás zombiáldozatai kapkodnak az ütőere után – nem csoda, hogy Bao Lingnek elege lesz az egészből, és ördög-, ill. szelleműzésre kér fel egy taoista papot. Nem elfelejtendő, hogy tizenkét évvel járunk a Mr. Vampire előtt, és Sammo Spooky Kind -os horrorkomédiáiig is hátravan még egy kis idő, így ezzel a nyolcvanas években rendkívül népszerűvé váló motívummal (értsd: a taoista pap gonoszűzésre adja a fejét) kapcsolatban a Ghost Eyes nyugodtan nevezhető úttörőnek.

A szeánsz enyhén szólva félresikerül, és Bao Ling nem lát más kiutat, mint hogy elmeneküljön a nagyvárosból. Na de mennyire eshet nehezére egy kísértetnek vidékre leutaznia?

Kuei Chi Hung a Shaw Brothers exploitation-rendezői között a legfényesebben ragyogó csillag volt – már ha lehet ilyet mondani olyasvalakiről, akiről az évek során még a szakma is majdnem teljesen elfelejtkezett. Mindenesetre a stúdió rendezőkarámjának igavonósai közül Kuei Chi Hung értett a legjobban a szex és erőszak izgalmas vászonra viteléhez: legkiválóbb filmjei a nőibörtönös műfaj csöcsös ékköve, a Bamboo House of Dolls, illetve a mocskos-degradálós Killer Snakes, amelyben egy eszement fiatalember treníroz csúszómászókat a női nyílások feltérképezésére és embertársai összeharapdálására. Ha valakinek kedve szottyan valamely ismerősét elijeszteni egy hongkongi kiruccanástól, vetítse le neki utóbbi filmet, a Killer Snakes ugyanis a szociális és pszichés viszonyok olymértékű szétesésének tárháza, hogy az utazni vágyó garantáltan visszaváltja a repülőjegyét. Ez Kuei Chi Hung Hongkongja: Hell on Earth.

A Ghost Eyes (1974) sem radikalításában, sem úgy általában, minőségben nem közelíti meg a fenti két alkotást. A múló idő nem volt kegyes hozzá, a film rosszul öregedett: Kuei Chi Hung bár keményen próbálkozott, a Ghost Eyes-ból nem sikerült félelmetes filmet csinálnia, és ez egy horrornál kellemetlen következmény.

A miliő le- és átfestésében a rendező most is mester, zsúfolt beállításokban tengődő hősei szinte csak éjszaka élnek, esőverte házakban, sötét lakásokban és szutykos sikátorokban, a nagyváros szívében, mégis egyedül. Szóval a hangulatteremtéshez van tehetsége, és ha ez egy dráma lenne, meg is elégedhetnénk ennyivel, csakhogy a rettenetesnek szánt részek ma már csupán nevetségesnek hatnak, vámpírunk pedig inkább hat öregedő stricinek, mint szupererejű élőhalottnak. A horrorjelenetek mind túlvezéreltek: a gonosz legtöbb megmozdulását például egy döglődő macska halálsikolyához hasonló effekt festi alá, ami kétszázadszorra már cseppet idegesítően hat. Ám ez csak egy kiragadott példa a sokból (és akkor még a katasztrofális maszkokról nem is beszéltem – sajnos a film formailag inkább inkább tendál trash, mint horrorirányba).

Amilyen sötét a film, ahhoz képest túl harsány; nem Kuei Chi Hunggal kellett volna megrendeztetni, a stílusa túl intenzív volt az ilyesmihez. Persze a maga módján épp emiatt szórakoztató a Ghost Eyes: oly sok minden történik benne – és olyan energiával – hogy egy percre sem válik unalmassá. Nem tudom a Hatodik érzék (Sixth Sense) vagy a Szem (Jian Gui) alkotóinak volt-e szerencséjük hozzá, mindenesetre több ötlet is visszaköszön majd harminc évvel később készült filmjeikben.

Meggyőződésem, hogy egy kísértetfilmnek erős visszafogottságra van szüksége ahhoz, hogy elérje a kívánt hatást, ám Kuei Chi Hung sosem volt képes türtőztetni magát, ami a nőibörtönös, bosszúállós (Payment in Blood) és akciófilmjeinek (Killers On Wheels) előnyére vált ugyan, jelen esetben azonban nem használt (ugyanez a tényállás Hex című, szintén kísértetes alkotásánál is). Bűn lenne viszont elhallgatnom, hogy van a filmben egy intenzitásában és (főleg azoknak, akik kiismerik magukat a nyolcvanas-kilencvenes évek hongkongi horrorfilmjeiben) döbbenetes jelenet, amelyért külön megérte megnézni. A taoista pap és a kísértet összecsapásáról beszélek, amely teljesen máshogyan zajlik és másképpen ér véget, mint ahogyan ahhoz a műfajban járatosak hozzászoktak.

A kilencfarkú macska

Második filmjében, a Gatto a nove code-ban (hazánkban a Mokép forgalmazta) Argento megkezdi a tradicionális filmes történetmeséléstől való eltávolodását: a sztori nem lesz több, mint egyfajta keret, amellyel grand guignol csúcspontokat fog össze (ennek legextrémebb esetei a Suspiria és az Inferno). A narratíva elkorcsosulásával párhuzamosan megnő a fényképezés és a vágás jelentősége, sőt, fő kifejezőeszközzé lépnek elő, elsődleges céljuk a néző tér és időérzékelésének összezavarása. A Gatto... újrahasznosítja, bebetonozza Argento a giallókban alkalmazott stílus-ikonográfiáját: a főszereplő olyan nyomra bukkan, amely a gyilkos világába mintegy behúzza őt, a végső feloldást pedig áltudományos bűvészkedés teszi lehetővé – bár a film címének ezúttal végképp semmi köze hozzá.

A film két főhőssel rendelkezik (Argento gyakran aggatja rá több figurára erőszakos történeteinek emocionális terhét, ennek okát lásd a Profondo Rosso elemzésében): az egyik Franco Arno (Karl Malden, San Francisco utcái), a világtalan rejtvénykészítő, a másik Carlo Giordani (James Franciscus) újságíró. Ők ketten, közös erővel próbálják meg kinyomozni a genetikai kutatással foglalkozó Terzi Intézet tudósait megritkító gyilkosságsorozat tettesének kilétét. Sajnos “kalandjaik” krónikája a legkacifántosabban – értsd: feleslegesen zavarosan – megírt Argento mozi, rengeteg érdektelen mellékszállal és rendesen be nem mutatott mellékszereplővel. Egész egyszerűen száraz a film, korai munkái közül messze ez a leggyengébb, túlbonyolítottsága pedig maximum apátiát vált ki a nézőből. Az Argento, Luigi Collo és Dardano Sachetti által jegyzett forgatókönyv ráadásul több helyről is “nyúl”: a gyilkos alibi-motivációjaként előrángatott, az XYY-kromoszóma által keltett agresszivitás problematikája a Twisted Nerve című 1969-es brit filmből származik, valamint Siodmak The Spiral Staicase és Terence Young Wait Until Dark című munkáiból is átemel a testi fogyatékossággal küzdő főhőssel kapcsolatos motívumokat.

A L’ucello... egyes egyedi kameramozgásai a Gatto...-ban is visszaköszönnek, sőt, itt még extravagánsabb formát öltenek. A vad, lebegő fahrtok és a szubjektív kamera beállítások remek alkalmazása játszi könnyedséggel tölti meg a filmet potenciális veszélyérzettel. A konvencionális történetépítést olyannyira hanyagolja Argento, hogy az első negyed órában szinte egy percet sem fordít a sztori előbbre vitelére: ami ez idő alatt történik, kizárólag arra szolgál, hogy a film saját úgymond dimenzióját kiépítse, megismertesse velünk a teret, amelyben játszódni fog, az időmértéket, amely sebességgel haladni fog és a figurákat, akik szerepelnek majd benne. Rendkívül érdekes ez az első tizenöt perc, mintha a rendező kézen fogva húzna be minket a film világába, amelynek majd később ad narratív kontextust.

Az első gyilkosság, illetve a két főszereplő egymással kötött szövetségének létrejötte után a film története újra kibicsaklik – persze ez megint csak a tradicionális értelemben “félrelépés”, Argento filmjeit többek közt az ilyesmi teszi izgalmassá. Ahelyett, hogy a nyomozás metodikusan gördülne tovább, a potenciális tettesek bűnös világában merülünk el, amely a film általános üzenetét, a mindenki bűnös valamilyen szinten-t igyekszik egyértelművé tenni, arról már nem is beszélve, hogy a tettest genetikai kódja hajtja a szörnyűségek elkövetésére – DNS-e pedig mindenkinek van! Megismerjük az intézet névadójának, Terzi professzornak és fogadott lányának, Lorinak a furcsa viszonyát, amelyet beleng a szexuális ambivalencia. Egy másik gyanúsított Dr. Braun, akinek extrovertált viselkedésmódja és homoszexualitása vívja ki környezete ellenszenvét – Argento gyakran ír bele meleg figurákat forgatókönyveibe, elsődleges funkciójuk általában csupán vörös heringnek lenni, mint itt is, ám kétségtelen, hogy mindig remekül kibontott, méltósággal teli, tragikus karakterekként ábrázolja őket, sőt, szexuális orientációjukat általában a nézők (vö. olasz, macsó, mediterrán) elvárásainak kijátszására használja fel. A publikumban amúgy is létrejövő feszültséget még szexuális neurózisaik ilyen módon való birizgálásával is megpróbálja feljebb srófolni. Befér ez is a voyeurizmus, az incesztus és hasonlók mellé.

A gyilkosságok vérbősége sokkoló – a L’ucello... szexuális szadizmusa helyébe itt a művészi módon megkoreografált hipererőszak lép. Legyen szó akár fejek földhöz veréséről vagy arról, ahogyan valakit lassítva csap el a vonat, a hús stilizálva reccsen (utóbbi esetében szintén a fej lép kontaktusba a vassal: Argento, mint Lynch, általában a tudat helyét támadja).

The bird with the crystal plumage

Argento első rendezése egyszerre eltávolodás korábbi, western- és háborúfilmes munkáitól (ezek forgatókönyvek voltak), és egyidejűleg az ízlésvilágát befolyásoló elődökre (Poe, Hitchcock, Edgar Wallace, Fritz Lang és főleg Mario Bava) tett reflexió. A giallo, az olasz thriller, mint műfaj még csak gyerekcipőben jár, az alapokat a hatvanas évek német, általában Edgar Wallace írásaira épülő fekete-fehér krimijei, illetve Bava rakta le La Ragazza che Sapeva Troppo (A lány, aki túl sokat tudott, 1963) és Sei Donne per L'Assassino (Hat nő a gyilkosnak, 1964) című munkáival. A film Frederic Brown The Screaming Mimi (A sikítozó Mimi) című regénye alapján készült, szorosan követi annak történetét – Argento összes filmje közül ez a leg(krimi)konvencionálisabb, stílusában pedig a legkevésbé barokk.

Sam Dalmas (Tony Musante) amerikai író hónapokig tartó római tartózkodása rosszabbul sül el, mint amilyenre számított: nemcsak hogy egyetlen szót sem képes papírra vetni az örök városban, de egyik este tanúja lesz egy gyilkossági kísérletnek. Közbeavatkozni képtelen: két hatalmas, egy képzőművészeti galéria utcafrontját védelmező üvegfal fogja közre (az általuk csapdába ejtett főhős látványa az európai horror egyik emblematikus beállítása – Vittorio Storaro operatőri munkája a filmben végig fantasztikus -, a fehér-klinikai fény által megvilágított köztes terük még inkább egyértelművé teszi a párhuzamot Dalmas és valamely tehetetlen, nagyító alá helyezett rovar között) és kénytelen végignézni, amint odabent egy feketébe öltözött alak hasba szúr egy fiatal nőt. Dalmas minden létező értelemben önkéntelen behatoló: csapdába ejti egy szituáció, amelybe véletlenül csöppen bele, és az magával sodorja. A helyzetből kibontakozó történet pont annyira szól a bűntényt övező rejtély felgöngyölítéséről, mint a Dalmas lelki- és mentális állapotára, valamint munkájára tett hatásáról. Sőt, utóbbi még talán lényegesebb: Argento Állat-trilógiájában a gyilkos(ok) leleplezése általában valami hajánál fogva előrángatott, áltudományos módszerrel történik, egyértelművé téve, hogy nem a célba érés, hanem az utazás a fontos; a fordulatok, amelyek eljuttatnak minket a rejtély megoldásáig. Dalmas magánnyomozása során (mert a rendőrség, mint minden korai Argento filmben, itt is tehetetlen) megszállottja lesz az ügynek, depressziója elpárolog és végre olyan novellákat képes írni, amelyekkel ő maga is elégedett. Argento egyértelmű üzenete, hogy az erőszak és a veszély ígérete stimulálni tudja a művészi folyamatot – bár egyéb területeken inkább hátrányosan hat: Dalmast olyannyira hatalmába keríti a vadászat láza, hogy barátnőjén a szexuális frusztráció jelei kezdenek kiütközni...

Dalmas első számú gyanúsítottja az áldozat férje lesz, ám miután ráakad egy, a gyilkossági kísérletet mintegy megvizionáló gyermekfestményre, amelyet a gyilkos első áldozata adott el, gyanúja másokra is kivetül. A tettes motivációja klasszikus krimi-dramaturgia szerint kezd számunkra is egyre világosabbá válni, végső leleplezése azonban már a fent említett erőltetett, kvázi-tudományos megoldással történik: a gyilkos telefonhívásának hátterében egy rendőrségi szakértő a címszereplő madár rikoltását véli felfedezni. A nyomok egy, az állatkert közelében lévő lakásba vezetnek, ahol a történetet úgymond megszülő erőszakos jelenet tükörképe játszódik le: a galéria tulajdonosnője és férje küzdenek egymással. A rendőrségtől menekülőben a férfi kiveti magát az ablakon, és haldoklása közben bevall mindent. Csakhogy Dalmas érzi, valami nincsen rendben... és igaza van, mert ahogy Argento giallóiban általában, semmi sem az, aminek látszik.

A fináléra a galériában kerül sor, ahol a gyilkos egy ember nagyságú szobrot ejt a férfira, a padlóhoz szögezve és film eleji állapotához hasonlóan, mintegy impotenssé téve, reaktívvá redukálva a főszereplőt (absztrakt formája és lefegyverző funkciója a Tenebre fináléjában funkciót szerző halálos szobornak teszi előhírnökévé).

Argento összes filmje közül a L’ucello dalle piume di cristallo (A kristálytollú madár) a legegyenesebb történetvezetésű és még ez nevezhető leginkább klasszikus kriminek – persze egy szimpla whodunit-nál jóval intelligensebb és szebben kivitelezett. Bár a narratíva nem hagyatkozik teljességgel a mis en scene-re, a vizuális megjelenítés stilisztikai megoldásai már ebben a filmben is dominánsak. Ez a gyilkossági jelenetek kivitelezésénél a legegyértelműbb. Bava Sei donne per l’assassino-jához hasonlóan ezek Argento filmjének esetében sem elsődlegesen a történet előre vitelében játszanak szerepet, hanem attól mintegy külön állva, mint audiovizuálisan lenyűgöző attrakciók, látványosságok, csúcspontok funkcionálnak. Éppen ezért – ahogy Bava filmjeinek esetében is – az egyes jelenetek vizuális megtervezettsége és kivitelezése nincs ugyanazon a szinten: a csúcspontok az expozíciós részeknél érezhetőbben közelebb állnak a rendező szívéhez (főleg azok a jelenetek hatnak kissé unalmasnak, amelyekben a rendőrség ténykedése kerül a központba). A gyilkos nézőpontjából filmezett un. szubjektív kamera beállítások már ebben a filmjében sem ritkák – Argento rajongója, John Carpenter később nagy szeretettel alkalmazza ezt a megoldást a műfajt forradalmasító Halloween című alkotásában, hogy aztán a Péntek 13 nyomán megszülető un. slasher filmek agyonhasználják őket. Az Argento egyes munkáira (és emiatt a giallók többségére) jellemző fekete kesztyűs, megállapíthatatlan nemű (persze csak a leleplezéséig ismeretlen) gyilkos motívuma is már felbukkan itt.

“Argento úr érzéke jeleneteinek formális-vizuális lehetőségeinek kijátszására egyik-másik vérgőzös rész élét sikerrel elveszi. A film hangsúlyát a díszletekre, a világításra és a kvázi-absztrakt beállításokra helyezi – a történet szörnyűségei csak másodlagosak.” David Sterritt, 1970 szeptember 5.: Plumage’ – a director’s whodunit, Christian Science Monitor.

Mivel az áldozatok fiatal, szép nők, egyes kritikusok szeretik Argentóra rásütni a “nőgyűlölő” címkét, bár én ezt inkább a jó öreg mediterrán macsó attitűd számlájára írnám, mindenesetre az áldozatok nemisége a film szado-szexuális hangulatán hatalmasat dob (és természetesen egy exploitation film ezen a területen a legteljesebb mértékű hatásosságra törekszik). A szubjektív kamera beállítások és a vágás által a néző rá van kényszerítve a gyilkossal való azonosulásra, kénytelenek vagyunk kivetíteni szexuális neurózisainkat a szituációra. A gyilkos szexuális aberrációja majd csak a Tenebre-ben lesz még a tárgyalt filmben láthatóbbnál is vadabb.

A L’ucello..., bár tartalmaz néhányat az Argento nevével összeforrt, a szokásos mainstream filmekben láthatóknál nagyszabásúbb fahrtokat, a későbbi munkáiban elmaradhatatlan, színekkel, idővel és térrel való játszadozás ebből az alkotásából hiányzik. Persze más, “argentós” motívumok már itt is felütik a fejüket: a kulturálisan környezetétől elkülönülő – mivel más nemzetiségű -, így asszimilációra képtelen protagonista, illetve a humoros(nak szánt) vagy egész egyszerűen csak furcsa közjátékok, amelyek egyes figurák un. vörös hering voltát igyekeznek bebetonozni (vörös heringnek az olyan karaktereket nevezzük, akiknek elsődleges funkciója figyelmünk elterelése, a néző megtévesztése).

“Argento giallói nem csak azért egyedülállóak, mert dialektikus kapcsolatot tartanak fenn más thrillerekkel, hanem mert ez a kapcsolat évtizedeken átívelő és porózus. Első filmjei nyomán tucatnyi jobb-rosszabb másolat készült, de csakúgy, mint Leone munkái a spagetti western műfajának területén, Argento giallói is messze kimagaslanak közülük.” - Maitland McDonagh

A 2012-es Helovín Horror Cselendzs győztese...

...Werewolfrulez! Ez a zseniális felhasználónévvel rendelkező fiatalember, amennyiben elküldi nekünk a postacímét, kap tőlünk egy rakás ritka horrort (a tavalyi győztes is villámgyorsan, hat hónap elteltével kézhez kapta őket!) Gratulálunk! A versengést emitt tekinthetitek át.

Last Tycoon-előzetes

Hát gyerekek, megtarthatjátok az összes ámerikai szuperprodukciótokat, mert nekem ez a film ezerszer "várósabb", ahogy mondani szokás. Egy hongkonfilm-rajongó számára ez az álomstáb: a főszerepben Chow Yun Fat és Sammo Hung, a rendező Wong Jing!

Wil Wheatont és barátait körbezárják a zombik

...ebben a videóban. A geekségét büszkén viselő színész, Wil Wheaton (Stand by me) pár hónappal ezelőtt videosorozatot indított: a széria egyes epizódjaiban Wil és az ismerősei különböző népszerű társasjátékokkal játszanak, és most a rendkívül hangulatos Last Night On Earth-re került rá a sor. Ez egy kellemesen félelmetes játék, amelyben egy amerikai kisváros túlélőinek kell túlélniük egy élőhalottakkal fertezett éjszakát, és azokkal a háztartási eszközökkel kell megvédeniük magukat, amik a kezük ügyébe akadnak. Mi is szoktuk nyomni - Wil és a bandája szintén élvezi.

Filmsebészek-podcast most már az iTunes-on is

Gyors szolgálati közlemény: mától a Filmsebészek az iTunes-on is elérhető!

Filmsebészek-podcast 1-4

A Geekz hírhedt podcastjának, a Filmsebészeknek az első 4 epizódját eddig tárhelyproblémák miatt csak nagy nehézségek árán lehetett meghallgatni. Mostanra sikerült leigáznunk ezeket a kellemetlenségeket, és ennek örömére újra elérhetővé tesszük az eddigi részeket - sőt, október végén friss dumapartival jelentkezünk majd (aztán hetente újabbal és újabbal.)

Aerobi-cide

Aaaah, nyolcvanas évek... Mily kulturális csecs voltatok, még ma is tele vagytok, csöpög belőletek a ciki, a neon és a tépőzár... Hogy feledhetném annak emlékét, amint magamra kaptam jelzőlámpazöld tangámat, meg a hozzája a kor szavát követő, színben totálisan nem illő pinarózsaszín toppomat, és lelibbentem a legközelebbi művelődési házba, hogy Zoltán Erikára nyomjam az érobikot.

Ez az a pont, ahol magamhoz térek, és rádöbbenek, hogy férfi vagyok, és semmi hasonló nem történt velem. A tangát kivéve.

Igen, a nyolcvanas évek (többek között) az aerobic lázában telt, karcsú és formás, valamint tehénszerű és hatdimenziós nők egyaránt hungarockra izzadtak, terpeszbe termettek, fel-alá ugráltak, és jobb esetben tényleg az rázkódott rajtuk, aminek eleve kell. Egy efféle trendet a filmesek meg KELL, hogy lovagoljanak, valami ilyesmi volt a Flashdance is, de mi alacsonyabb költségvetésben utazunk, valamint szórakoztatóbb filmekben, úgyhogy inkább az Aerobi-cide-ot tárgyaljuk (ez egyébként a film európai forgalmazási címe, az eredeti Killer Workout.)

Félreértés ne essék, az Aerobi-cide nem jó film, sőt rossz. De kevés nevetségesebb slasher létezik, ráadásul a tempós forgatókönyvnek köszönhetően sosem unalmas. Tudtok még egy olyan filmet, amelyben a gyilkos egy túlméretezett biztosítótűvel gyakja a népet? Hát én sem. Mi lehet a (mai szemmel közepesen véres) gyilkosságsorozat mozgatórugója? Pár évvel korábban az edzőterem tulajdonosnőjének ikertestvére ropogósra sült az egyik szoláriumos napozógépben – a mostani ámokfutás bosszú talán, a balesetet megtorlandó? Ez az utolsó mondat drámaibb volt, mint az egész film együttvéve.

Egyébként ezzel többé-kevésbé össze is foglaltam a sztorit. A Z-filmekre specializálódott rendező, David Prior rettenetes alakításokkal és több száz cici- meg fenékinzerttel tömi tele ezt a másfél órát, úgyhogy a röhögés és az erekció garantált. Az öccse, Ted Prior „alakítja” azt a bodybuilder-rendőrt, aki beépül az aerobic-klubba, a gyilkost lefülelendő. Színészi és rendezői szempontból egyaránt felejthetetlen csúcspont, mikor kiviszi az épület mögé a szemetet, és összeszólalkozik egy másik body-builderrel, aki azt hiszi, Ted a csajára pályázik. Természetesen mindketten idegesítően rövid sortot és bunkótrikót viselnek. Az intellektuális nüanszok szinte átütik a képernyőt, éppen úgy, ahogy Ted tunkolja bele ellenfele fejét egy kocsi motorházába.

Az Aerobi-cide-ban szünet nélkül szól az átlagon aluli 80s pop-rock, és a szereplők MINDENHOVÁ neonszínű edzőruhában mennek. Ha már kulturális mérföldkőről van szó, ezt nem hallgathattam el.

Zero Dark Thirty-előzetes

Katherine Bigelow végre megadja Amerikának, amire az a Superbowlnál is jobban vágyakozik: annak látványát, ahogy Bin Ladent fejbe lövik. Bigelow rendezési stílusa egyre csak kúszik felfelé az evolúciós létrán, míg Cameroné visszafejlődik - ezt is eredményezheti a házasság...

The American Scream-előzetes

Paul Michael Stephenson a Best Worst Movie után, ami a hírhedten nevetséges Troll 2 című olasz-amerikai koprodukcióról illetve stábjáról szólt, újabb horrorközeli doksit készített, és a kritikák ezt is imádják. A The American Scream olyan kedves megszállottakról szól, akik Halloween idején fantasztikusan kigondolt kísértetkastéllyá alakítják házaikat, ahová csődülhet a rettegést áhító jónép.

Level 7 Escape - szabálymagyarázós videó

Az elsősorban figurás játékokat, pl. a Warmachine-t futtató Privateer Press a napokban piacra dobott egy scifi-horror témájú társasjátékot, a Level 7 Escape-et, amelyről, amint a postás végre megérkezik vele, lesz kritika. Addig pedig legeltessétek szemeiteket ezen a hangulatos, vadiúj, szabálymagyarázós videón, amely bevezet titeket egy földalatti szuperlaborba, ahol mindenféle szörnyek szabadultak el.

Don Winslow-nyereményjáték

Az Agave Kiadó az alábbi nyereménypakkot ajánlja fel 5 szerencsés nyertesnek:

Oliver Stone fia filmet csinált

A címe Greystone Park. Íme egy részlet. Sírjak vagy röhögjek?

Looper - az animált előzetes

A héten mutatják be nálunk ezt az új scifit (főszerepben Dájhárd) és csak annyit mondanék róla, hogy érdemes megnézni - jobb, mint akármelyik, idei-nyári blokbászter. A világpremiert beelőzendő filmesék internetre dobták a film előzetesének eme animáció változatát, amely jól hozza az eredeti hangulatát.

The Collection-előzetes

Annak ellenére, hogy a Fűrész 4, 5, mittudoménmennyi forgatókönyvírója áll a film mögött (ő szülte papírra, és rendezte), a The Collection kitűnő kritikákat kap, ahol csak vetítik, hivatalos bemutató előtt, fesztiválokon. Egyesek máris egy új franchise indulásáról suttognak. Egyrészt isten ments, másrészt a filmnek van egy előzménye, a 2009-es The Collector, ergo nem indítófilm.

Fangoria 316

Hogy az újságkiadás bajban van, gondolom senkinek nem meglepetés. Ha manapság már egy korábban milliós olvasótáborral rendelkező napilapot nehéz elsózni, mit csináljanak a szűk vevőkörrel rendelkező niche lapok? Imádkozzanak, bár mivel a Fangoria a világ leghíresebb horrorfilmes magazinja, gondolom, ők a Sátánhoz könyörögnek.

Tv Trauma: The Twilight Zone - It's a good life

Ezzel az írással új cikkszériába kezdek: klasszikus, szigorúan műfaji (horror és scifi) sorozatepizódok kritikáit olvashatjátok majd Tv Trauma címkével megbélyegezve. És lehet-e halhatatlanabbal indítani, mint Rod Serling Twilight Zone-jával, azzal a sorozattal, amely mintegy megágyazott az összes modern fantasztikus szériának?

Hypothermia-előzetes

Ennek a vadonat új amcsi horrornak érdekes az alapvetése, és jó a szereplőgárdája (Michael Rookert eleve mindenki csipázza), de abban a pillanatban, hogy meglátjuk a béna CGI szörnyet és az ember konstatálja, hogy az egészet videóra forgatták (elég ha megmozdul a kamera, és egyből nyilvánvaló a dolog), a remény kiszáll az ablakon...

John Scalzi: Vének háborúja

A Vének háborújával kapcsolatban állandóan Heinleint emlegetik fel, amely egyrészről érthető, másrészről meg teljesen felesleges. Kétségtelen, hogy a könyv alapvetése eléggé hasonlít a Starship Troopers-ére, de efféle, sorozással induló katonai scifit már a pulp-éra aranykorában is írtak rengeteget, ez nem a halhatatlan Robert H. fejéből pattant ki (apropó Heinlein: bár Amerikában sokan a legnagyobb hatású életművet hátrahagyó scifi-írónak tartják, nálunk szinte ismeretlen. Miért van ez így? Szerencsére a Galaktika az utóbbi években javított ezen a helyzeten, a Moon is A Harsh Mistress is megjelent magyarul, A hold börtönében címmel.)

A regény főhőse John Perry aznap, hogy reája szakad a hetvenötödik születésnapja, beáll katonának. A Földön, a jövőben, ez természetes: köztudott, hogy a besorozott nyugdíjasok valahol a távoli űrben új, fiatal testet kapnak, amellyel szinte újrakezdhetik az életüket - mindössze annyi a bibi, hogy ezt az új testet a GYV, a Gyarmati Véderő (Colonial Defense Forces, az emberiség űrhadserege) által vívott intergalaktikus háború kegyetlen csatáiban kell megedzeniük. Tíz évig kell harcolniuk, utána leszerelhetnek, ám ezt a tíz évet csak rendkívül kevesen érik meg. Perry és nyugdíjas társai megkapják az új szupertestet, amely némileg ugyan hasonlít egykori, fiatalkori önmagukra, de genetikus és robotikus újítások tucatjai segítségével csúcsra járatódik: a hadszíntérre tuningolt emberi tankok válnak belőlük.

Az emberiség ugyanis agresszív hódító politikát folytat, mert másmilyet az űrben nem lehet. A diplomácia a minimumra korlátozódik, pusztítunk és tömeggyilkolunk, éppen úgy, ahogy a többi faj: gyarmatosítunk kegyetlenül, senkivel sem tárgyalunk. Túlságosan ismeretlen minden, túlságosan széles a kulturális és biológiai lehetőségek galaktikus tárháza ahhoz, hogy barátkozással, ismerkedéssel töltsük az időt, és utóbbiból szinte sosincs elég. Ha mi nem vagyunk elég gyorsak és vérszomjasak, valaki más szerzi meg a bolygót, amelyet kinéztünk magunknak, és az ellenfelet nem kötik majd morális béklyók csapataink elporlasztásával, kibelezésével, felzabálásával kapcsolatban. Az emberiség elérkezett evolúciója csúcspontjára: nincs más célja, csak az ölés.

Ami érdekes, hogy Scalzi ugyan a regény vége felé pedzegetni kezdi a hatást, amit az állandó pusztítás az ember pszichéjére gyakorol, és elkezdi a moralitás mibenlétének fontosságát és/vagy hiábavalóságát tárgyalni, de ez a reflexió mintha csak háttérzörejként lenne a könyvben. A Vének háborúja - amely hatalmas sikert aratott és Scalzi már két folytatást is írt hozzá - egészen addig egy nagyon ötletesen, részletesen, sőt, néha viccesen megírt, kegyetlen és véres un. military sci-fi, a legjobb amerikai klasszikus-ponyva hagyományokat ápoló fantasztikus kalandregény.

Oliver Stone Budapesten

Pénteken és szombaton Oliver Stone zártkörű előadást tart fővárosunkban forgatókönyvírásról, filmkészítésről - mi pedig a szart is ki-twittereljük az eseményből. Ha kíváncsi vagy mi történik ez alatt a bizonyos két nap alatt, iratkozz fel a twitter-feedünkre.

Endymion-nyereményjáték

Agavés vértestvéreinkkel közösen ezúttal Dan Simmons Endymion című könyvére hirdetünk meg nyereményjátékot. Három szerencsés geek kap majd a regényből egy-egy példányt, persze csak akkor, ha őt sorsoljuk ki. Akinek kő' a könyvből, erre az e-mailcímre küldjön egy üres levelet, a levél tárgyába viszont írja bele, hogy "Endymion". Szal ez van.

Texas Chainsaw 3D-előzetes

Emo-rock, deszaturált színekkel lefolytott képi világ, és Dolce & Gabbana-reklámból szalajtott színészek és színészinák. Ha az ember a Texasi láncfűrészes mészárlásra gondol, éppen ezek a dolgok jutnak eszéba, hát nem? Hát nem! Ráadásul 3D-ben, mert miért ne erőltessék tovább ezt a szó szerint hányingert keltő, agyalágyult formátumot...

A brit FrightFest Dario Argento előtt tiszteleg...

ezzel a hatperces összeállítással.

9. Cinefest

Magyarország - még mindig legjobb - filmfesztiválja szeptember 14-én újra megnyitva kapuit Oliver Stone filmmel, meg modern giallóval meg miskolci kocsonyával. A feszt részleteiről ehelyütt értesülhettek doszt, saját, különbejáratú tudósításunkat pedig majd twitteren követhetitek emitt.

Warhammer Dark Vengeance kezdődoboz trailer

Egy évvel ezelőtt még azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák az asztali hadijátékokat, wargame-eket, mára azonban megszállottjuk lettem, és Geek Messiásként (nem nagyképű, ugye?) hidetem nagyszerűségüket. A legnépszerűbb ilyen játék, a Warhammer 40000 szabálykönyvének legújabb kiadása nemrégiben látott napvilágot, és az anyacég, a Games Workshop elhatározta, hogy a felturbózott szabályokhoz, a kezdő játékosok kedvében járandó, még egy un. kezdődobozt is kiad. Utóbbi dugig van fantasztikusan kidolgozott figurákkal (méghozzá több tucattal), illetve tartalmaz szabálykönyvet, mérőszalagot és kockákat is, így semmi akadálya, hogy a zöldfülű warhammerista lejátsszon otthon párezer partit.

A "tovább" után megtaláljátok a kezdődoboz, a Dark Vengeance vadiúj előzetesét, amelyben közelebbről is szemügyre vehetitek a figurákat, jófajta masírozós zenével aláfestve. (A figurák eredetileg nincsenek kifestve, a vásárlónak kell őket kipingálnia, de többek között ez az egyik szépsége ennek a hobbinak.) A Dark Vengeance már hazai wargame-boltokban is előrendelhető, megjelenése szeptember elsején esedékes.

Parajelenségek 4 előzetes

Ha még nem volt eleged az egy alvó család okozta izgalmakból: íme a negyedik rész, még több szunyálással!

The conqueror worms

Bizony kedvelem Brian Keene regényeit, munkásságát - ez azért furcsa, mert eddig négy könyvét olvastam, és ezek közül csak egy tetszett igazán. Ebben közrejátszhatott, hogy a Take the long way home alig volt több, mint száz oldal: Keene e kisregényében már terjedelmi okokból sem tudta elkövetni azokat a hibákat, amelyek hosszabb műveinek a rákfenéi.

"We are coming to get you, Barbara..."

Kínai filmnapok az Urániában

Pontosabban filmnap, mert kedden csak a díszbemutató lesz. Tehát: július 4-én, szerdán egész nap vadiúj kínai filmeket vetítenek az Urániában, méghozzá ingyen, szinkrontolmáccsal. És nem is rosszakat! Program emitt.

Első részlet a Berberian Sound Studio című filmből

Peter Strickland rendezte a Varga Katalint, a legjobb filmet, amelyhez a rendszerváltozás után a magyar filmgyártásnak köze volt. Második munkája a Berberian Sound Studio, ez az előreláthatólag kegyetlen modern giallo, amelyben Toby Jonesnak zenét kell szereznie egy vérmocskos, hetvenes évekbeli spagettihorrorhoz. Az év általam legjobban várt filmje. (A Berberian Sound Studio egyébként az a valóságban is létezett legendás stúdió, ahol az olasz műfaji filmek szinte teljes sorát utóhangozták.)

Revenge of the Corpse

Hogy mi az igazi cock tease? Nem amikor egy tízes skálán tizenegyes csaj hülyíti a fejeteket egész éjjel, aztán hagyja, hogy kifizessétek a taxiszámláját (is), és végezetül faképnél hagy benneteket álló farokkal, a Körút közepén. Á, ez semmi. Az az igazi szívatás, mikor egy cég (nevezzük Celestialnak) végre-valahára elkezdi kiadni a Shaw Brothers filmjeit – döglassan csinálja, éveken keresztül húzza, 700+ film az mégiscsak 700+ film -, aztán hirtelen bejelenti, hogy kész, kint van dvd-n az összes, és a rajongók döbbenten hápognak, mivel ez messze nem igaz, néhány várva várt filmre továbbra sem tehetik rá izzadt, geek-ideges kezeiket.

A Revenge of the Corpse is ilyen. A Celestial az ötéves, a Shaw Brothers produkciókat dvd- és tv-forgalmazásba bocsátó periódus végén egyszerűen megvonta a céges vállát, és úgy döntött, ezt már nem adja ki dvd-n. A többi Shaw filmhez hasonlóan ugyan ezt is újramaszterelték, de közszemle, az már nem jutott neki, max. obskúr kínai kábeltévék tűzték műsorukra – és ezek egyikéről rögzítette valaki szemfüles, így jutott el végre az ázsiaifilm-őrültek sárgás gyűjteményeibe.

A filmet Sun Chung rendezte, aki a Shaw Brothers egyik, ha nem a legjobb rendezője volt. Chu Yuanhoz és Hua Shanhoz hasonlóan munkásságának filmtörténeti jelentőségét az újramaszterelt dvd-kiadások rángatták napvilágra. Ma már tudjuk, hogy az újító tehetségű, de a történetmeséléssel meglehetősen vaskos hadilábon álló Chang Cheh-n kívül is voltak a Shaw Brothersnek tehetséges filmrendezői. Sőt, tehetségesebbek.

Ezért fáj idebiggyesztenem, hogy a Revenge of the Corpse sajnos nem tartozik Sun Chung legsikerültebb alkotásai közé. Félreértés ne essék, faszányosan összerakott kerek-horror-egész ez a film, de sem túl sok meglepetést, sem (egyetlen jelenet kivételével, erről majd később) különösebb rendezői blikkfangokat nem tartalmaz. Akár azt is hihetné az ember, hogy Sun Chung nem szerette a horrort, ám ebben az esetben nem tudott volna egy olyan mesterművet összehozni, mint a keserű-nihilista Human Lanterns (1982).

Nem, egész egyszerűen arról van szó, hogy minden idők valószínűleg legleterheltebb forgatókönyvírójának, Ni Kuangnak a szkriptje nélkülöz minden eredetiséget. Már a címből sejthető a történet menete, és egyetlen olyan fordulat sincs a filmben, amely a hullának meg az ő bosszúállásának a történetét kiszámítható ösvényéről eltérítené.

Du csendbiztost Jason Pai Piao alakítja, akit a Shaw Brothers a korai nyolcvanas években, a cég lejtmenete során sztárként szeretett volna eladni, sikertelenül. Böcsületes, őszinte módon játszott böcsületes, őszinte pancsereket, akik szinte mindig tragikus hősként végezték. Piao tehetséges színész és remek harcművész, az arca meg a cérnabajsza azonban inkább tömeggyilkosok megformálására predesztinálja, nem csoda, hogy rövid ideig tartó tévés tündöklését a mozis karrierje képtelen volt megújrázni. Mondanom sem kell, az egyik kedvenc színészem a Shaw Brothers karámjából.

Dutól retteg a környék összes banditája, mert a kardja gyors és törvénytisztelete páratlan. A felesége viszont egy ordas kurva, aki Du háta mögött összefekszik a falu gátlástalan gazdagemberével, akit természetesen Lo Lieh játszik (tömeggyilkos fej nr. 2.) Lo meg a nej börtönbe juttatják, majd megmérgezik a dali csendőrt, aki utolsó kívánságként még azt kéri húgától, hogy vörös ruhában temessék el. Retúrjegy...

A faluban bóklászó három csavargó, bár tisztelte Dut, a hulláját mégiscsak kiássa - szokás, hogy a holttest alá a rokonok mindenféle értéket tömködnek, hadd legyen magas az életszínvonala a túlvilágon. Sun Chung ebben a temetői jelenetben képes, a film folyamán egyetlen alkalommal, félelmetes atmoszférát teremteni. Az a pár másodperc, mikor az egyik hullarabló a nyakába akasztott kötél segítségével kiemeli a kimondottan szottyos halottat a sírból, miközben társai a koporsóban kotorásznak, frenetikus. A hulla ekkor természetesen elszabadul, és elkezdi gyakni mindazokat, akik két méter mélyre juttatták. Hongkongi horror-szokáshoz híven csak a taoista papok állhatnak útjába (Lo Lieh úgy importálja őket a faluba), de ők is csak rövid ideig...

Sun Chung korábban olyan remek wuxiákat rendezett, mint a Judgement of an Assassin (1977), a fantasztikus Avenging Eagle (1978) vagy a nagyszerű Jin Yong-adaptáció, a Proud Youth (1978), így nem csoda, hogy a Revenge of the Corpse legjobb jelenetei azok, amikor Du csendbiztos a történet elején a haramiákat aprítja. Horrorisztikus hangulat a filmben, bár a forgatókönyv erőlteti rendesen, inkább esetlegesen van jelen, és mai szemmel nevetséges megoldásokkal operál. Szerencsére a film tempója feszes, és a vizuális megvalósítás sem utolsó: remek szélesvásznú, az állandó stúdióbelsőknek köszönhetően mégis klausztrofób kompozíciók sorjáznak, toldozva-foldozva az egyenetlen atmoszférát.

Million Dollar Crocodile-előzetes

Mintha tegnap lett volna, midőn pattanásos tinédzser fejemet matyóhímzéses párnámra döntve bámultam Robert Fostert, amint a nagyvárosi Ámerika betondzsungelében a kloákából szabadult óriásalligátort igyekszik becserkészni. Ám ma már Kína a vezető világhatalom, nekik tartozik mindenki, és szörnyhüllős filmeket is inkább ők gyártanak. A Million Dollar Crocodile egy fokkal látszik magasabban tanyázni az Asylum-színvonalnál: a költségvetés alacsony, a CGI elviselhető, illetve van benne Lam Suet, aki minden filmet nézhetővé tesz. Szóval csá, akarom ondani dzaj dzseng.

Cabin in the Woods

Az egész filmet le lehetne lőni egy névvel. Amint kimondanám, leírnám, máris érthető lenne ezen sorok olvasóinak jó kilencven százaléka számára, hogy miért történik meg mindaz a szörnyűség azzal az öt fiatal fiúval és lánnyal, amit Joss Whedon kioszt nekik.

Az ilyenekről mondják, hogy jó éve van: Whedon szó szerint arat az Avengersszel, és mintegy a horrorrajongók beetetéseképpen, a szuperhősfilm premierje előtt pár héttel Hollywood csatába küldte ezt a moziját is. A Cabin in the Woods úgy műfaji idézettár, hogy egyes, egy az egyben átvett motívumoktól eltekintve mégsem érződik annak.

Nagyon nehéz a film poénja mentén egyensúlyozni, nem rálépni a csápos fejére, nem basztatni. Pontosan ezért nem tud hosszabb lenni ez a kritika sem. Alapvető horrortoposzokat illeszt egymásba Whedon és írótársa, Drew Goddard. Öt főhősünk egy erdei vityillóban szándékozik tölteni a hétvégét. Még útközben belefutnak a falusi őrültbe, aki potenciális kínhalállal riogatja őket, amennyiben továbbmennek. Az erdei házacska pincéjében meg persze mi más is várhatná őket, mint egy könyv, amelynek latin szövegét nem restek hangosan felolvasni, megidézve ezzel, amit nem lenne szabad megidézni.

Ez így eddig, majd egy az egyben az Evil Dead koppintása (a helyi vészmadártól eltekintve, ő viszont számtalan slasherfilmből köszön vissza.) Whedon egy fél pillanatig sem titkolja lopási szándékát, mint ahogy azt sem, hogy nem valamiféle világmegváltó meta-baromságot akar összehozni, hanem mindössze kedvenc horrorfilmjét (és horrorirodalmi példaképeinek munkásságát) alapul véve próbálja a vérszomjas sztorit egy olyan irányba elvinni, amely a posztmodern kényelmetességhez szokott hipsztereket esetleg meglepheti itt-ott. Ez ponyva-posztmodernizmus done right.

És akkor itt vége az elemzésnek, mert veszélybe kerülne a film poénjának integritása. Legyen elég annyit mondanom, hogy a finálé apokaliptikus vérengzése, egy-egy szar komputereffektől eltekintve pazar. Whedon humora végig markánsan jelen van a filmben, legyen szó akár a horrorklisék kijátszásáról, vagy egy bizonyos irányítóközpont személyzetének a munkahelyi stresszet hárító vicceiről. Whedon amúgy is mindig csodásan értett a hétköznapi és a természetfeletti horror vegyítéséhez. Ám ettől még nem lesz a filmből horrorkomédia, szerencsére. Ahhoz túl félelmetes.