Általában nem olvasom el a könyvek hátsó borítóján található ismertetőt, de a Horzsolások olyan ügyes kaméleonként kerülte el a radarom hatósugarát, hogy kíváncsiságból csak átfutottam a fülszöveget. Sajnos többet elárul, mint kellene, ám még így is elég rejtélyes marad ahhoz, hogy az egyszeri érdeklődő bátran nekivágjon. De nem is a cselekmény ízorgiájának kóstolója vett rá, hogy elolvassam a könyvet, hanem a két név, amivel a hátsó borítók általában kétségbeesetten igyekeznek pozicionálni a művet, hogy még az is ráharapjon, aki életében nem hallott az íróról. A Horzsolások nem lacafacázik: Stephen King és Neil Gaiman munkásságát hozza fel példaként. És jottányit sem téved.
Persze durva udvariatlanság lenne részemről, ha Robert Jackson Bennett eredeti nyelven American Elsewhere-jét (érdekes a magyar címválasztás, de módfelett találó) akár King, akár Gaiman munkásságához mérném, és nem azért, mert minőségben, írói hozzáértésben alulmaradna. Hanem azért, mert a Horzsolások szerzője eme két íróóriás területére merészkedve olyasmit tudott letenni az asztalra, amivel simán kitűnik a saját erejéből is, és nem szorul rá a marketinggépezet ilyetén húzásaira.
Mivel a Horzsolások elég terjedelmes mű, ráadásul amolyan kingesen lassan bontakozik ki, elegendő időt szánva a hangulat- és a karakterépítésre, maga az expozíció lazán kiteszi az első száz oldalt, úgyhogy teljesen spoilermentesen írni az alapszituról nagyon nehéz. A regény főszereplője Mona Bright ex-rendőr, aki közel a negyvenhez teljesen gyökértelenül tengeti napjait, így a texasi síkföldek egyik kocsmájától a másikig furikázva próbál tudomást nem venni mélyülő depressziójáról, amikor is hírt kap arról, hogy egy új-mexikói, isten háta mögötti kisvárosban házat örökölt. Wink, a szóban forgó városka még a térképeken sem szerepel, ráadásul lakói – ahogy az ilyenkor lenni szokott – meglehetősen furcsák. A helyet övező monoliton egy régóta elhagyatott laboratórium áll, Winkben pedig mintha megállt volna az idő, az '50-es évek óta alig változott valami.
Adva van tehát minden egy… mihez is? Horrorhoz? Megemlítettem Kinget a cikk elején, és nem véletlenül: az ő titkokat rejtő kisközösségei köszönnek vissza Wink tökéletesnek látszó idillijében, és Bennett mesterien idézi meg meg mindazt, ami az idők során ízig-vérig tartozékává vált ennek a horrortoposznak. A Horzsolások a néhány valóban hátborzongató jelenettől persze még nem válik horrorrá - ahhoz túl kevés benne a közvetlenül a bőrünk alá mászó feszültség, és jóval több a (tudományos) misztikum. A tudományos szót direkt tettem zárójelbe, mivel folyamatos jelenléte ad ugyan a regénynek egy halvány sci-fi színezetet, azonban másodhegedűsi szerepéből sosem próbál kitörni. Bár kétségkívül tudományos-fantasztikum kapcsolódik össze földöntúli borzalmakkal - amiről nekem leginkább a Half-Life első része ugrott be, ugyanis a laboros részek hangulata kísértetiesen a Black Mesát idézi –, a hangsúly mégsem ezen van.
Talán az egész műfaji bizonytalanságot a lovecrafti gyökereknél érdemes keresni. Igen, jól látja a Kedves Olvasó, újabb Mérhetetlen Vén neve bukkan fel az írói panteon homályos csarnokainak mélyéről. A Horzsolások koncepciója Lovecraft örökségét veszi alapul, és bár nem kéri kölcsön a Mítosz leírhatatlan retteneteit, sajátjai félreismerhetetlenül Cthulhu szárnyai alól bújtak elő, amit részemről egy hatalmas hurrával üdvözöltem. Ezt a receptet pedig nem hogy megborítaná a korábban említett tudományos oldalhajtás, még rá is erősít, ezzel idézve elő a zsánerek közti laza átjárhatóságot. Így válik nem csak Wink kisvárosa, de maga az egész regény pándimenzionálissá.
Hogy ez zseniális húzás, vagy zavaró tényező, azt nehéz lenne eldönteni. A város furcsa szokásai és gyanakvást keltő szabályai nagyon lassan, de érdekfeszítően bontakoznak ki, és olyan medret adnak a történetnek, amiben a misztikus thrillerek kedvelői érezhetik magukat otthonosan. Ahogy azonban helyükre kerülnek a kirakós darabkái, és a tudományos-lovecraftiánus vonulat szó szerint családtaggá avanzsál, előbukkan az igazi Óz, a csodák csodája – és itt sok-sok Ózról beszélünk, akik ráadásul nem kamuvarázslók - , és színre lép a gaimani realitás-mágia.
Bennett egyébként is szívesen játszadozik kisvárosában a valóságokkal, de hogy mindezt hihetővé tegye, ugyanúgy földhözragadt témákat hint be a tündérporával, ahogy maga Gaiman. A lovecrafti, emberi ésszel felfoghatatlan entitások emberközeli perspektívába kerülnek, sőt, mit több, abszurd módon emberi közegben, majdhogynem emberien mutatkoznak meg. Cthulhu és olvasó között szinte jószomszédi viszony alakul ki – ami önmagában groteszk humornak hatna, de a Horzsolásokban, köszönhetően a konzekvensen végigvitt koncepciónak, inkább elgondolkodtatóvá válik, és ezt a könyv jó pár példával alá is támasztja. Ilyen a hidegháborús fegyverkezés őrületében a hegybe épített labor és a kiszolgálására felhúzott városka: kettősségük ellenére remekül megférnek egymás mellett, sőt, pompás céltáblának bizonyulnak az időnként ellőtt fricskáknak, amik itt-ott sikeresen megtapossák az idealizált amerikai álmot.
A felépített világgal és a körültekintően megalkotott karakterekkel, illetve azok kuszának tűnő viszonyaival semmi gond nincs. A történet azonban sajnos időnként vontatottá válik, az egyébként is lassan csordogáló sztori hajlamos kisebb szüneteket tartani - néhol mellékszereplők nézőpontját ismerjük meg, máskor múltbeli események szemtanúi vagyunk. Ezek alapvetően kellemes adalékok, és szerencsére több a szükséges puzzle-darabka, mint a puszta színező elem, ám mégis megakasztják a sztori lendületét. Továbbá a misztikum építgetése láthatóan jobban megy Bennettnek: az akciódúsan felpörgő utolsó harmadban néha bajban van a cselekmény érdekfeszítő továbbgörgetésével, és ez egyrészt újabb döccenéseket eredményez, másrészt olyan érzésem volt tőle, mintha időnként nem tudna mit kezdeni a szereplőivel.
Összességében azonban a Horzsolások nagyon kellemes olvasmány. Hangvétele, stílusa könnyed, párbeszédei hitelesek, emberiek, lazák, kellő időt szentel a főszereplő lelkivilágának, motivációinak, traumáinak – amik a regény egy-egy pontján nagyon fontosak lesznek. És bár a múltkor zsörtölődtem a fordítás minőségén, most külön jó pontot érdemel Huszár András, aki remek érzékkel adja vissza ezt a közvetlen mesélői stílust, egyszersmind olyan jópofa kifejezéseket használ, amilyennek már egy ideje nem találkoztam. A Horzsolások nem a klasszikus értelemben vett, modern feldolgozású Lovecraft-élmény, ám annál jóval több, sokrétűbb, színesebb. Ennyi horzsolás mindenkinek ajánlott.
