David Robert Mitchell a tinidrámákat vonja a J-horror bűvkörébe legújabb filmjével, amelyben előző munkájának, a The Myth of the American Sleepovernek költőiségét és humorát cseréli le mérgező miazmát árasztó rettegésre. A Ringu gazsulál Freddy Krügerrel az amerikai külváros fehér deszkakerítésének árnyékában, csak éppen ezúttal nem egy videofelvétel, hanem a szexualitás indítja be a halálesetek sorozatát.
Jay, a 19 éves lány leplezett izgatottsággal várja, hogy a jóképű Hugh randira vigye. Az első aktus nem várat sokáig magára, ám mikor Jay a pillow talk közepén tart, Hugh kloroformmal elkábítja, lekötözi, és miután a lány magához tér, közli vele, hogy a XXI. századi nemi betegségek legfurcsábbikával fertőzte meg: egy démonnal, aki terminátor-mód battyog majd mostantól Jay nyomában, csak azért, hogy halálra kefélje/szétszedje. Egyetlen egy módja van annak, hogy az inkubusztól megszabaduljon: Jaynek tovább kell adnia az átkot, szexszel kell továbbfertőznie.
Mitchell óriási érzékkel képes rendkívüli feszültséget teremteni, amelyet szerencsére csipetnyi iróniával sem körít. Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne humor a filmben, hanem inkább azt, hogy a figurákat és a rettenetes szituációt, amelybe belekerültek, komolyan veszi. Ez az elhivatottság teszi lehetővé, hogy a démon támadásai jéghidegen hatásosak maradjanak, a várakozás jelenetei pedig belemerüljenek a kétségbeesett, reménytelen kiútkeresés pánikjába. A rendezőnek ezzel a modern horrorban szokatlan intenzitással, popkulturális bonbonköntösben, magát a félelem-érzethez kapcsolódó fóbiák extremitását sikerül filmre vinnie. Az állandó veszélyérzet növelésében legnagyobb fegyvere a Tangerine Dream és Carpenter filmzenéit megidéző szinti soundtrack, ez a lüktető audio-sztázis, amely a külvárosi unalomból és a lepusztult detroiti negyedek döglődő patinájából időtlen szuburbia-kozmoszt varázsol.
Mitchell tinédzserei radikálisan különböznek a Hollywood által propagált agyalágyult tini-imidzstől: hősei nem ordítozós, ADD-s idióta bagázs, hanem reális, érző, melankóliára hajlamos emberek, akik tudják, hogy mikor kell hallgatni. Meg persze mikor kell sikítani. Ami külön gyönyörű, az az, hogy a felnőttek szinte semmiféle szerepet nem játszanak világukban/történetükben, ha pedig véletlenül belekeverednek a filmbe, az semmi jót nem jelent.
A film fényképezése retinabénító. Az It Follows nemcsak az alakváltó démonnak köszönhetően lesz az utóbbi évek legjobb horrorfilmje, hanem az ambienttől is, amit az operatőri munka és a rendezés a történetbe belefűz. Az éjszakai felvételek mély chiaroscurója egy titkos mesevilág langymeleg szél fútta biztonságával kecsegtet, ám ez a biztonság épp annyira hamis, mint amennyire az éj gyönyörű. És a látóhatár legszélén ott egy apró alak, aki egyre közelebb és közelebb jön, vagy azért, hogy segítséget kérjen tőled a sötétben, vagy azért, hogy szétmorzsolja az ágyékodat.
Mitchell lassan meséli el ennek a mesekülvárosba tervezett agorafóbiás rémálomnak a történetét. Nem akar modern-mód, jump-scare-ekkel operáló hülye lenni, kivár és mér, méricskél, és kizárólag a leghatásosabb ponton hajlandó csak rászabadítani a nézőre az akut borzalmat. A Ringuval ellentétben a film nem kutatja az átok eredetét - újabb helyes döntés: minél kevesebbet tudunk a szörnyről, annál jobb.
A rendező pórázon vezeti a metaforát, a film alapját képező, a tiniszexualitás meggondolatlan természetéből adódó veszélyek kezelését. Tudja, mikor kell visszarántani: Jay nem plázacica, hanem már-már autonóm fiatal nő, aki teljesen átérzi döntéseinek súlyát, és tudja, hogy bár könnyen megszabadulhatna az átoktól, az partnerére nézve végzetes következményekkel járna - őt magát pedig emberileg felülírná. A forgatókönyv ezt a problematikát is átgondoltsággal kezeli, ami, újra csak, modern horrortól szokatlan, és egy olyan lezárást követel meg, ami a maga, a felelősséget felvállaló kompromisszum-mentességében tisztán szép.