Minden azzal kezdődött, hogy Stallone megunta az egymás után bezáró videotékák alsó polcait, és eldöntötte, visszatér: elővette régi klasszikusait, és megcsinálta a Rocky Balboát, a John Rambót, aztán nekiáltott, hogy egykori társaival együtt új életre rugdossa a ‘80-as évek jellegzetes akciófilmjeinek bomló tetemét. Nyomában visszatért az exkormányzó Scwarzenegger is, és az elmúlt öt évben csak ők ketten nyolc filmmel igyekeztek visszasírni a dicső múltat.
Legtöbb filmjük kritikailag és anyagilag is csúnyán befürdött, és joggal merül fel a kérdés, hogy mire jó ez a retro (mini)trend: nem lehet, hogy eljárt már az idő a ‘80-as évek izomkolosszusai fölött? Hogy ez csak afféle kapuzárási kapálózás a részükről? Vagy tudnak még meglepetést okozni? Egyáltalán: mennyire állják meg a helyüket azok a bizonyos 30 évvel ezelőtti klasszikusok manapság?
Rusznyák Csaba: Én valahogy már gyerekkoromban sem voltam annyira odáig ezekért a filmekért, mint a környezetemben lévők többsége (persze, most lehet azzal jönni, hogy mekkora sznob vagyok). Nyilván az “evidens” darabokat, mint a Predator meg a Terminator én is szerettem, de azért azt be kell látni, hogy minden egy ilyenre jutott tucatnyi szemét, amit - és ez nekem meggyőződésem, amivel lehet vitatkozni, csak hát köhh, úgyis nekem van igazam, köhh - akkoriban még lehetett élvezni, most meg sokaknál a nosztalgia viszi csak el. Én már akkor sem bírtam pl. a Kommandót, amikor pedig még az volt a fő elvárásom egy filmmel szemben, hogy jó sok ember haljon meg benne, és minél több robbanást tartalmazzon.
Szóval nekem a ‘80-as évek nagy akciófilmjeit már anno is inkább a Halálos fegyver-Die Hard-Rambo vonal jelentette (és nem, az első Rambo még messze nem tartozik a tipikus, ‘80-as izomfilmek sorába). Ezzel együtt a korszak mozgóképes hadseregirtásainak hatása egyértelműen letagadhatatlan, egy egész nemzedék nőtt fel rajtuk, de nem csoda, hogy viszonylag hamar lejárt az idejük. Az olyan, kicsit több intelligenciával és kevesebb hőzöngéssel készült mozik, mint a Die Hard vagy a Féktelenül ezeknek a 90%-ával lazán felmossa padlót.
TheBerzerker: Az én gyerekkoromat alapjaiban határozta meg Stallone és Schwarzenegger akkori munkássága. És ezek a filmek igenis működnek a mai napig is! (Igen, sznob vagy, Csaba:) ). Bűzlenek a tesztoszterontól, a cselekmény szögegyenes, és az akkori akciósztároknak voltak karaktereik! Aki azt meri mondani, hogy a Kommandó szar, azt nyilvánosan dekapitálom egy életlen, rozsdás macsetével! Mondjon nekem akárki akármit, a ‘80-as években még a Csaba által tucatnyi szemétnek titulált “oldalági” B-akciókban is sokkal több alázat és stílus volt, mint manapság. Jelenleg nem létezik olyan, hogy akciófilm. Vannak mindenféle szarok, amikben egymás után van hajigálva egy csomó robbanás meg szar effekt, de hiányzik a szíve és az az íz, ami a ‘80-as években esszenciális matériává varázsolta az akciófilmeket. A mai akciósztároknak csúfolt színészek közül egyedül Jason Statham esetében érzem néha azt, hogy a kor elvárásaihoz igazodva adaptálja a ‘80-as évek stílusjegyeit. A Crank 1-2-n pl. a mai napig széles pofával tudok röhögni, még akkor is ha sok esetben nem csak a ló, hanem a karám túloldalára is átesik.
Rusznyák Csaba: Akkor csak hogy érdekessé tegyem a következő találkozásunkat: a Kommandó szar! Nem hiszem, hogy abban pl. lett volna bármiféle “szív”, csak sokaknak kedves, mert azon nőttek fel. A karakter meg ezeknél a sztároknál akkoriban annyit jelentett, hogy nagyok és izmosak voltak. Azt aláírom, hogy a mai akciófilmek többsége egyáltalán nem jobb, de az más kérdés - egyébként a Stallone és társai által képviselt maszkulinitás sem veszett ki a műfajból, csak (szerencsére) megszűnt egyeduralkodónak lenni. A Crank-filmeket én is szeretem, de azok pont fényévmilliókra vannak a ‘80-as évek stílusától.
TheBerzerker: Persze, de megtalálhatóak bennük azok a B-vonalas expolitation marhaságok, amik élvezetessé és a jelenlegi mozikhoz képest “egyedivé” teszik őket. Itt azért elég vastag az idézőjel, mert nyilván a ‘80-90-es évek filmjeihez képest annyi egyediség van a Crankben, mint Zambó Árpyban. A lényeg ebben az esetben pont nem ez.
Forgács W. András: A Kommandó nem szar. A Kommandó bájos.
Nemes András: Gyerekkoromban feltétel nélküli rajongója voltam Arnie és Sly filmjeinek, ez azonban nem sokat jelent, hiszen akkoriban a mai szemmel és aggyal nagyjából nézhetetlen és értelmezhetetlen Amerikai nindzsát is tudtam bálványozni. A két kiváló úriember karizmája elvitathatatlan, szerintem pont abban rejlik (rejlett) menőségük veleje, hogy meg sem próbáltak fiktív karaktereket életre kelteni, egész karrierjük önimádatukon, exhibicionizmusukon és lenyűgöző fizikumukon alapult. A Kommandót pont azért nem merem újranézni, nehogy úgy járjak vele, mint az Amerikai nindzsával - én úgy emlékszem, hogy kurva jó, maradjon is ez így.
TheBerzerker: Az Amerikai nindzsával szíven ütöttél. Gyerekkorom egyik legszebb filmje, amit a mai napig imádok. Dudikoff rezzenéstelen színészi antitalentumának csúcsa! Az egyik első film lesz, amit megnézetek majd a fiammal ha befogadóképessé válik hozzá.
Rusznyák Csaba: Érdekes amúgy, hogy Stallone a ‘89-es Batmant jelölte meg a “férfias” akciófilmek kihalásának okaként, merthogy onnantól bárkire rá lehetett húzni egy designos gumiruhát, hogy keménynek és izmosnak tűnjön. Túl azon, hogy lófaszt a Batman a “hibás”, sokkal inkább a szuperakcióhőst emberivé formáló Die Hard, ez a primitív gondolkodásmód (bocs, Sly), hogy ti. csak kigyúrt ember lehet hős, egyébként is tökéletesen demonstrálja ezeknek a filmeknek az esszenciáját: izom, izom, izom, lehetőleg izzadtságcseppekben úszva. És nem csak direkt, hanem átvitt (forgatókönyv, karakterek, rendezés stb.) értelemben is.
Forgács W. András: Érdekes dolog egymás mellé tenni mondjuk a Rambo 1-et és a 2-t: túl azon, hogy George Pan Cosmatos lehetett a nemzetközi filmgyártás leginkább sastamásos alakja, a két film nem is állhatna távolabb egymástól: míg a Rambót nagyon komoly (nem röhög!) generációs kérdések, a vietnam-trauma feldolgozatlansága és a visszailleszkedés nehézségei hangsúlyos és érzékeny drámává teszik, addig a Rambo 2-ben Stallone vágybeteljesít: egymaga megnyeri visszamenőleg a háborút. Még a Rocky sorozatot is ebbe a fehér-munkásosztály-vágybeteljesítő narratívába tenném, ti. Rocky megveri a Muhammad Alit megtestesítő Apollo Creedet, majd, miután felért a csúcsra, és átváltott teljes Reagan-mezbe, az erőszakos és megállíthatatlan Mr. T-t csépeli (a demokrata kongresszust), hogy aztán sajátkezűleg nyerje meg a hidegháborút azzal, hogy kiüt egy svéd kémikust. Mondhatjuk, hogy a Stallone-életmű egy hatalmas republikánus mitológiasorozat - persze ebből ki kell vonni az Oscart vagy az Állj, vagy lő a mamám!-at.
Elmeboy: Csabával kell, hogy egyetértsek: a fénykor idejében én sem voltam igazán odáig a termés döntő többségéért, azt a rozsdás macsetés támadást meg várom, mert a Kommandó szerintem is elég ergya. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy bár az iskolaudvari információáramlásnak köszönhetően Schwarzit és Slyt (őt azért kevésbé) már egész korántól fogva, látatlanban is hatalmas becsben tartottam, kevés kivételtől eltekintve sok alapvetést már csak a ‘90-es években, sőt, jócskán az ezredforduló után láttam, bár ez egyúttal talán egész jó perspektívát ad, mennyire időtállóak, mennyire élvezhetőek nosztalgia vagy irónia nélkül ezek a filmek. Nem azok.
Eleve bajom van ezzel a folyton előkerülő maszkulinitás-tesztoszteron-karakter mantrával. Az oké, hogy a nagy nevek mind csakugyan emblematikus, azonnal felismerhető arcok, az általuk megformált figurák azonban nem hogy rosszak, de soha nem is léteztek - egyszerűen mindenki hozta önmagát. Ez még persze hagyján, a műfaj nyilván nem is igényel többet, csak akkor ne hozzuk már fel érvként. A komolyabb gond az, hogy ezek a kolosszusok mindenek, csak nem férfiasak. Eleve borzasztó primér, kamaszkori fantáziák megtestesítői, testkultuszuk nevetségesen öntetszelgő, az meg külön vicces, hogy ezek az állítólagos alfák a környezetükben elvétve felbukkanó nőkkel mennyire nem, vagy mennyire csak alibi szinten tudtak bármit is kezdeni. Félreértés ne essék, nem a komplex románcokat hiányolom, de azt kifejezetten kínos nézni, Arnold mit össze nem feszeng Sharon Stone-nal az ágyban, miközben látszik a fején, hogy legszívesebben azonnal lecserélné a csajt egy pár sulyzóra.
Rusznyák Csaba: A nők szerepe külön téma ezekben a filmekben. Vagyis nem, mert nincs szerepük. Sokszor- ld. a Kommandó esetét Rae Down Chunggal - még csak primitív, szolgai szexuális segédeszközzé SEM válnak, nemhogy bármi mássá, többé. Igazából a ‘80-as évek akcióhősei a ‘70-res évekből hozták magukkal ezt a “magányos farkas” imázst, csakhogy míg akkoriban emellé társultak gondolatok, világnézetek (hogy mást ne mondjak, egzisztenciális drámák), addig Arnoldék korára mindez kilúgozódott belőle, és csak a póz maradt. Ők nem azért voltak a társadalom kívülállói, hogy ezzel elmondjanak valamit a világról vagy magukról, hanem csak mert ez olyan coolnak tűnt - mint a lassítva sétálás egy robbanással a háttérben. A ‘80-as évek akcióhőse: Stallone, ahogy hajnalban, éjszakai műszak után ül a nappalijában, és tévét nézve, ollóval szeletelt fagyott pizzát majszolva tisztogatja a pisztolyát. (Ami egyébként egy baromi vicces jelenet, akár korszakparódiaként is tekinthető, bár kétlem, hogy annak szánták volna.)
Elmeboy: Kicsit az a benyomásom, hogy az izomtömegek létjogosultsága nem annyira valósan létező igényből, mint inkább szükségszerűségből eredeztethető: azért ezek a filmek többnyire nem voltak különösebben nagy költségvetésűek vagy igazán látványosak, így hát kellett valami blikkfang, mint a vásárban vagy a pankrációban. Aztán ez hamar kevésnek bizonyult, és szerintem az egyre rohamosabban elterjedő, szaporán devalválódó effektek is segítettek betenni a kiskaput.
TheBerzerker: Engem sosem érdekelt Sharon Stone az Emlékmásban. Az Elemi ösztönben annál inkább! Ezekben a filmekben a beleerőszakolt női karakter egy fölösleges elem. A ‘80-as évek akciómozijainak főszereplői azok a már-már képregényszerű izomagyú állatok, akik inkább ontják a vért egy kis etyepetye helyett. Pont emiatt nincs bennük semmi valószerű férfiideál sem a külsejük, sem az adott filmben véghezvitt tevékenységük során. De nem is kell, mert teljesen felesleges. Megy, oszt öl. A többi meg le van szarva.
Elmeboy: Én azért ennél kicsivel többet várok, és akkor a női karaktereket most tegyük is félre. Kommentekben is rendszerint visszatérő érv a “mit vártál, ez csak egy buta film, ami szórakoztatni akar”, amire a megszokott, és egyetlen adekvát válasz, hogy igen, csak éppen a minimális agy és a szórakoztatás kurvára nem ellenségek, sőt, általában kölcsönösen pozitív hatással vannak egymásra. Ezért jó az Emlékmás, a Terminátor, a John Rambo (igenis van benne agy, pont annyi, ami már elég), és ezért rossz a Kommandó, a First Blood utáni két folytatás, vagy szerencsétlen Steven Seagal bármelyik rémtette. Értem én, hogy lehet ezeket röhögve is nézni, csak hát olyankor az irónia a nézőben van, és nem magában a filmben - ja, és amúgy ezt a mostani nagy visszatérést is a felvállalt irónia tudta volna megmenteni, de ez az egy Erőnek erejével kivételével teljesen hiányzik belőle.
TheBerzerker: Nanana...Steven Seagalról leszállni! Amúgy tény, hogy emberünk katapultgéppel dobálja ki magából a szart, de a ‘90-es évek elején az ő nevéhez fűződött és fűződik a műfaj egyik legnagyobb csúcspontja, a Törvényre törve. Annál vagányabb, brutálisabb és eszeveszettebb filmet nem nagyon tudnék mondani a témában. Pont. Akciófilmet akartok a korszakból, ami a mai napig is működik? Ott van baszki Gino és Richi Madano finom kis nézeteltérése. Epik!
Rusznyák Csaba: A Törvényre törvé-t picit még nekem is védelmembe kell vennem. Azt nem mondanám, hogy IGAZÁN jó film, de elég szórakoztató brutalitásmaraton. Plusz Seagal, minden durva színészi antitálentuma ellenére furcsamód félúton van valahol a teljesen irreális Stallonék és Arnoldok meg a Bruce Willis-féle kisember-akcióhősök közt - mert már csak harcművészetileg is hozott egy kis realitást a műfajba Amerikában, ahol a bunyó akkoriban annyit jelentett, hogy két darab száz kilós testépítő áll egymással szemben, és pofozzák egymást, aztán aki negyedszer nagyobbat üt, az győz (kedvenc példám a Vörös zsaru szaunás torzsalkodása).
Ironikus, hogy ez az egész nemzedék Stallonsétul, Arnoldostul, Van Damme-ostul stb. teljesen “kihalt” a ‘90-es évekre, és csak a paradigmaváltást hozó Bruce Willis maradt fenn - aki meg cserébe az utóbbi években járatja le magát, egykori társai visszatérésével párhuzamosan. Szar ügy most “egykor nagy voltam” akcióhősnek lenni: megy a nyögvenyelve erőlködés, és szinte látom, ahogy ezek az izmos vénemberek sorra sérvet kapnak. Poén nélkül már nehéz bevenni a mutatványaikat: az Erőnek erejével azért tetszett, mert vállalta az iróniát, ugyanakkor nem is csinált magából komplett idiótát, mint az Expendables-filmek. Érdekes, hogy Arnold ezt a kacsintgatást már jóval a többiek előtt, a ‘90-es években megtette (Az utolsó akcióhős, True Lies) - mindig is sokkal szimpatikusabb volt nekem, mint Stallone. A Szupercellában is egyedül a grazi kolosszus volt értékelhető.
Meg lehet nézni Stallone abszolút komolyan vett, és így kínosan szar Fejlövését - igazából nem feltétlenül rosszabb, mint az átlag ‘80-as évekbeli akcióizé, csak ezt már mindenki nosztalgiahullám nélkül kénytelen befogadni, szép gyerekkori emlékek nélkül pedig lófingot sem ér az egész.
Nemes András: Kizárólag öldöklésre és izomhegyekre szerintem ma már nem lehet filmet építeni,a közönség elég egyértelműen kinyilvánította, hogy baromira nem vevő a hamis nosztalgiára. Stallone és Schwarzenegger közül utóbbi az, aki mutat némi hajlandóságot a váltásra - hiába a remek Oscar, vagy a kiváló Copland, Stallone újra és újra rádöbben, hogy valójában ő a legkeményebb tökű férfiisten az univerzumban, és nem nyugszik, míg ezt be nem bizonyítja a világnak. A John Rambóban ez össze is jött neki, egyébként nem nagyon. Rossz látni az erőlködést, ahogy folyamatosan önmaga emlékművét renoválja, mintha filmjei segítségével próbálna visszautazni az időben, és mikor poénkodni próbál, az is kurva kínosan sül el - a De Niro alávaló közreműködésével elkövetett Grudge Match gondolom megvan mindenkinek.
Ennél fájdalmasabb már csak Bruce Willis évek óta tartó, megalázó haláltusája - az ember, aki fénykorában utánozhatatlanul cool lepukkantságával, állandósult másnaposságával, szimpatikus öniróniájával és lazaságával hódított, mára saját paródiájává züllött, élettelen zombiként ténfereg filmjeiben, arc helyett pedig valami szétbotoxolt gumimaszkot visel, amivel csak hunyorogni képes, érzelmeket közvetíteni nem. Van egy pont, ami után az öregfiúknak saját jól felfogott érdekükben vissza kellene vonulniuk, de ők ezt láthatóan nem érzékelik. Mel Gibson pár évvel ezelőtt iámokfutása különösen tragikus, fokozatos, bár nem túl látványos visszaszivárgása a filmiparba viszont (eddig) teljesen vállalható: a Machete Killsben, vagy az Expendables 3-ban nyújtott teljesítménye okán a magam részéről bizalmat szavaznék neki a továbbiakban is.
Elmeboy: Na igen, Willis. Benne kifejezetten viccesnek tartom, hogy míg anno úgymond ő képviselte a hangnem- és generációváltást, mostanra szépen hozzávénült az elődjeihez, és ott igénytelenkedik mellettük az Expandablesben, a saját filmjeiről nem is beszélve. Nem megy ezeknek a fiúknak az öregedés, na.
Forgács W. András: A geriaction (nyuggerakciófilm) szubzsáner tökéletes tévedés: pont a ‘80-as évek, a kor, amelyben születtek, adják ezeknek a filmeknek a savát-borsát. A Reaganomics, a thatcheri neokonzervatizmus, a Brezsnyev-Csernyenko-Andropov-Gorbacsov éra mind-mind nagyon fontos része volt a jelenségnek, gondoljunk akár a Kormánybiztos Úr atyáskodása alatt létrejött Vörös Zsarura, vagy a Predatorra, amely a latin-amerikai gerillaharcok, az Irán-gate és az egyéb kormányzati machinációk nélkül korántsem jelentene ennyit. És akkor a nyolcvanas évek társadalmi átalakulásairól még nem is beszéltünk - ezek azok az idők voltak, amikor az amerikai társadalomnak már körmére égett a poszt-vietnám trauma, és leginkább szerettek volna tovább lépni. A Carter-éra impotensnek gondolt - vagy valóban impotens, ezt nem itt kéne megvitatni -, gyenge Amerikája helyett egy erős, nagy és megállíthatatlan Amerikát akartak - és meg is kapták Hollywoodtól.
Ma viszont éppen a világviszonylatban túl nagynak és erőszakosnak érzékelt amerikai hadigépezet okoz problémát - hiszen, ha hinni lehet a híreknek, akkor bárkit bárhol ledrónozhat az Obama-adminisztráció, mert csak -, illetve a katonai-technológiai mindenhatóság sem képes a fenyegetettség érzetét feledtetni, sőt. És most nem lehet kijelölni egy konkrét országot, mint ellenséget, hanem valami nagyon homályos, többfrontos, furcsa, ütközetek nélküli háború folyik, amit nehezen lehet sikeresnek ítélni. Ehhez hozzájön, hogy a hősöknek kijelölhető embercsoport is szívesebben szerepel tévében, és ír könyvet Bin Laden lelövéséről, minthogy konkrét világmegmentő legyen. Alapvetően az “egy ember a csomó rossz ember ellen” egy konzervatív alapélmény, ahol a hatóság (pl. az állam, a rendőrség, az efbíáj vagy a hadsereg) képtelen megvédeni a közösséget. Míg a másik oldal átlátható igazságszolgáltatást, méltányos elbánást és emberséget követel, az akcióhős TUDJA, hogy ez a rosszembereknek nem jár, mert visszaélnek a társadalom jóindulatával. (Érzékletes példája ennek a konzervatív disztópiának a Pusztító jövőképe.)
Mint korábban is megmondtam: a nosztalgia heroin vénembereknek. Sokkal szívesebben veszem elő a régieket, mert még mindig rendkívül szórakoztatóak, és ráadásul azon sem kell gondolkodnom, hogy ma már megállnák-e a helyüket: anno megállták, ma meg már nem kell. Illetve nem kéne.
TheBerzerker: A reneszánsz darabjai szerintem is mind értékelhetetlen, pénzhajhász baromságok. A Rocky Balboa még működött, bár távolról sem nevezném akciómozinak, a John Rambónak minden pillanata arany, az Expendables első része nézhető, a folytatásai pedig szemétre való ürülékek. A Die Hardra inkább ki sem térnék…na jó, de! John McClane az elvonóról sikeresen adoptált mintaapa, aki “puszta kézzel” zúz le egy vadászgépet? Na, ez az, amit én a ló túloldalának nevezek. Klasszikus stílusjegyekkel rendelkező karakterek kiherélése és beillesztése egy olyan mai, popcorntól és franchise-tól bűzlő korba, ahol csak akkor lenne igazi létjogosultságuk, ha szembeköpnék a trendet. De nem ezt teszik, hanem igazodnak, és beállnak a sorba, ettől pedig minden egyéniség és stílus hamvába hal bennük. Számomra nagyjából erről szól a nagy akciófilm-reneszánsz. Vedd meg a jegyet, ülj be a moziba és élvezd azt, hogy hülyének néznek.
Elmeboy: Létezik ez a reneszánsz egyáltalán? Három Expendables, egy Rocky (bár ő igazán sosem tartozott ebbe az illusztris körbe), egy tényleg jól sikerült Rambo újrahajrázás meg egy-két film még, melyek tulajdonképpen a kutyát sem érdekelték, aztán ki is fújt a dolog. Ez nem reneszánsz, ez 3-4 egykori húzónév feleslegesen dokumentált kapuzárási pánikja. Igazi újjászületésről talán akkor beszélhetnénk, ha új arcokkal születnének új címek a régi idők szellemiségében. Ez pedig nehéz, hiszen az elsőre beugró nevek (Diesel, The Rock, felőlem Statham) sem számítanak már igazán frissnek, az akció, mint műfaj pedig fragmentálódott, és egyéb zsánerek lakájává silányult (vagy fordítva, erről lehetne beszélgetni), és persze a Forgács kolléga által emlegetett megváltozott világkép sem sokat segít. A muszklimanus jelenség egy kor jellegzetes terméke volt, és talán akkor sem kéne visszahozni már, ha lehetne.
Nemes András: Az utánpótlás-mezőnnyel nincs különösebb problémám: tény, hogy kikezdhetetlen ikonokat nem igazán tudnék megjelölni, de Vin Diesel, vagy a The Rock hitelesen hozzák a kigyúrt izomállat vonalat, a Halálos iramban filmeken (kábé a 4. résztől) kiválóan szórakoztam (a 7-est viszont csúnyán túltolták). Statham megérdemelne egy igazán fasza filmet, de sajnos túl sok középszerű cuccban szerepel, nem tartom valószínűnek, hogy valakinek a közeljövőben eszébe jutna újraértelmezni a karrierjét.
Elmeboy: Egyébként szerintem aki még valamelyest markáns ízt csempészett az akció-zsánerbe és ha tök más hangvételben is, de megidézett valamit a one trick pony, ám karizmatikus akcióhős mítoszából az utóbbi évtizedben, az Liam Neeson: az Elrabolva első, talán még második része is, a Fehér pokol, az Ismeretlen férfi, a Non-Stop vagy a Sírok között ha nem is maradéktalanul jó filmek, akciónak némelyiket pedig csak erős fenntartások mellett lehet nevezni, azért teljesen vállalhatóak. Annyit egész bizonyosan tudnak, hogy aki vevő Neeson bús pofázmányú, világfájdalom által gyötört, és mindig csak keserű kényszerből, vonakodva rendet rakó karaktereire (illetve arra az egy karakterre), az gond nélkül el fog szórakozni bármelyik eresztésén. Kár, hogy mostanra ő is kezd menthetetlenül beskatulyázódni, és önmaga paródiájába átfordulni, de a munkássága azért szerintem jól mutatja, hogy a műfajnak bizony alapkellékei az ikonok.
Nemes András: Az Elrabolva valóban fasza. Az utóbbi évek akciófilmes terméséből emlékezetes még a szögegyszerű, de vizuális megoldásaival baromi invenciózus Dredd, vagy a John Wick is - ez utóbbi tele van humorral és iróniával, alapban mégis azért működik, mert rohadtul komolyan veszi a szórakoztatást, ebben leginkább a már emlegetett Crankkel rokonítható. A The Raid-filmek persze ezeket is überelik, a jelenkori akciómozik abszolút csúcsteljesítményei, és hát - tudom, hogy állandóan ezzel jövök, de nem lehet elégszer hangsúlyozni - tökös tesztoszteronbombának még mindig ott van (és egy darabig lesz is) a Banshee, aminél kielégítőbb élményre nem nagyon vágyhat egy akciórajongó. A műfaj él és virul, a régi ikonok fénye azonban erősen megkopott.
TheBerzerker: Szummázhatjuk akkor ezt az egészet azzal, hogy mindenkinek előírom házifeladatnak a Kommandó és a Törvényre törve újbóli megtekintését, helyén kezelését és az egyetemes akciómozi gránittömbjébe való belefaragását?
Rusznyák Csaba: How about… no.
Forgács W. András: Én is ellenkeznék, hiszen ott van a Halálos iramban sorozat, amely az ötödik részre meglépte azt, amit kevesek mertek, ti. hogy zsánert váltott "kocsis filmből" "kocsis szajrémozi" lett. Valljuk be, azóta sem a legkifinomultabb dramaturgiával dolgozik - de legalább nem akar a múltból megélni, nem akar Die Hard 6 lenni, saját hangja van.