Volt valami Hollywood klasszikus háborús/kémes/ellenséges
vonalak mögötti kalandfilmjeiben, ami hiányzik a mai amerikai filmgyártásból.
Egyfajta monumentális báj, elegancia és hidegséggel vegyülő pátosz, amelynek
az ember az általában túltolt játékidőt és a túlzsúfoltságot is megbocsátotta. Gondoljunk
csak A piszkos tizenkettőre vagy a Kémek a sasfészekben-re. Az efféle
történelmi eszképizmusok több évtizede kihaltak, legalábbis az új isteneiként
mostanában óriásrobotokat és szuperhősöket imádó álomgyárból – de azért
Ázsiában tartják még a frontot.
A dél-koreai Choi Dong-hoon, a kellemes, de abszolút felejthető The Thieves rendezője most pont egy olyan háborús akciót hozott össze, amelyet látva úgy éreztem magam, mint amikor kis lurkóként a Piszkos tizenkettőt nézve tapadtam a tévé képernyőjére – na jó, ebben azért egy kicsit több a szentimentalizmus meg a nem feltétlenül indokolt mellékszál. Meg egy kicsit túl hosszú. Meg egy kicsit túl minden. De még így is nagyon-nagyon szórakoztató.
Az Assassination (Amsal, 2015) az 1930-as években, a japán uralom alatt nyögő Dél-Koreában játszódik. Az ellenállók összetoboroznak egy szedett-vedett háromtagú bandát (egy vérprofi mesterlövészt csajt, egy vidám robbantgatót meg egy nagydarab csávót, aki imád lövöldözni – szóval a szokásos felállás, és nem, szexspecialista épp nem jutott közéjük), hogy nyírjanak ki egy magas rangú japán parancsnokot – ám egy soraikba férkőzött áruló cserébe rájuk küld két hírhedt bérgyilkost, és a dolgok innentől kicsit megkavarodnak. És ólomzáporba meg véresőbe fulladnak.
Az Assassination ott hibázik kicsit, hogy túlságosan nagy, komoly és fontos akar lenni. Alapvetően nyílegyenes történetét a még eposzibb lépték reményében a fő cselekménytől évtizedekre pakolt prológussal és epilógussal fújja fel, személyes és családi drámákkal, szerelmi szállal, rejtélyekkel és fordulatokkal egészíti ki. Ezeknek a mellékvágányoknak általában nincs igazi súlyuk, sőt, sokszor még csak különösebb dramaturgiai szerepük sem (a fináléra előhúzott ikertestvéres trükk valahol az elegáns és a kínosan túlgondolt között ingadozik).
Mindez viszont a legkevésbé sem számít, amikor a történelmi dráma, a kémthriller, a háborús kaland és a bosszúfilm (meg egy nagyobb adag (spagetti)western) amolyan ízes dél-korai műfajkevercs módjára tragédiával, komédiával, feszültséggel és látványossággal egyszerre, ellentmondást nem tűrőn rohanja le a nézőt. Az Assassination nagyjából úgy viszonyul az első bekezdésben említett amerikai elődökhöz, ahogy Kim Jee-woon The Good, the Bad and the Weird-je a klasszikus vadnyugati mozikhoz – aki azt élvezte, valószínűleg ezt is fogja (aki meg nem látta, nézze meg), nem utolsósorban a két remekül megformált bérgyilkos vicces, eleven, frappáns jeleneteiért.
Egy dél-koreai filmhez méltón minden keveredik mindennel: a komikus mellékzöngék egyben olyan rettenthetetlen hadseregkaszálók, hogy atombomba nélkül Schwarzenegger sem merne nekik menni, a melodrámát egy pillanat alatt felváltja a súlyos tragédia, azt meg a jópofa humor, a cselekmény pedig egy parádésan megrendezett, brutális, hullákban elképesztően gazdag, ólomzáporos fináléra fut ki (ráadásul egy esküvőn), amely mintha a Sebhelyesarcú nyers dühét vegyítené Sam Peckinpah véresen gyönyörű esztétikájával. És erre vagy húsz percen át táthatod a szádat.
Nem mondom, hogy nem lehetett volna kicsit áramvonalasítani a sztorit (a 140 percből 15-20-at simán el lehetne tüntetni, kezdve a spielberges epilógussal), de valahol ez a nem feltétlenül indokolt monumentalitás is pont része az efféle filmek vonzerejének. Vagyis nem biztos, hogy ha feszesebb, letisztultabb thrillerré rántják, az jót tett volna neki. Nekem biztos nem, mert ez így minden hibájával együtt is remek élmény volt.