háborús

2021. május 5.
2021. április 21.
2021. január 13.
2020. május 13.
2020. április 16.
2020. január 23.
2020. január 21.
2019. május 20.
2019. április 26.
2019. március 13.
2019. január 17.
2019. január 1.
2018. november 1.
2018. október 30.
2018. október 17.
2018. október 8.
2018. augusztus 18.
2018. február 22.
2018. január 3.
2017. november 5.
2017. augusztus 1.
2017. július 25.
2017. július 18.
2017. július 6.
2017. május 30.
2017. május 5.
2017. április 3.
2016. december 16.
2016. december 13.
2016. december 1.
2016. november 7.
2016. november 3.
2016. július 29.
2016. július 4.
2016. április 15.
2015. december 18.
2015. december 2.
2015. október 31.
2015. július 31.
2015. július 29.
2015. június 28.
2015. február 9.
2014. december 19.
2014. november 21.
2014. október 23.
2014. szeptember 7.
2014. május 23.

GeexKomix 75.

Egy iskola egy másik bolygóra kerül, az amerikai vámpírok visszatérnek, a szuperhősök háborúba mennek. Ezeket a képregényeket olvasd a héten!

2013. december 20.

Szeretni és gyűlölni a bombát, 2. rész: Bombabiztos

failsafe02.jpgAki kicsit jobban belegondol a hidegháború fegyverkezési agyrémébe, Amerika és a Szovjetunió többszörös világpusztításra elegendő nukleáris arzenállal való faszméricskélésébe, az előbb-utóbb eljut arra a pontra, ahol csodálkozik, hogy életben van, vagy, hogy megszületett, illetve, hogy egyáltalán még mindig létezik az emberi civilizáció. Csak egy dolog: a ’60-as évek elejétől a Fal leomlásáig az amerikai légierő tömegpusztító fegyverekkel felszerelt bombázóinak egy része folyamatosan a levegőben volt, fix pontok közt repkedve oda-vissza, hogy minél előbb le tudják radírozni a térképről a ruszkikat, ha a helyzet úgy kívánja. Utána persze visszatérniük se lett volna hova, de az másodlagos volt.

Az ’50-es és ’60-as évek jogos atomparanoiájával átitatott légkörében egymás után íródtak a könyvek és készültek a filmek, amik ezt az állapotot türközték, amik elrettentettek és figyelmeztettek – a sci-fi műfaját is jórészt ezt a téma uralta akkoriban. Eugene Burdick és Harvey Wheeler 1962-as Fail-Safe című regényéből a legendás Sidney Lumet forgatott briliáns thrillert 1964-ben. Rosszabbul nem is időzíthetett volna.

A Bombabiztost októberben mutatták be, durván nyolc hónappal a Dr. Strangelove után, és azon bukott el, hogy súlyos drámával, nyomasztó suspense-zel, halálosan komolyan vette szinte ugyanazt a sztorit, amin év elején mindenki betegre röhögte magát Kubricknak köszönhetően. (Az ő filmje az 1958-as Red Alerten alapult, aminek szerzője be is perelte a hasonlóságok miatt a Fail-Safe íróit – a jogi hercehurca bíróságon kívüli megegyezéssel zárult.) Olyan ez, mintha valaki forgatott volna egy akciókrimit egy Frank nevű ősz hadnaggyal, aki egy átlagemberekből hipnózissal bérgyilkosokat faragó összeesküvésre bukkan, pár hónappal a Csupasz pisztoly után. Vagy mintha valaki mesélne neked egy komoly történetet, de közben a hülye haverja a háta mögött pofavágásokkal és vad bohócgesztusokkal kommentálná. Hiába kapott a Bombabiztos fantasztikus kritikákat, a kutyát nem érdekelte.

Pedig nagyszerű már a hidegháború paranoid hétköznapjait megfestő felütés is. Egy Pentagonban dolgozó tábornokot rémálmok gyötörnek munkája miatt, egy professzor egy előkelő partin egy esetleges nukleáris háború utáni lehetséges állapotokról és túlélési esélyekről beszél – mindent a bombától való félelem határoz meg.

failsafe01.jpgAztán jön a hidegzuhany: egy ostoba műszaki hiba miatt egy bombázóraj téves parancsot kapott Moszkva megtámadására. A rádiókapcsolat nem él, a gépeket ezért nem lehet visszahívni. Vadászrepülőket küldenek utánuk, hogy lelőjék őket, de hiába, már túl messze járnak. Az elnök felhívja Moszkvát, és az amerikaiak a szovjetekkel karöltve próbálják megakadályozni a katasztrófát - ám egyre inkább úgy tűnik, hogy ez csak egy végzetes döntés meghozatalával lehetséges.
 
A Bombabiztos tárgyilagos, szikár és dokumentarista, többségében egy Fehér Ház alatti bunkerben és egy bombázó pilótafülkéjében játszódik, zenei aláfestés nélkül. Szűk tereivel és közelképeivel Lumet szinte elviselhetetlenül klausztrofób atmoszférát teremt, és a kamaradráma szűkös lehetőségeit döbbenetesen jól használva, zseniális megvilágításokkal és kamerabeállításokkal pumpálja fel a feszültséget: egy szuperközeli az elnök szeméről, ahogy információt próbál kihúzni a szovjet államfőből, hirtelen vágtázó sebességbe váltó kamera, ahogy a katasztrófa megelőzésén fáradozó katonákkal teli szobában érezteti az idő kíméletlen múlását. Az egyébként teljesen statikus helyszínekben minden pillanat vibrál, a forgatókönyv pontos, precíz dialógusokat robbant egymás után újra és újra, anélkül, hogy akár egyetlen felesleges szó is elhangzana.
 
A karakterek mind különbözőképpen reagálnak a pattanásig feszült helyzetre: van, aki hidegvérét megőrizve, vérbeli katonaként teszi a dolgát, van, aki fröcsögő szájjal, fanatikusan üvölti, hogy ez a baleset egy soha vissza nem térő alkalom az ellenség teljes elpusztítására, van, akit az elviselhetetlen nyomás maga alá gyűr. A színészek, élükön az elnököt tartással, tekintéllyel, nagyszerűen alakító Henry Fondától, az intelligens tolmácsot megformáló, szinte felismerhetetlenül fiatal Larry Hagmanen át az elvakult professzor szerepében tündöklő (még elismert komikusi korszaka előtt álló) Walter Matthauig egytől egyik remekelnek.
 
A Bombabiztos egyébként nem közvetlenül az emberi magatartásban vagy a fegyverkezési versenyben látja az igazi veszélyeket (feltételezve, hogy a roppant – és kölcsönösen – pusztító erő alkalmazását minden épeszű vezető visszautasítja), hanem az ebből következő elgépiesedésben. A film elején a pilóták arról beszélnek, hogy a világ mennyire megváltozott, mert például a szabályok szerint mindig más legénységgel kénytelenek repülni, hogy így zárják ki az érzelmi alapú döntéseket. Később, amikor a szinte robotként engedelmeskedő rajvezető már közel jár Moszkvához, és a rádiókapcsolat helyreállt, nem hajlandó reagálni sem az elnök parancsára, sem a Pentagonba behívott felesége könyörgésére, mert a kiképzésen keményen a fejébe verték, hogy egy bizonyos pont után (fail-safe) semmilyen hangbéli utasításra, üzenetre nem hallgathat.

failsafe04.jpgA háborúnak már kutyái sincsenek, csak gépei, amik hidegen, ridegen, szenvtelenül kattognak, teszik, amire programozták őket, és nem gondolkodnak, nem mérlegelnek. Az emberi tényezőt, mindazt, ami képes lenne morális szempontból tekinteni a helyzetre, ami a gomb lenyomása előtt eljuthatna a „várjunk, hiszen ez őrültség” következtetésre, kihúzták az egyenletből. A történelem legképtelenebb abszurduma: a világot a béke és az életben maradás nevében embertelenítik el, majd csodálkoznak, hogy emóciók és humán kontroll nélkül az egész bolygó gyorspályán száguld a pokolba. Veszettül vicces lenne, ha nem volna olyan átkozottul félelmetes – és ha nem vonatkozna a mai világra is, évtizedekkel a hidegháború vége után.

Amikor a zárójelenetben 10 életkép kimerevedik létezésének utolsó pillanatában, mindörökre kíméletlen erővel égve bele az emlékezetbe, Lumet vérfagyasztó víziója nem hagy kétséget afelől, hogy mi a legkisebb (!) ára az emberi tényező kizárásának. Elsöprő erejű, katartikus tragédiája a Bombabiztost a legnagyobb háborúellenes filmek sorába emeli. 

2013. december 19.

Szeretni és gyűlölni a bombát, 1. rész: Dr. Strangelove

strange09.jpgMi történik, ha a nem éppen túláradó emberszeretetéről híres Stanley Kubrick vígjáték (pontosabban: szatíra) rendezésére adja a fejét? Apokalipszis, természetesen. A rendező leginkább egész stábját próbára tevő maximalizmusával, végletes perfekcionizmusával jellemezhető, véletlenül sem a humor jut eszünkbe róla. Félreértés ne essék: a Dr. Strangelove... sem a néző (gomba)felhőtlen szórakoztatását tűzi célul maga elé, témája az orosz-amerikai atomfegyverkezési verseny, ami ugye körülbelül annyira vicces, mint egy perforált vakbél. Hála az égnek, hogy a film nem napjainkban játszódik, megnyugodhatunk, hogy az emberi butaság, önzés és rosszindulat ma már semmiféleképpen nem vezethet olyan eredményre, amit itt láthatunk. Ja nem, bocs, persze, hogy a film aktuálisabb, mint valaha.

Az amerikai légierő tiszteletreméltó tábornoka, Jack D. Ripper (beszédes név) ismeretlen helyről olyan információk birtokába jut, melyek szerint egyelőre nem tisztázott jellegű támadás fenyegeti szeretett hazáját. Semmit sem tudni pontosan, annyi bizonyos, hogy az oroszok benne vannak. A tábornok egyetlen telefonhívás segítségével elindítja a vészhelyzet-protokollt, melynek értelmében több száz megatonnányi atom indul útjára a kijelölt célpontok felé. Mindez tulajdonképpen rendben is lenne, ha nem számítjuk a tényt, miszerint a tábornok őrültebb, mint Bőrpofa, Joker és Hajdú Péter együttvéve, a támadás híre kizárólag a fejében létezik, ráadásul ő az egyetlen, aki leállíthatja a pusztítás mozgásba lendült gépezetét. Az atomtámadás pedig ugyebár olyasvalami, ami kellemetlen következményeket vonhat maga után. A pokol percek alatt elszabadul, a támaszponton az amerikai katonák egy "Peace is our profession" feliratú tábla fedezékéből lövik halomra egymást, a stratégiai tanácsteremben pedig az elnök, valamint népes válságstábja igyekszik megoldást találni a problémára. Talán nem lövöm le a poént, ha elárulom: kevés sikerrel.

A film tulajdonképpeni üzenete leírható annyival, hogy az emberiség a legrosszabb dolog, ami bolygónkkal történhetett. Az atomháború elindításának lehetősége a gyakorló elmebeteg Ripper (Sterling Hayden) kezében van, az amerikai vezérkar tagjai komplett idióták ( a George C. Scott által alakított Buck Turgidson), az elnök pedig jó szándékú, de az általa aláírt protokoll szabályzata miatt vészhelyzetben tehetetlen, töketlen balfék. Jellemző a válságstáb hatékonyságára, hogy bár a hatalmas tanácsteremben minden szék foglalt, a történésekhez a társaság tagjainak túlnyomó többsége semmilyen módon nem szól hozzá. Persze ne gondoljuk, hogy Oroszországban jobb a helyzet: a telefonon bejelentkező elnök holtrészeg, nagykövetüket (Peter Bull) pedig leginkább az foglalkoztatja, hogyan készíthetne minél több kémfotót a hipertitkos tanácsteremben. Mikor a világpusztulás lehetősége beteljesülni látszik, a jeles férfiak egyetlen gondolata, ők hogyan élhetnék túl a katasztrófát, a megoldás pedig kézenfekvő, és mindannyiuk számára elfogadható: a föld alá kell menekülni, ahol lemondva a férfiak monogámiájáról, a szexuális adottságaik alapján kiválasztott nőnemű egyedekkel minél hamarabb bele kell fogni a bolygó újranépesítésébe. Naná, én is pont ilyen világvégét vizionálok.

st3_1.jpgA Peter George Red Alert című regényén alapuló film csak első látásra lóg ki Kubrick rendezői életművéből. Bár sem előtte, sem pedig a Dr. Strangelove után nem volt jellemző rá az egyértelmű, idézőjelektől mentes humorizálás, alkotói világától korántsem idegen a közeg. A Mechanikus Narancs felgyorsított szexjelenete, brutalitásában is abszurd erőszak-ábrázolása, vagy az Acéllövedék Hartman őrmesterének monológjai egyaránt tartalmaznak komikus elemeket. Nála az egész emberi létezés egy rossz vicc, kellemetlen geg, nem mókás, inkább kínosan nevetséges. A nézőt gyakran feszélyezi éleslátása, a kíméletlenség, ahogy saját gyarlóságainkkal szembesít minket. Kubrick sohasem okít, nincsenek nevelői szándékai, egyszerűen a végletekig facsar létező, félelmetesen valódi, taszítóan emberi tulajdonságokat. Tökéletesen bevilágítja a borzalmak helyszíneit, precíz képkivágásokba rendezi a káoszt, amit gyakran szemére is vetnek kritikusai, mondván: elidegeníti közönségét, távolságot tart a befogadóktól, filmjeit inkább tisztelni lehet, szeretni nem. Az elidegenítés valóban eszköztárának szerves részét képezi, de nem nehezíti, inkább segíti a befogadást: a teátrális beállítások, a hétköznapi értelemben vett életszerűségtől elrugaszkodó, felfokozott színészi játék egy pillanatra sem feledtetik, hogy filmet nézünk, így műalkotásként tekinthetünk tablóira, fikcióként kezelhetjük legrettenetesebb látomásait is. A valóság soha nem lesz olyan esztétikus, szépen komponált és kidolgozott, mint egy Kubrick-film. És ezt vegyétek dicséretnek.

Pontosan ez az egyéni látásmód különbözteti meg a Dr. Stangelove-ot az olyan (egyébként kiváló) háborús szatíráktól, mint a Kelly hősei, vagy a 22-es csapdája. Itt nem a kiszolgáltatott kisember helyzetéből szemléljük az eseményeket, nem a magányos hős harcát látjuk a rendszer ellen, magát a rendszert figyelhetjük, ahogy minden más fölé tornyosul kérlelhetetlen, tohonya önteltségével. Kubrick nem engedi, hogy azonosuljunk valamelyik szereplőjével, nincs főhős, nincs kinek szorítani. Peter Sellers egyszerre három szerepben tündököl: a logikusan gondolkodó brit Mandrake ezredest, a kedves, de teljes mértékben inkompetens amerikai elnököt, valamint a sátáni, fizikailag és lelkileg egyaránt megnyomorított Strangelove-ot is ő alakítja, ami lehetetlenné teszi, hogy elválasszuk egymástól a karaktereket. Talán nem túlzás belelátni a szereptriplázásba egy egyszerű, de kétségtelenül helytálló mondanivalót: nem létezik tisztán jóindulatú, szimplán őrült, vagy velejéig romlott ember, az bennünk a legrosszabb, hogy kiismerhetetlenek vagyunk, mindegyikünk személyiségének legalább két, de inkább három (vagy több) oldala van. Embertársaink, akik az életünkre törnek, nem akarnak rosszat, csak fogalmuk sincs, miként kell jól cselekedni. Maguk a történések is nélkülözik a drámaiságot, a tragédia esélye fel sem merül, mivel elszenvedői olyannyira pitiáner és szánni való figurák, akiket gyűlölnünk, vagy sajnálnunk sem érdemes. Hogy Kubrick szerint ilyenek lennénk? Nem örülök neki, de nem is veszem sértésnek.

st2_1.jpgA szereplőgárda Sellers parádéján felül is tartogat meglepetéseket: az általában méltóságteljes, higgadt férfiakat alakító George C. Scott itt grimaszoló, szünet nélkül rágózó, vadul gesztikuláló eszement, túlpörgetett játékával (amire Kubrick állítólag komoly viták árán vette rá) csaknem ellopja a show-t. Sterling Hayden teljes komolysággal előadott eszmefuttatásai az emberi testnedvek fontosságáról (melyre a komcsiknak, mint nem-embereknek nincs szükségük) hátborzongatóan viccesek, de a mellékszerepekben is emlékezetes alakításokkal találkozhatunk, különösen a Guano(!) ezredest alakító Keenan Wynn, és az emblematikus cowboymutatványt prezentáló Slim Pickens kiemelkedőek. A belsőknél a dialógusokat nem szakítják meg gyors vágások, így néha olyan érzésünk lehet, mintha egy nagyon professzionális színházi közvetítést néznénk, ami, tekintetbe véve a kiváló színészi munkát, kifejezetten élvezetes.

Ha már abba a kínos helyzetbe kerültünk, hogy az életben maradásunk esélyeit meghatározó súlyos döntéseket arra nem feltétlenül alkalmas személyek hozzák meg, dőljünk nyugodtan hátra, nyissunk ki egy sört, és röhögjünk egy jót tragédiánkon. Egyre azonban feltétlenül ügyeljünk: a sör mindenképpen dobozos legyen, mert az a detonáció után kiváló herevédő-fedővé alakítható, és megóvja értékes testnedveinket a sugárfertőzéstől.

2013. október 25.

Frankenstein's Army

frarmy1.jpgA második világháborúban egy kis szovjet csapat egy titkos náci laboratóriumra bukkan, ahol Frankenstein őrülttudós unokája mechanikus rémkütyükkel felszerelt élőhalottakat gyárt. Ez egyrészt nagyjából egy tökéletesen geekmámorító háborús horror szinopszisa (szinte látom, ahogy csöpögnek a Wolfenstein-rajongók), másrészt egy figyelmeztetés a nyilvánvalóan gagyi, ostoba, mindenféle trendi posztmodern szarsággal, idézettel és popkult agyrémmel ész nélkül mixelt végeredményre. Mert az szinte kizárt, hogy egy ilyen film ténylegesen jó legyen. Ordít róla a túlságosan mély geekség, a minden áron coolságra törekvés, a kétségbeesett fanservice. Éppcsak nácizombik nincsenek benne, bár… attól függ, honnan nézzük. És valóban: a Frankenstein’s Army tényleg nem ténylegesen jó film. De mocskosul szórakoztató jófilm. Csordultig van gore-ral, impresszív maszkokkal, bábokkal, szovjet katonák harcolnak benne német cyborgokkal, és még üzenete is van. Bizisten.

A film egyértelműen kér tőlünk annyi jóindulatot, hogy felejtsük el az olyan, csak útban lévő bohóságokat, mint a történet és a karakterek. A Frankenstein’s Army jámbor narratív megoldásai egyetlen tankönyvbe sem fognak bekerülni, szereplői arcához nem jellemvonásokat vagy neveket kapcsolsz, hanem azt, hogy mijét tépik le, ki és ketté – ami azt illeti, a film leggyengébb részeit az expozíció és az élő karakterek közti szövegelések teszik ki. Senkit nem érdekelnek. Bár a batárnagy lólábbal kilógó found footage gimmick tipikus problematikájának (faszér’ filmezel még mindig, te idióta?!) egészen röhejes végletekig fokozását legalább meglepően ügyesen kimagyarázzák egy kis top secret komcsi fanatizmussal. Hogy az in-story kamerázás időnként a bizonytalan rendezői kéz leplezésének szándékától szaglik, hát istenem – itt még mindig Kinemszarjale földjén vagyunk.

Amint feltűnnek az első mechanikus, kés- és sarlókezű, harapósmaszk- és propellerfejű rémek, a halott film életre kel (pun intended). A Frankenstein’s Army erényeinek nagyja a designban, a kosztümökben, a bábokban és a helyszínekben rejlik, és persze erre lehet fintorogni, csak azért csendben megjegyezném, hogy évente milliók nyáladzanak a moziszékekben hasonlóan tartalmatlan külsőségekre. Nade. Itt most nem CGI van, hanem praktikus effektek, amik pofátlanul szórakoztató lények egész sorát keltik életre, nem is beszélve a steampunkos atmoszféráról, és engem ez jobban lázba hoz, mint a hatodik ledőlő toronyház, tessék nyugodtan perelni miatta.

frarmy3.jpgA Frankenstein’s Army egyébként relatíve komoly film (mármint komolyan veszi a saját agylövését) – szerencsére nem akar okoskodó műfaji öntudatossággal kacsintgatni a nézőre, sikerül posztmodern metabullshitet mellőzve elmesélnie vékonyka történetét, és az említett erények mellett (meg az említett hátrányok ellenére) pont önmagának ettől az őszinte felvállalásától válik élvezetessé. Azért persze humor van, de az általában Frankenkstein néhány teremtményének designjában nyilvánul meg (ami nem kis tervezői leleményességről árulkodik), nameg az őrülten, félvállról odavetett politikai szatírában (avagy kapja be minden ideológia, a kommunizmustól a fasizmuson át a kapitalizmusig – ha meg mind bekapta, akkor jöhet utána maga az ember, az ő szájába is befér).

A film költségvetéséről egész pontosan annyit lehet tudni, hogy nagyon alacsony volt, meg még annyit, hogy kb. az egész az effektekbe és díszletekbe ment, állítólag még matracokra sem volt pénz, amire a színészek az akciójelenetekben vetődhettek/eshettek. Vérükért és zúzódásaikért cserébe a film kurvajól néz ki – akárhány centbe került, mindegyik meglátszik rajta. Felejtsétek el a Sharknado-féle dügunalmas, duplanullás, túlhype-olt asylumos és egyéb szarokat – ilyen egy igazi low budget guilty pleasure.

Tovább a múltba