Jelen cikk egy szerkesztett másodközlés, eredetileg az Athenaeum kiadó "Bosszú - Geekz könyvek" című e-könyvében jelent meg. Egyúttal erős SPOILEREKET tartalmaz.
A bosszú talán az egyik legfurcsább,
legirracionálisabb emberi – na igen, mi is? Jelenség? Cselekvés?
Hajlam? Ösztön? Bár látszólag rokon a törvénybetartatás
büntetés fogalmával („szemet szemért”), valójában csak
nagyon felszínesen hasonlít arra, hiszen célja nem a
példastatuálás és az elrettentetés, nem is üzenet a tágabb
társadalom felé, sőt, kifejezetten annak normakörein kívül, a
sértett és az őt megsértő mikrovilágában zajlik le. Igazából
elégtételnek sem nevezhetjük, hiszen a legritkább esetben tesz
jóvá bármit is. Látszólag célt ad, de a beteljesülése után
üresen hagy (a „mi maradt most, hogy leszámoltál?” kedvelt
sablonkérdése az akciófilmeknek). Erőt ad, de közben lealjasít;
jogosnak tűnik, de mértéke és aránya nem csak hogy teljesen
szubjektív, de még negatív érzelmek is befolyásolják. Végső
soron egy szimbolikus, üres gesztus, ami a világ helyrezökkenésének
legfeljebb az illúziójával kecsegtethet. És mégis, a bosszú
sokunk számára egyfajta imperatívusz, ami alól van, hogy még a
leghétköznapibb, legbanálisabb esetekben sem, vagy csak nehezen
tudjuk kivonni magunkat, minden tartalmatlansága és
értelmetlensége, vagy épp egyenesen destruktív hatásai ellenére.
A műfaji filmeknek, legyen szó
exploitationről, krimiről, akciófilmről, westernről, vagy akár
horrorról, mindig is kedvelt, ha nem is kifejezett témája, de
motívuma és történetmesélési kelléke volt a bosszú, arra
azonban csak viszonylag kevés alkotás, azaz alkotó veszi a
fáradságot, hogy elfogulatlanul, idealizálás nélkül, komolyan
górcső alá vegye. Park Chan-wook, Tarantino kedvenc dél-koreai, egyszer s mind hazájának egyik legnépszerűbb rendezője e kevesek közé tartozik: művei kényelmetlenül sötét hangvételük ellenére nem
elhanyagolható szerepet játszottak az ottani filmipar 1999 utáni,
mondjuk úgy, másodvirágzásában és a nemzetközi közönség
látóterébe kerülésében.
Bár a három szóban forgó filmet –
A bosszú ura, Oldboy, és A bosszú asszonya –
közmegegyezéses alapon trilógiaként tartják számon (kivált
nyugati kritikusok), eredetileg nem annak készültek. Utólag ezt
már kicsit nehéz elhinni, hiszen a tágabban értelmezett
formátumnak az összefüggő történet sosem volt
alapkövetelménye, minden más – tematikai egyezések,
kisebb-nagyobb ingadozásoktól tekintve közel azonos hangvétel,
visszatérő, mi több, néhány esetben centire egymásra
illeszthető motívumok, cselekményszálak – pedig nagyon is jelen
van. Park módszeres aprólékossággal járja körbe választott
tárgyát újra és újra, az egyes filmeken belül és azokon
átívelve egyaránt tüzetesen megvizsgál mindent, ami a keze
ügyébe kerül, hogy aztán később ismét felkapja ugyanazt, és
egy másik oldalát vegye szemügyre. Néha még annak a gyanúja is
felmerülhet, hogy azért tesz így, mert nem igazán tudja, mit akar
mondani. Pedig dehogy akar ő mondani bármit is; csak keresgél,
kutat, irgalmatlan mélységekig lehatolva tárja elénk leleteit,
aztán már csak rajtunk áll, mennyire látjuk komplexnek az
összképet, vagy hogy mit szűrünk le belőle.
A trilógia – maradjunk mi is ennél
a megjelölésnél – nyitánya, A bosszú ura (Sympathy
for Mr. Vengeance, 2002) a maga hibátlanul zárt kerekségével
híven őrzi ennek a módszernek a lenyomatát. Jóformán minden
benne van, ami aztán a későbbi filmekben újra felbukkan (még ha
többnyire merőben más formában is), így akár záródarab is
lehetne, már ha volna értelme az ilyesfajta rangsorolásnak. Ryu, a
süketnéma szöuli fiú vesebeteg nővére műtétéhez próbál egy
megfelelő donort és elegendő pénzt felhajtani, ami előbb
illegális szervkereskedőkhöz vezeti, utóbb aztán az események
szerencsétlen láncolatának köszönhetően egy peches kívülálló,
Park kislányának az elrablásában, majd annak szándékolatlan
halálában eszkalálódik. Javarészt és elsősorban nem is hagyományos értelemben vett bosszútörténet ez, inkább a
sorsszerűséget és a „miért” kínzó kérdését boncolgató
oknyomozás – talán ezért van, hogy a narratíva sokak által
nehezményezett zavarossága nagyon is szándékoltnak tűnik, hiszen
nézőként magunk is folyamatosan ugyanerre kényszerülünk.
A film világán belül minden
rendkívül kiszámíthatatlan és esetleges, a történések mégis
kérlelhetetlen szemekként kapcsolódnak vaslánccá, dagadnak
eleinte komótos, majd üvöltve száguldó és mindent letaroló
lavinává, mely végül nyolc emberéletet temet maga alá. Pedig
valódi ártó szándék senkiben sem volt.
„Tudom, hogy jó ember vagy. Ugye
érted, miért kell megöljelek?” - hangzik el a zokogva feltett
kérdés és jelenik meg egyúttal plasztikusan a bevezetőben
emlegetett imperatívusz. Ez a fajta vészterhes véletlenszerűség,
a hegyoldalban guruló hógolyó, a bolhából elefánt, apróságból
katasztrófa motívuma egyébként a trilógia talán
legfontosabb kötőanyaga, mely hozzájárul ahhoz, hogy Park
végül jóval többet vázoljon fel a rá jellemző kérlelhetetlen precizitással, mint „szimplán” a bosszú
anatómiáját. De ne szaladjunk előre!
Ami A bosszú urát aránylag élesen elkülöníti két párjától, az a finoman lappangó
társadalmi kommentár (nem pedig kritika), amelynek aztán az
Oldboyban nyomát sem leljük, és A Bosszú asszonyában
is legfeljebb egy-két (főként a közvéleményt és a médiát
elítélő) kiszólás erejéig van jelen. Bár Park nem fejezi be a
megkezdett mondatot, azért leszűrhető, hogy a többszörös
tragédia okozóját kutatva egy konkrét pontba lehet
visszakövetni a szálakat, az pedig maga a berendezkedés. De ha már idáig eljutottunk, persze felmerül a kérdés, hogy utóbbi mégis
miért olyan, amilyen? És ez nem a film hibája, hiszen pont arról
mutat egy villanásnyi képet, hogy minden ok mögött meghúzódik
egy újabb (vagy korábbi, ahogy vesszük), és a végén még az is
lehet, hogy minden predesztinált: egyszerűen ez van, egyszerűen
ilyenek vagyunk.
Az egy évvel későbbi, Nobuaku
Minegishi és Garon Tsuchiya mangáját feldolgozó Oldboy (2003) a
hármas ikrek legvadabb, legszembetűnőbb tagja – harsányabb
hangneme, akciódúsabb és látványosabb története, az egyébként
mindhárom filmet átitató, fekete humor előtérbe kerülése,
valamint a valószínűleg jócskán ez utóbbiaknak köszönhető
nemzetközi sikere miatt egyaránt. Az Oldboy
az a film, amit jó eséllyel a legtöbben elsőként említenének,
ha a dél-koreai moziról kérdeznék, és egyébként abszolút jogosan foglalja el ezt az előkelő pozíciót. Az ismeretlen
okokból 15 évre bebörtönzött Oh Dae-Su története és
paranoiával fűszerezett, kezdetben látomásos, majd végül
kálváriába forduló megtorláshadjárata olyannyira közismertté
és kultikussá vált az évek során, hogy még egy zanzásított
cselekményösszefoglalást is feleslegesnek érzek. A film még egy
barátilag szólva is megkésett hollywoodi remake-et is ellett (nem
mintha ez minőségi garancia lenne), bár szegény, szebb napokat
látott Spike Lee megfejtése a tévedések olyan mértékű
vígjátéka, hogy már ez az egy mondatnyi említés is
elpazaroltnak tűnik.
Viszonylagos bombasztikussága és
korántsem kellemetlen, de azért tagadhatatlan öncélúságai
ellenére (vagy pont azok miatt) Park itt fogalmaz a
legközérthetőbben, ami persze még messze nem jelenti azt, hogy
szájbarágós vagy didaktikus lenne. Talán annak köszönhető ez
az egyértelműség - nem is, inkább letisztázottság - hogy a
rendező ezúttal maximálisán ráközelített a tárgyra, és
kattanásig csavarta a mikroszkóp lencséjét: az Oldboy
sérelemről és megtorlásról, sértettről és elkövetőről
mesél, és a fölösleges sallangokat félredobva von be ebbe a
lenyűgöző, asszimetriájában is szimetrikus kölcsönkapcsolatba.
Az más kérdés, hogy nem igazán érdemes mérget venni arra, mégis
ki képviseli az egyes feleket.
A bosszú szerkezete itt vettetik a
legpőrébben, mindennemű moralizálástól mentesen elénk,
elvakultságával, önzőségével, aránytalanságával, okának és
beteljesülésének értelmetlenségével egyetemben. Ráadásul itt
domborodik ki a legjobban A bosszú urában még csak
lineárisan ábrázolt, önreprodukáló természete is: a bosszú
bosszút szül, tartja a közhely, és csakugyan. Az Oldboy
konfliktusindító sérelme hatalmas örvényt kavar, melyben
óhatatlanul újabb és újabb, kisebb örvények keletkeznek, ezek
aztán létrehozzák a magukéit, és így tovább. Az egyik
kulcsjelenetben Oh Dae-Su egykori iskolájának hajmeresztő
kameraállásokból fényképezett, escheri módon önmagukba forduló
lépcsőin kergeti gyerekkori önmagát, hogy a rejtély végére
járjon, és meglelje a miértet (hát persze, hogy a rossz
kérdésre), Park pedig alighanem itt tolja elénk a legkendőzetlenebbül
a legfőbb megfigyelését, jelesen a bosszú (vagy maga a létezés?)
képlékenységét, kezdet- és végnélküliségét. Ahogy aztán a
végkifejlet sugallja, ebből a körből nincs menekvés, legfeljebb
a totális lemondás, elengedés, felejtés és beletörődés. Vagy
az önként választott illúzió. Egyszerűen ez van, egyszerűen
ilyenek vagyunk.
És itt érkezünk el a harmadik
bejegyzéshez, mind tematikusan, mind kronológiailag. Nem tudom,
létezett-e ilyen rendezői szándék, de A bosszú asszonya
(Sympathy for Lady Vengeance, 2005) mintha már tudatosan
szintetizálná elődeit, úgy cselekményében, mint abbeli
törekvésében, hogy az azokban felhánytorgatott kérdésekre –
ha ugyan voltak kérdések – valamiféle választ adjon. A filmet
belengő és egyébként az Oldboy zárójelenetét megidéző
hangulat jóval elégikusabb, melankolikusabb az eddigieknél, és az
egész trilógiában itt bukkan fel először igazán markánsan a
bűnbánat és a megváltás klasszikus kettőse. Márpedig ezek
nagyon is közel állnak a bosszú témaköréhez – és ezeken
keresztül nem is annyira közvetve egy kérdőjeles, ám
talán, talán lehetséges kiút felvetéséhez.
Lee Geum-Ja 13 évet húz le a sitten,
mert saját vallomása szerint elrabolt és meggyilkolt egy kisfiút.
A börtönben két becenéven ismerik: egyik A Boszorkány,
másik A Jószívű. Szabadulása után aztán az egykoron
ártatlan, szende lány, miközben látszólag próbál
visszailleszkedni a társadalomba (egy cukrászda alkalmazottjaként
– édes a bosszú, ugye), régi rabtársai hathatós segítségével
nekilát megvalósítani azt, amit csak A Tervként emleget. Ennyiből
persze már kihámozható, hogy semmi sem az, aminek látszik, és
hogy a dolgok korántsem egyértelműek, és hát persze, hogy nem.
Hiába teszi tiszteletét ugyanis ezúttal a korábbi két filmmel
ellentétben egy bona fide gonosztevő, hiába van meg ezúttal
főhősnőnknek tényleg minden alapja (ha nem is joga), hogy
leszámoljon vele, ha egyszer Geum-Ja kényszeredett és önkéntelen
cinkossága miatt magáénak is érzi a bűnt, és ha a bosszú rajta
kívül másokat is megillet – talán még megalapozottabban.
A korábbiakhoz képest nem túl sok
újat felvonultató A bosszú asszonya az utolsó fél
órájában a filmtörténelem egyik legkényelmetlenebb
jelenetsorozatában ledob egy olyan bombát, amelyre nem nagyon lehet számítani, és amely méltó koronája a trilógiának, mintegy a
nagy finálé: jelesen a kollektív megtorlás és bűnvállalás
roppant macerás kérdését, valamint a bosszúval szembeni
lehetséges válaszok galériáját. Ne szépítgessük, egy
szokatlanul éles tükörképet.
A szerencsétlen szülőknek levetített, gyerekeik szenvedését és halálát dokumentáló
snuff-videók érzelmi szinten (konkrétumokat hála az égnek nem
látunk) kegyetlenül brutálisak, de akkor legalább ennyire, ha nem
még brutálisabb az, ahogy az elkapott gyilkos székbe kötözve
végighallgatja a demokratikus szavazást arról, hogy mi legyen
vele, majd ahogy a kispolgári népség tagjai egyenként megadják
neki, ami szerintük jár. Csavarhúzóval, késsel, baltával, meg
ami még eszükbe jut – az eredeti nyomozást levezénylő,
egyébként racionális beállítottságú detektív még fel is
világosítja őket, hogyan legcélszerűbb tartani a kést. És már
megint itt tartunk: ami történt, megtörtént, a lavina megindult,
a bosszú pedig kötelező. Egyszerűen ez van, egyszerűen ilyenek
vagyunk.
Park névleges trilógiája a bosszút
– ezt a tökéletesen irracionális, meddő, destruktív,
illuzórikus emberi valamit – veszi szemügyre, ideológiától,
erkölcstől, érzelmektől mentesen, ugyanakkor meg sem
feledkezve mindezekről. De annál az egyszerű oknál fogva, hogy a
bosszú ennyire értelmezhetetlen, ennyire esetleges, egyszer s mind
többet is tesz, akarva vagy akaratlanul: lehánt egy réteget az
általában idealista önképünkről, és enged egy hosszú, tágra
nyílt szemű pillantást vetnünk a létfeltételeinket alapjaiban
meghatározó, alatta hömpölygő nagy, büdös semmire. A rossz hír
az, hogy kicsik és kicsinyesek vagyunk, és néha olyasminek
engedelmeskedünk, ami nagyobb és hidegebb bármilyen ideológiánknál
vagy erkölcsünknél. Valamiféle örvénynek.
És hogy van-e kiút, hogy ki tudunk-e
tempózni, ha már ez van, és ilyenek vagyunk? Avagy ahogy az Oldboy
elején az öngyilkosjelölt, később aztán maga Oh Dae-Su is
kérdezi: „Még ha nem is vagyok jobb egy állatnál, nincs jogom
élni?” Rendezőnk nem ad egyértelmű választ (úgy általában
semmire, szerencsére), de az első kérdés kapcsán mintha azt
sugallná, hogy „nincs”. A második kapcsán meg azt, hogy „de”.
Ilyen ez a Park, ilyenek az ő filmjei, és úgy tűnik, ilyenek
vagyunk mi is.
Park nagyon szereti a színeket és azok szimbolikáját. Narancssárga, vörös, zöld, fekete, kék – a filmjei képi világa valósággal szétrobban tőlük. Egy szín tűntet a távollétével az Oldboy és A Bosszú asszonya befejezését leszámítva: a fehér. A trilógia végén Geum-Ja azt tanácsolja kislányának: „Légy fehér. Élj fehéren.” Aztán felfelé nézve, tátott szájjal merednek a kavargó hóesésbe, mintha el akarnák nyelni annak minden pelyhét, majd Geum-Ja arcával beletemetkezve habzsolni kezdi a bűnbánást jelképező, és korábban dacosan földre söpört tofutortát. Hogy ez katarzis-e, azt magunknak kell megítélnünk.