Park Chan-wook Bosszú-trilógiája – Spirál a semmibe

Jelen cikk egy szerkesztett másodközlés, eredetileg az Athenaeum kiadó "Bosszú - Geekz könyvek" című e-könyvében jelent meg. Egyúttal erős SPOILEREKET tartalmaz.

A bosszú talán az egyik legfurcsább, legirracionálisabb emberi – na igen, mi is? Jelenség? Cselekvés? Hajlam? Ösztön? Bár látszólag rokon a törvénybetartatás büntetés fogalmával („szemet szemért”), valójában csak nagyon felszínesen hasonlít arra, hiszen célja nem a példastatuálás és az elrettentetés, nem is üzenet a tágabb társadalom felé, sőt, kifejezetten annak normakörein kívül, a sértett és az őt megsértő mikrovilágában zajlik le. Igazából elégtételnek sem nevezhetjük, hiszen a legritkább esetben tesz jóvá bármit is. Látszólag célt ad, de a beteljesülése után üresen hagy (a „mi maradt most, hogy leszámoltál?” kedvelt sablonkérdése az akciófilmeknek). Erőt ad, de közben lealjasít; jogosnak tűnik, de mértéke és aránya nem csak hogy teljesen szubjektív, de még negatív érzelmek is befolyásolják. Végső soron egy szimbolikus, üres gesztus, ami a világ helyrezökkenésének legfeljebb az illúziójával kecsegtethet. És mégis, a bosszú sokunk számára egyfajta imperatívusz, ami alól van, hogy még a leghétköznapibb, legbanálisabb esetekben sem, vagy csak nehezen tudjuk kivonni magunkat, minden tartalmatlansága és értelmetlensége, vagy épp egyenesen destruktív hatásai ellenére.

A műfaji filmeknek, legyen szó exploitationről, krimiről, akciófilmről, westernről, vagy akár horrorról, mindig is kedvelt, ha nem is kifejezett témája, de motívuma és történetmesélési kelléke volt a bosszú, arra azonban csak viszonylag kevés alkotás, azaz alkotó veszi a fáradságot, hogy elfogulatlanul, idealizálás nélkül, komolyan górcső alá vegye. Park Chan-wook, Tarantino kedvenc dél-koreai, egyszer s mind hazájának egyik legnépszerűbb rendezője e kevesek közé tartozik: művei kényelmetlenül sötét hangvételük ellenére nem elhanyagolható szerepet játszottak az ottani filmipar 1999 utáni, mondjuk úgy, másodvirágzásában és a nemzetközi közönség látóterébe kerülésében.

Bár a három szóban forgó filmet – A bosszú ura, Oldboy, és A bosszú asszonya – közmegegyezéses alapon trilógiaként tartják számon (kivált nyugati kritikusok), eredetileg nem annak készültek. Utólag ezt már kicsit nehéz elhinni, hiszen a tágabban értelmezett formátumnak az összefüggő történet sosem volt alapkövetelménye, minden más – tematikai egyezések, kisebb-nagyobb ingadozásoktól tekintve közel azonos hangvétel, visszatérő, mi több, néhány esetben centire egymásra illeszthető motívumok, cselekményszálak – pedig nagyon is jelen van. Park módszeres aprólékossággal járja körbe választott tárgyát újra és újra, az egyes filmeken belül és azokon átívelve egyaránt tüzetesen megvizsgál mindent, ami a keze ügyébe kerül, hogy aztán később ismét felkapja ugyanazt, és egy másik oldalát vegye szemügyre. Néha még annak a gyanúja is felmerülhet, hogy azért tesz így, mert nem igazán tudja, mit akar mondani. Pedig dehogy akar ő mondani bármit is; csak keresgél, kutat, irgalmatlan mélységekig lehatolva tárja elénk leleteit, aztán már csak rajtunk áll, mennyire látjuk komplexnek az összképet, vagy hogy mit szűrünk le belőle.

A trilógia – maradjunk mi is ennél a megjelölésnél – nyitánya, A bosszú ura (Sympathy for Mr. Vengeance, 2002) a maga hibátlanul zárt kerekségével híven őrzi ennek a módszernek a lenyomatát. Jóformán minden benne van, ami aztán a későbbi filmekben újra felbukkan (még ha többnyire merőben más formában is), így akár záródarab is lehetne, már ha volna értelme az ilyesfajta rangsorolásnak. Ryu, a süketnéma szöuli fiú vesebeteg nővére műtétéhez próbál egy megfelelő donort és elegendő pénzt felhajtani, ami előbb illegális szervkereskedőkhöz vezeti, utóbb aztán az események szerencsétlen láncolatának köszönhetően egy peches kívülálló, Park kislányának az elrablásában, majd annak szándékolatlan halálában eszkalálódik. Javarészt és elsősorban nem is hagyományos értelemben vett bosszútörténet ez, inkább a sorsszerűséget és a „miért” kínzó kérdését boncolgató oknyomozás – talán ezért van, hogy a narratíva sokak által nehezményezett zavarossága nagyon is szándékoltnak tűnik, hiszen nézőként magunk is folyamatosan ugyanerre kényszerülünk.

A film világán belül minden rendkívül kiszámíthatatlan és esetleges, a történések mégis kérlelhetetlen szemekként kapcsolódnak vaslánccá, dagadnak eleinte komótos, majd üvöltve száguldó és mindent letaroló lavinává, mely végül nyolc emberéletet temet maga alá. Pedig valódi ártó szándék senkiben sem volt.

„Tudom, hogy jó ember vagy. Ugye érted, miért kell megöljelek?” - hangzik el a zokogva feltett kérdés és jelenik meg egyúttal plasztikusan a bevezetőben emlegetett imperatívusz. Ez a fajta vészterhes véletlenszerűség, a hegyoldalban guruló hógolyó, a bolhából elefánt, apróságból katasztrófa motívuma egyébként a trilógia talán legfontosabb kötőanyaga, mely hozzájárul ahhoz, hogy Park végül jóval többet vázoljon fel a rá jellemző kérlelhetetlen precizitással, mint „szimplán” a bosszú anatómiáját. De ne szaladjunk előre!

Ami A bosszú urát aránylag élesen elkülöníti két párjától, az a finoman lappangó társadalmi kommentár (nem pedig kritika), amelynek aztán az Oldboyban nyomát sem leljük, és A Bosszú asszonyában is legfeljebb egy-két (főként a közvéleményt és a médiát elítélő) kiszólás erejéig van jelen. Bár Park nem fejezi be a megkezdett mondatot, azért leszűrhető, hogy a többszörös tragédia okozóját kutatva egy konkrét pontba lehet visszakövetni a szálakat, az pedig maga a berendezkedés. De ha már idáig eljutottunk, persze felmerül a kérdés, hogy utóbbi mégis miért olyan, amilyen? És ez nem a film hibája, hiszen pont arról mutat egy villanásnyi képet, hogy minden ok mögött meghúzódik egy újabb (vagy korábbi, ahogy vesszük), és a végén még az is lehet, hogy minden predesztinált: egyszerűen ez van, egyszerűen ilyenek vagyunk.

Az egy évvel későbbi, Nobuaku Minegishi és Garon Tsuchiya mangáját feldolgozó Oldboy (2003) a hármas ikrek legvadabb, legszembetűnőbb tagja – harsányabb hangneme, akciódúsabb és látványosabb története, az egyébként mindhárom filmet átitató, fekete humor előtérbe kerülése, valamint a valószínűleg jócskán ez utóbbiaknak köszönhető nemzetközi sikere miatt egyaránt. Az Oldboy az a film, amit jó eséllyel a legtöbben elsőként említenének, ha a dél-koreai moziról kérdeznék, és egyébként abszolút jogosan foglalja el ezt az előkelő pozíciót. Az ismeretlen okokból 15 évre bebörtönzött Oh Dae-Su története és paranoiával fűszerezett, kezdetben látomásos, majd végül kálváriába forduló megtorláshadjárata olyannyira közismertté és kultikussá vált az évek során, hogy még egy zanzásított cselekményösszefoglalást is feleslegesnek érzek. A film még egy barátilag szólva is megkésett hollywoodi remake-et is ellett (nem mintha ez minőségi garancia lenne), bár szegény, szebb napokat látott Spike Lee megfejtése a tévedések olyan mértékű vígjátéka, hogy már ez az egy mondatnyi említés is elpazaroltnak tűnik.

Viszonylagos bombasztikussága és korántsem kellemetlen, de azért tagadhatatlan öncélúságai ellenére (vagy pont azok miatt) Park itt fogalmaz a legközérthetőbben, ami persze még messze nem jelenti azt, hogy szájbarágós vagy didaktikus lenne. Talán annak köszönhető ez az egyértelműség - nem is, inkább letisztázottság - hogy a rendező ezúttal maximálisán ráközelített a tárgyra, és kattanásig csavarta a mikroszkóp lencséjét: az Oldboy sérelemről és megtorlásról, sértettről és elkövetőről mesél, és a fölösleges sallangokat félredobva von be ebbe a lenyűgöző, asszimetriájában is szimetrikus kölcsönkapcsolatba. Az más kérdés, hogy nem igazán érdemes mérget venni arra, mégis ki képviseli az egyes feleket.

A bosszú szerkezete itt vettetik a legpőrébben, mindennemű moralizálástól mentesen elénk, elvakultságával, önzőségével, aránytalanságával, okának és beteljesülésének értelmetlenségével egyetemben. Ráadásul itt domborodik ki a legjobban A bosszú urában még csak lineárisan ábrázolt, önreprodukáló természete is: a bosszú bosszút szül, tartja a közhely, és csakugyan. Az Oldboy konfliktusindító sérelme hatalmas örvényt kavar, melyben óhatatlanul újabb és újabb, kisebb örvények keletkeznek, ezek aztán létrehozzák a magukéit, és így tovább. Az egyik kulcsjelenetben Oh Dae-Su egykori iskolájának hajmeresztő kameraállásokból fényképezett, escheri módon önmagukba forduló lépcsőin kergeti gyerekkori önmagát, hogy a rejtély végére járjon, és meglelje a miértet (hát persze, hogy a rossz kérdésre), Park pedig alighanem itt tolja elénk a legkendőzetlenebbül a legfőbb megfigyelését, jelesen a bosszú (vagy maga a létezés?) képlékenységét, kezdet- és végnélküliségét. Ahogy aztán a végkifejlet sugallja, ebből a körből nincs menekvés, legfeljebb a totális lemondás, elengedés, felejtés és beletörődés. Vagy az önként választott illúzió. Egyszerűen ez van, egyszerűen ilyenek vagyunk.

És itt érkezünk el a harmadik bejegyzéshez, mind tematikusan, mind kronológiailag. Nem tudom, létezett-e ilyen rendezői szándék, de A bosszú asszonya (Sympathy for Lady Vengeance, 2005) mintha már tudatosan szintetizálná elődeit, úgy cselekményében, mint abbeli törekvésében, hogy az azokban felhánytorgatott kérdésekre – ha ugyan voltak kérdések – valamiféle választ adjon. A filmet belengő és egyébként az Oldboy zárójelenetét megidéző hangulat jóval elégikusabb, melankolikusabb az eddigieknél, és az egész trilógiában itt bukkan fel először igazán markánsan a bűnbánat és a megváltás klasszikus kettőse. Márpedig ezek nagyon is közel állnak a bosszú témaköréhez – és ezeken keresztül nem is annyira közvetve egy kérdőjeles, ám talán, talán lehetséges kiút felvetéséhez.

Lee Geum-Ja 13 évet húz le a sitten, mert saját vallomása szerint elrabolt és meggyilkolt egy kisfiút. A börtönben két becenéven ismerik: egyik A Boszorkány, másik A Jószívű. Szabadulása után aztán az egykoron ártatlan, szende lány, miközben látszólag próbál visszailleszkedni a társadalomba (egy cukrászda alkalmazottjaként – édes a bosszú, ugye), régi rabtársai hathatós segítségével nekilát megvalósítani azt, amit csak A Tervként emleget. Ennyiből persze már kihámozható, hogy semmi sem az, aminek látszik, és hogy a dolgok korántsem egyértelműek, és hát persze, hogy nem. Hiába teszi tiszteletét ugyanis ezúttal a korábbi két filmmel ellentétben egy bona fide gonosztevő, hiába van meg ezúttal főhősnőnknek tényleg minden alapja (ha nem is joga), hogy leszámoljon vele, ha egyszer Geum-Ja kényszeredett és önkéntelen cinkossága miatt magáénak is érzi a bűnt, és ha a bosszú rajta kívül másokat is megillet – talán még megalapozottabban.

A korábbiakhoz képest nem túl sok újat felvonultató A bosszú asszonya az utolsó fél órájában a filmtörténelem egyik legkényelmetlenebb jelenetsorozatában ledob egy olyan bombát, amelyre nem nagyon lehet számítani, és amely méltó koronája a trilógiának, mintegy a nagy finálé: jelesen a kollektív megtorlás és bűnvállalás roppant macerás kérdését, valamint a bosszúval szembeni lehetséges válaszok galériáját. Ne szépítgessük, egy szokatlanul éles tükörképet.

A szerencsétlen szülőknek levetített, gyerekeik szenvedését és halálát dokumentáló snuff-videók érzelmi szinten (konkrétumokat hála az égnek nem látunk) kegyetlenül brutálisak, de akkor legalább ennyire, ha nem még brutálisabb az, ahogy az elkapott gyilkos székbe kötözve végighallgatja a demokratikus szavazást arról, hogy mi legyen vele, majd ahogy a kispolgári népség tagjai egyenként megadják neki, ami szerintük jár. Csavarhúzóval, késsel, baltával, meg ami még eszükbe jut – az eredeti nyomozást levezénylő, egyébként racionális beállítottságú detektív még fel is világosítja őket, hogyan legcélszerűbb tartani a kést. És már megint itt tartunk: ami történt, megtörtént, a lavina megindult, a bosszú pedig kötelező. Egyszerűen ez van, egyszerűen ilyenek vagyunk.












Park névleges trilógiája a bosszút – ezt a tökéletesen irracionális, meddő, destruktív, illuzórikus emberi valamit – veszi szemügyre, ideológiától, erkölcstől, érzelmektől mentesen, ugyanakkor meg sem feledkezve mindezekről. De annál az egyszerű oknál fogva, hogy a bosszú ennyire értelmezhetetlen, ennyire esetleges, egyszer s mind többet is tesz, akarva vagy akaratlanul: lehánt egy réteget az általában idealista önképünkről, és enged egy hosszú, tágra nyílt szemű pillantást vetnünk a létfeltételeinket alapjaiban meghatározó, alatta hömpölygő nagy, büdös semmire. A rossz hír az, hogy kicsik és kicsinyesek vagyunk, és néha olyasminek engedelmeskedünk, ami nagyobb és hidegebb bármilyen ideológiánknál vagy erkölcsünknél. Valamiféle örvénynek.

És hogy van-e kiút, hogy ki tudunk-e tempózni, ha már ez van, és ilyenek vagyunk? Avagy ahogy az Oldboy elején az öngyilkosjelölt, később aztán maga Oh Dae-Su is kérdezi: „Még ha nem is vagyok jobb egy állatnál, nincs jogom élni?” Rendezőnk nem ad egyértelmű választ (úgy általában semmire, szerencsére), de az első kérdés kapcsán mintha azt sugallná, hogy „nincs”. A második kapcsán meg azt, hogy „de”. Ilyen ez a Park, ilyenek az ő filmjei, és úgy tűnik, ilyenek vagyunk mi is.

Park nagyon szereti a színeket és azok szimbolikáját. Narancssárga, vörös, zöld, fekete, kék – a filmjei képi világa valósággal szétrobban tőlük. Egy szín tűntet a távollétével az Oldboy és A Bosszú asszonya befejezését leszámítva: a fehér. A trilógia végén Geum-Ja azt tanácsolja kislányának: „Légy fehér. Élj fehéren.” Aztán felfelé nézve, tátott szájjal merednek a kavargó hóesésbe, mintha el akarnák nyelni annak minden pelyhét, majd Geum-Ja arcával beletemetkezve habzsolni kezdi a bűnbánást jelképező, és korábban dacosan földre söpört tofutortát. Hogy ez katarzis-e, azt magunknak kell megítélnünk.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!