Milyen érzés lehet megnyomni a piros gombot és elpusztítani a világot? Mennyi keserűség, bánat és üresség kellhet hozzá, hogy “megfogd” egy egész kontinens kőzetlemezét és eltörd, többmillió négyzetkilométernyi lakott terület alatt nyitva meg a földet, így árasztva el azt a létező legnagyobb vulkán perzselő haragjával? Mit sem törődve a kataklizma által sújtott milliónyi lélekkel, csupán az értelmetlen bosszú beteljesítésével?
És anyaként arra hazatérni, hogy a tízéves kisfiad teste agyonverve fekszik a szoba padlóján? Hogy mindezt a férjed művelte és elrabolta a lányodat? Fel sem tűnne, hogy odakint elkezdődött az apokalipszis, hisz a Te világodnak itt és most lett vége.
N. K. Jemisin amerikai írónő Az ötödik évszak című regényét kezdi ennyire mellbevágóan fájdalmasan, megkapó prózájával pedig magasabb szintre emeli az érzelmi dekódolást, így teremtve olyan szöveget, amely egyszerre ragadja meg kíméletlenül a figyelmet, és hat kellemesen újszerűnek. A fantasy új pionírjai egyikének kikiáltott Az ötödik évszak azonban pont a műfaját tekintve nem nevezhető egyértelműen az önmagát újra- és újradefiniáló zsáner tősgyökeres tagjának, és mindjárt látni fogjuk, hogy miért nem.
Jemisin világpusztítása valójában hamisítatlan világteremtés: az ironikusan Rezdületlennek nevezett szuperkontinensen a szokottnál hevesebb szeizmikus tevékenységeknek köszönhetően pár száz évente bekövetkezik egy “ötödik évszak”, vagyis egy olyan periódus, amikor egy kataklizma miatt a természet önfenntartó rendje huzamosabb időre felborul (vulkánkitörés hamuja sötétíti el az eget, elvándorolnak a pólusok, szökőár pusztít), és szinte lenullázza az élővilágot. Ezekben a kutyakemény időszakokban kizárólag a legrátermettebbek élnek túl, ám mivel az itteniek kőkrónikák segítségével adják tovább a tippek és trükkök gyűjteményét, szinte már berendezkedtek a bármikor bekövetkezhető vészhelyzetre.
Az alkalmazkodásnak köszönhetően pár embernek kifejlődött a szenziája, vagyis mint az állatok, képesek megérezni a földrengéseket - sőt, a szerencsés kevesek irányítani is tudják azokat. Az orogénnek nevezett személyek így tömegpusztító erővel rendelkeznek, és nem véletlenül hívja őket a köznyelv a szitokszónak is beillő roggának: ösztönszerűen használni azt könnyebb, mint apránként, verejtékes munkával megtanulni kontrollálni. Így aztán a tompák rettegik az orogének hatalmát, és ahogy lenni szokott, a többség akarata győzedelmeskedik. A szerencsés orogéneket még fiatalon agyonverik, mielőtt visszavonhatatlan kárt okoznának, a kevésbé szerencséseket, akik némi önkontrollal már bírnak, a Fulkrumba, a különleges iskola-börtönbe szállítják, hogy kiképezve a Birodalom hasznos eszközévé kalapálják őket.
A regény három főszereplője orogén. Damaya még kislány, szülei a pajtába zárták, miután majdnem megölt egy vele gúnyolódó kisfiút. Egy őrző jön el érte, egy orogénia-semlegesítő felügyelő, hogy a Fulkrumba vigye. Szienit egy fiatal nő, négygyűrűs orogén (a tudást gyűrűkben mérik), aki már vállalhat küldetéseket a Fulkrum megbízásából, illetve génjei továbbadása miatt szaporodnia kell egy tízgyűrűs férfival, akivel útra kel, hogy eltüntessék egy tengerparti város korallzátonyát. Essun családanya, orogéniáját titokban tartva egy kis falucska tanítója, békésen tengeti életét, míg egy nap arra tér haza, hogy a férje, miután ráébredhetett rogga mivoltára, megölte a kisfiukat, majd elviharzott a lányukkal.
Az ötödik évszakban eme három nő sorsát követjük végig, különböző idősíkokat és helyszíneket ismerve meg. Damaya szemszögéből a Fulkrum félkatonai, rettentően szigorú belső életét és a képzés menetét, a gyermekkortól megfosztott gyermeki lét viszontagságait láthatjuk, illetve az őrzők jelentette menedék léleksajdító kettősségét (az egyetlen, aki törődik velük, egyben a hóhéruk is). Szienit már a szakképzett földmágusok szellemi béklyóját tárja elénk, a belénevelt irdatlan felelősség súlya miatt szűk térbe szorított orogénsorsot, a mindennapjait átitató keserűséget, haragot és a társadalom általi kivetettséget. Essun pedig a lassacskán szitálni kezdő hamuesőben megindul, hogy utolérje férjét, és kegyetlen bosszút álljon rajta.
A három szál nagyon különböző, már a regény szövegi szintjén is, mivel Essun részei jelen idejű E/2-ben íródtak, amely fogás először furán hathat, azonban egyrészt nagyon hatásos, és remekül feldobja a megszokott múlt idejű elbeszélő módot, másrészt funkciója is van, nem csupán stilisztikai bravúr, viszont spoiler nélkül ennél többet már veszélyes lenne elárulni. Mint ahogy azt is, miként és miért kapcsolódik össze a három főszereplő története, mivel annak ellenére, hogy a regény háromnegyedéig nincs köztük közvetlen összekötő elem, a végére a helyére kerül mindhármuk tragikus sorsa.
És el is érkeztünk a fantasy-nemfantasy polaritás kérdéséhez, ugyanis a főszereplők valóban egy jókora adag realitással megtámogatott, ám kitalált világban kénytelenek élni, azonban Jemisin annyi, akár aktuálpolitikainak, akár örökérvényűnek tekintett társadalmi jelenséget vonultat fel művében, amivel bőven eléri, hogy művére egy laza fantasyköntös alá bújtatott lélektani drámaként tekintsünk. Ahogyan a regénybeli mitikus Földapa, akinek világát kiszipolyozta az emberiség, úgy a szereplők is dühösek. Dühösek a világra, az emberekre, a társadalomra, amely fél tőlük, és leszabályozza őket, amely rabszolgaként bánik velük.
A túlélés nem pusztán az évszak megpróbáltatásaira szorítkozik, a folyamat egyszerre testi és lelki: gyermekként a világ kegyetlenségeire való ráébredés, majd ennek feldolgozása a tét; gyakorló orogénként a látszat fenntartása, az önuralom megőrzése, a helyesnek vélt, de attól mérföldekre lévő normalitás megideologizálása, hiszen sorsodról az örökké éber őrzők döntenek; anyaként pedig a józan ész megtartása és a pusztulásba döntött környezet legyőzése, hisz még hátravan a jól megérdemelt bosszú, mindannak a rengeteg elfojtott és meg nem élhetett érzésnek a gejzírként való kitörése, ami még értelmet adhat a visszafordíthatatlan világvége kellős közepén.
Hiába a logikusan, precízen és elismerésre méltóan összerakott geológus szakképzésnek is beillő világépítés, a tudományszerű földmágia, a földben élő titokzatos kőfalók, a rejtélyes, lebegő obeliszkek, és ezek misztikus jelentősége (amelyekből nem is derül ki minden, hiszen egy trilógia első részéről beszélünk), Az ötödik évszak valójában személyes sorsok drámája - a kisebbségek elnyomása, az emberi méltóság sárba tiprása, környezetünk szennyezése, az emberi butaság és a kiszolgáltatottak kihasználása ellen emeli fel hangját, méghozzá rendkívül hatásosan.
Az ötödik évszak nem a csavaros történetével vagy a mozgalmas cselekményével igyekszik megfogni az olvasóját, sokkal inkább az egyedi világ hangulatával és a kényszerpályára került karakterek lélekrajzával, illetve az általuk megélt társadalmi problémák plasztikus ábrázolásával. Ezért különleges, de éppen emiatt nem egy könnyű olvasmány, annak ellenére sem, hogy remekül simul bele a fantasy műfajának elkoptatott kereteibe. A hirtelen, ám elemi erejű befejezés után pedig jogosan merül fel a kérdés, vajon az írónő hogyan folytatja az orogének történetét. Ha addig nem visz el minket egy kataklizma, mi itt leszünk és elmondjuk majd.
Eredeti cím: The Fifth Season, fordította: Ballai Mária
Agave Könyvek, 2016, 362 oldal
