Valahol Párizs peremén járunk, egy szebb napokat látott, bentlakásos iskola falai között. A tanulók és a hol kivénhedt, hol pökhendin ficsúr, vagyis egytől-egyig alkalmatlannak tűnő tanárok viszonyát az autokrácia és az anarchia közötti kaotikus átmenet jellemzi, és ha ez nem lenne elég, a kétes hierarchia csúcsán egy roppant furcsa hármas billeg: Michel (Paul Meurisse), a diktatórikus, hímsoviniszta főigazgató, az ő elhidegült, szívbeteg, nem mellesleg az egész kócerájt finanszírozó felesége, Christina (Vera Clouzot), valamint előbbi időközben ugyancsak elhidegült szeretője, a karakán Nicole (Simone Signoret). A duplán említett elhidegülés olyannyira komoly, hogy a két hölgy – tehát feleség és szerető – tárgyilagos hangnemben szövögetik Macbeth-i cselszövésüket az életükre rátelepülő, abúziv férfi meggyilkolásáról. Aztán némi tépelődést követően (leginkább a mélyen vallásos és egyébként is mimóza alkatú Christina részéről) a tettek mezejére lépnek. A tervük tökéletesnek is tűnik, csakhogy az elkövetés másnapján kénytelenek rádöbbenni, hogy valahol hiba csúszott a számításba, innentől pedig óhatatlanul a megmagyarázhatatlan események és a paranoia sodrásába kerülnek.
Az Ördöngösök az a film, amely kapcsán az egyik leggyakrabban, ha nem ugyan elsőként hangoztatott tény, hogy Hitchcock ehelyett forgatta le a Pszichót – a népszerű anekdota szerint H.G. Clouzot francia rendező alig órákkal a mestert megelőzve csapott le Pierre Boileau és Thomas Narjecac forrásként szolgáló regényére (Celle qui n'était plus - magyarul a filmmel azonos címen jelent meg, több kiadásban is). Hogy ebből mennyi igaz, azt ma már nehéz eldönteni, hiszen hiába hivatkozott később Robert Bloch juszt is az Ördöngösökre (Les diaboliques, 1955) mint kedvenc rémtörténetére, hiába vette el emez örökké a fürdőkádaktól, amaz pedig a zuhanyzóktól a korabeli közönség kedvét, hiába szembeszökően analóg a félidőben drasztikusan irányt váltó történet és mindkét sztori csavarra való kifuttatottsága, azért a kettőt egymás mellé téve végső soron nagyon is eltérő műveket találunk. Szóval nem, ez nem annyira Hitchcock, legalábbis nem a Pszichó (ha már muszáj, akkor inkább A kötelet választom).
Nem boncolgatnám a két film eltéréseit, bár alkalmasint ez is megérne egy írást (ha már az elmúlt hat évtized során annyian siettek rámutatni a hasonlóságokra, meglehet, javarészt inkább korai észrevételek rutinszerű újraszajkózásaként), hiszen az Ördöngösök egyáltalán nem szorul arra, hogy holmi idézőjeles bevezetőként vagy lábjegyzetként hivatkozzunk rá. Clouzot minimalista, már-már eszköztelen szemléletmódja eleve mérföldekre van Hitchcock stilizált formanyelvétől, és míg a Pszichó egyebek mellett ízig-vérig rémtörténet, vagy felőlem akár horror, addig az Ördöngösök minden titokzatossága és helyenkénti félelmetessége ellenére leginkább klasszikus krimi, mégpedig olyannyira, hogy a detektív szemszögére váltva akár Sir Arthur Conan Doyle is megírhatta volna.
Persze pont itt rejlik az igazi csavar, már a történet végi (egyébként mai, edzettebb szemmel sajnos tökéletesen kiszámítható) fordulatot félretéve. Az első bekezdésben annak ellenére is igyekeztem kerülni a spoilereket, hogy lényegében elmeséltem a film első egy óráját, és hogy a címre rákeresve szerte e széles neten nem találni olyan, nem is csak kritikát, hanem egyáltalán leírást, amely ne árulna el ennél is többet a cselekményről. A lényeg: az igazi sztori a játékidő közepénél indul, ugyanis ekkor kezd el Christina és Nicole szembesülni tette következményeivel, ahogy egyre különösebb események közepette találja magát.
Az Ördöngösök története papíron egy sima krimi, egy közepesen komplikált bűneset krónikája, amelyet akár Miss Marple is megoldhatna két tea között, a kandalló mellett, azonban itt az elkövetők perspektívájából élhetjük át – ezúttal nem a rejtély megoldásán, hanem a lebukás elkerülésén izgulva. És hogy triplázzunk, ha már belejöttünk, gaztettük után maguk a bűnösök is rejtéllyel szembesülnek, szóval a lecke fel van adva. Antihősnőink megoldásokon agyalnak, maguk is nyomoznak, egymás ellen fordulnak, hol a vétkük megúszására játszanak, hol a bűntudat emészti őket. Egyszerre próbálnak jó pofát vágni a hétköznapi világ felé (az iskolát a maga öntörvényű kölykeivel és tanáraival továbbra is igazgatni kell), és közben megoldani az őrjítő titkot, azaz hogy rajtuk kívül tudja-e még valaki azt, amit ők tudnak? Közben éppen ezzel a kínos feszengéssel látszanak apránként magukra szabadítani a bukást, így a történet kiöregedett, joviális detektívje is csak azért figyel fel rájuk, mert nem bírnak a seggükön maradni (ha ez ismerős lenne, az nem véletlen: Alfred Fichet nyomozó karaktere – Charles Vanel alakításában – Columbo konkrét és bevallott előképe volt). Valamint mintha Dosztojevszkij is írt volna már valami hasonlóról.
Clouzot bámulatos visszafogottsággal és eleganciával, könnyednek ható, mégis komoly keresetlenséggel vezényli le filmjét: zenét a főcímen kívül a két óra során nem hallunk (kivéve, mikor a szereplők éppen rádiót hallgatnak, de annak is dramaturgiai funkciója van), a beállítások, a kameramozgások egyszerűek és pőrén funkcionálisak. Nincs itt semmi más, csak egy okos krimi, némi pszichológiai mélységgel, nagyon magával ragadóan megrendezve. Talán nem hatalmas klasszikus (még ha sok helyütt akként is tartják számon), de mindenképpen értékálló.