Beregi Tamás nagy fába vágta a fejszéjét, de megérte: Noctambulo című regényével a viktoriánus Angliára oly jellemző romantikus irodalmat sikerült megidéznie, ráadásul a puszta feltámasztáson túl saját személyiséggel ruházta fel teremtményét, hiszen mind a stílust, mind a hangulatot tekintve egyedi alkotással állunk szemben.
A Noctambulo - Egy alvajáró története többrétű mű. Az első, nyilvánvaló rétegében pont az, amit a címe is sugall: a londoni bohém és restaurátor, Jonathan életének regéje. A sztori kezdetén még nem alvajáró (illetve később sem válik egyértelműen azzá), derűsen éldegéli víg, mulatozással és kurvázással megbolondított napjait a világvárossá terebélyesedő London ezerarcú díszletei közt. A léha, gondtalan lét azonban egy csapásra szertefoszlik, amikor egyedüli rokona, a pénzes nagybátyja kénytelen eladni kúriáját, és egy tudatmódosító szerekkel fulladásig megpakolt búcsúbulin főhősünk össze nem fut A Lánnyal. A lánnyal, aki ahogy jött, úgy is tűnik el és Jonathan a megszállottjává válik, minden követ megmozgat, hogy megtalálja. Eközben felsejlenek egy őrült nagypapa, egy rejtélyesen világító ásvány, egy álombéli táj és egy mesés gyermekkor emlékei, London felett pedig gyülekezni kezdenek a sötét fellegek.
Második rétegében a Noctambulo lenyűgözően érzékletes korrajz. Beregi Tamás elképesztő mennyiségű energiát és időt szentelhetett kutatómunkájának, amelynek köszönhetően a korabeli London könnyed természetességgel jelenik meg lelki szemeink előtt, megalapozva a regény egyik legnagyobb erősségét, a hangulatot. Számos mellékszereplő valós személyként is létezett, rengeteg az utalás a századforduló előtti Anglia társadalmi és politikai állapotára (amelyek értelmezését nagyban megkönnyíti a könyv végi magyarázó szószedet), és ezen felül az illusztrációk is egytől egyig az átélést elősegítő korabeli képek. Olyan érzés olvasni a Noctambulót, mint amikor egy vurstlit kapcsolnak be: ahogy felhangzik az az eltéveszthetetlenül jellegzetes zene, rögtön oda tudjuk képzelni magunkat.
London természetesen nem csupán díszlet, egy újabb réteg ugyanis a technológiai előrelépés miatti változások előtt álló Anglia instabil vázát tárja elénk, amely hol ragyogóan fényes és optimista, hol pedig fullasztóan mocskos és kilátástalan. Ez a struktúra azonban kiegészül egy személyes sors vállalt harcával, Jonathan “örökségével”. A modern kor szenvtelen, arcnélküli entitásként való előrenyomulását fenyegetésként megélő magányos álomlovag egy talán sosemvolt, elfeledett mitikus kor mellett tör lándzsát, noha valódisága felől ő maga sem lehet teljes mértékben megbizonyosodva.
Ennek köszönhetően az egész Noctambulót áthatja a káprázat és a látomások delejes elegye, afféle egészséges paranoiát váltva ki az olvasóból, folyamatosan feldobva a kérdést, vajon meddig tart a könyvbéli valóság, és hol kezdődik a vízió. Mivel Jonathan narrációjában kísérjük végig az egyre elképesztőbb, a végére konkrétan apokaliptikus történéseket, sosem lehetünk biztosak benne, mikor lépünk a hagymázas látomások földjére. Beregi Tamás olyan ügyesen csűri és csavarja a szavakat (kivéve helyenként, amikor is túlhalmozott, repetitív szóáradattal intéz támadást agyunk ellen, ám ez sem öncélú), hogy fejvakarva próbáljuk nyakon csípni az átmenetet, ám a siker nem garantált, és leginkább személyes meggyőződés kérdése.
Ha csak egyszerű stílusgyakorlatról lenne szó, a Noctambulo akkor is dicséretet érdemelne, ám ennél azért jóval több: a romantikus irodalom előtti főhajtás, város- és kocsmakalauz, viktoriánus kaleidoszkóp, népművelő ismeretterjesztés (komoly szakaszokban ismerjük meg a kor tudományos nézeteit) és nem mellesleg egy ötletes, a lovecrafti hagyományoktól egészséges mértékben eltávolodó rém(álom)történet. Mindezek tetejébe kézbe fogni is élmény, esztétikai szempontból szintén kiemelkedik az idei kiadványok közül - az pedig, hogy magyar szerző tollából olvashatunk ilyen minőségi művet, külön öröm.
L'Harmattan Kiadó, 2016, 528 oldal
