A nőre rárontanak a saját házában, és megerőszakolják. Miután támadója távozik (gatyáját felhúzva lazán kisétál, mintha csak teára ugrott volna be), összesöpri a rövid dulakodás során összetört poharakat, tálakat, rendet rak, megfürdik, és folytatja a napját, mint ahogy azt bármilyen más napon tenné. Egy ideig minden ismerősének azt hazudja, hogy az arcán virító zúzódásokat egy esésben szerezte. Hogy kihívja a rendőrséget, fel sem merül. Aztán elmegy bevásárolni: kisfejsze, gázspray. Később lőni is megtanul. Tipikus rape & revenge-sztori következik, gondolnánk. Nem is tévedhetnénk nagyobbat.
A 60 év körüli, egy játékfejlesztő céget vezető Michéle (Isabelle Huppert) kemény és hűvös nő, igazi domina, a magánéletben éppúgy, mint a munkában. A körülötte lévő embereket, legyen szó akár vállalata munkatársairól, akár a fiáról vagy az anyjáról, akár a szexuális igényeit kielégítő férfiakról, alattvalóként, alsóbbrendűként, esetleg zavaró tényezőként kezeli. Mindenki fölött áll, életén teljes, kompromisszumokat nem tűrő hatalmat gyakorol. Így válik világossá, hogy nem feltétlenül azért nem hívja a rendőrséget a megerőszakolása után, mert a maga saját bosszúját forralja, hanem azért, mert azzal valamiképpen elismerné áldozatszerepét.
Ó, és még valami: talán egy kicsit eleve másképp reagál a megerőszakolására. Talán sötét vágyakat, erőszakos fantáziákat és furcsa, perverz kielégülést ébreszt benne. Persze az ő hátterével nem csoda: egy tömeggyilkos lányaként nőtt fel, az élet már tízévesen durván elővette, és a maga kifinomultságával közölte vele, hogy olyasmire, hogy „normális”, ne is számítson a halála napjáig. Érthető, hogy kissé másképp áll a világ dolgaihoz, mint mások.
A bizarr, felkavaró és éjfekete, közben viszont sajátos akasztófahumort is meg-megvillantó Elle Paul Verhoeven visszatérése a tíz évvel ezelőtti Fekete könyv után, ami azonban még fontosabb, hogy egyben visszatérése az amerikai karrierje előtti pszichológiai thrillerek/drámák erotikába és erőszakba süppedő, műfajilag sokszor nehezen definiálható birodalmába. Egészen megmosolyogtató látni, ahogy az amerikai kritikusok görcsösen hasonlítják az Elle-t a többek között sokkal explicitebb Elemi ösztönhöz és Showgirlshöz, mert fingjuk sincs Verhoeven olyan pre-hollywoodi, holland remekeiről, mint a Török gyümölcs vagy a Negyedik férfi. Így arra a következtetésre is ritkán jutnak el, hogy az Elle az immár 78 éves Verhoeven talán eddigi legverhoevenebb műve: egy tipikusan B-filmes témát olt bele egy olyan érett társadalmi szatírába, amelyben már nyoma sincs a Robotzsaru vagy a Starship Troopers (a maga nemében egyébként nagyszerű) harsányságának.
Isabelle Huppert, aki sosem félt az egyszerre extravagáns és erősen ellentmondásos karakterektől (ld. Hanake A zongoratanárnőjét), ezúttal is bátran és hatalmas meggyőzőerővel veti bele magát Michéle testileg és lelkileg is megterhelő, komplikált szerepébe, és olyan rettenthetetlen magabiztossággal uralkodik a filmen, ahogy Michéle a környezetén. Verhoeven egyébként azt mondta, egyetlen amerikai színésznő sem vállalt volna el egy ilyen „amorális” filmet (ezért forgatták Párizsban, ahol az eredeti regény is játszódik, annak ellenére, hogy eredetileg Amerikába akarták helyezni a sztorit) – bár, hogy a film ténylegesen mennyire amorális, az nézőpont kérdése. Inkább épp úgy nem foglalkozik a moralitással, ahogy a főszereplője sem. Minden lecsupaszodik vágyakra, perverziókra, hatalmi játékokra. Ha a fent leírt nyitójelenet és folytatása (a nemi erőszakot szenvtelenül, álmosan bámuló macskával) nem távolít el a tipikus „értsük meg és ítéljük meg” szemléletmódtól, akkor semmi.
A megértés amúgy sem olyan egyszerű. Az Elle-re sok mindent rá lehet sütni az erotikus thrillertől a pszichológiai drámáig, de minden, aminek elsőre gondoljuk, csak látszat és red herring, minden, ami Huppert körül van, csak adalék. Michéle tipikus francia drámába vagy akár komédiába illő közege a megcsalásokkal, a családi és szerelmi konfliktusokkal, az ügyefogyott gyerekekkel és a kínos szülőkkel csak olykor-olykor kapcsolódik a tényleges cselekményhez, az eleinte központinak tűnő „ki tette” kérdésre pedig nem csak hamar fény derül, de a film ténylegesen onnantól lesz igazán érdekes (és aljas). Tettes és áldozat (már ha ennek a felosztásnak van bármi értelme) kicsit olyasféle játékba keveredik egymással, mint Elliot Gould és Christopher Plummer az 1978-as Csendestársban, csak itt az egymással való kibaszásnál jóval mélyebb és felkavaróbb helyekre visz az út. Egyébként a film komor humorára, szatirikus felhangjára tökéletesen jellemző, hogy a férfikarakterek bármelyikéről könnyen elképzelhető: ő az erőszaktevő.
Ha mindenképpen címkézni akarjuk az Elle-t, akkor egy karaktertanulmány, de mivel nem enged közvetlen bepillantást a végtelenül elegáns és hűvös, rezzenéstelen arcú Michéle fejébe, nehéz kibogozni, mikor milyen érzések, vágyak, hajtóerők és szándékok dolgoznak benne. Bár sejtjük, hogy minden a kontrollról szól, a mazochizmus, a dominálási kényszer, a bosszú, a szadizmus, a harag, a megvetés és a szexualitás úgy mosódik össze egymással, mint a kádban a vér a fürdőhabbal és a vízzel a nemi erőszak után. És így lesz Isabelle Huppert Michéle-je az év legizgalmasabb, legkomplexebb és minden természetességével együtt legfélelmetesebb főhősnője.
Verhoeven, mint oly sokszor, most is arról mesél, hogy mi minden van a normális, tisztes felszín alatt, hogy a dolgok ritkán azok, amiknek látszanak, hogy a gyönyörrel kapcsolatos fogalmaink naivak, hogy az ember lelke feneketlen, és sosem tudhatod, mi és miért mászik ki belőle. Ez a bizonytalanság pedig rettentően felzaklató, kényelmetlen, ugyanakkor a maga romlott módján: szexi.