„Mi(lyen) lenne, ha”- ez az a kérdés, amelyből az első tudományos-fantasztikusként definiálható fikciók kisarjadtak. Tudományos alapokon nyugvó gondolatkísérlet volt Johannes Kepler Somnium című írása, az első hard sci-fi munka (legalábbis Isaac Asimov és Carl Sagan egyetértő meghatározása szerint, és hát kik vagyunk mi, hogy ellenkezzünk velük) és szépen lassan terítékre került az összes nagy kérdés: Mi lenne, ha mesterségesen is lehetne életet teremteni? Mi lenne, ha utazhatnánk az időben? Mi lenne, ha az embereket intézményesen kondicionálnák arra, hogy fogadják el társadalmi helyzetüket? - és még hosszan sorolhatnánk. Persze botorság lenne a zsáneren kívül rekeszteni azokat a regényeket, amelyek csak díszletként használják a fantasztikumot, de klasszikusokká leginkább azok kanonizálódtak, amelyek központi kérdését a valóságban is rendelkezésünkre álló (azaz az írás pillanatában rendelkezésre állt) eszközökkel lehetetlenség megválaszolni.
Ted Chiang elbeszéléskötetében - Életed története és más novellák – nyolc ilyen gondolatkísérlettel találja magát szembe az Olvasó. A kötetet övezte talán a legnagyobb hírverés az idei sci-fi megjelenések között, köszönhetően az Érkezés című filmnek, amelynek a címadó novella az alapja. Amikor felütöttem, vegyesek voltak az érzelmeim: egyrészt impozáns a díjeső, amely az író eddigi munkásságát kísérte (mindösszesen 15 novellára jut 4 Hugo, 4 Nebula, 4 Locus meg az apró), másrészt a film nem több egy rossz melodrámánál – éreztem, hogy középút nem lesz, a posztban vagy ömlengeni, vagy káromkodni fogok.
Egyik várakozásom sem igazolódott be – a dolog ennél sokkal bonyolultabb. A szerzőt a szó hagyományos értelmében írónak sem nevezném (költőnek már inkább, mármint ha a matematikában is van poézis): Chiang elsősorban filozófus, akit a cselekményszövés, a jellemek kibontása és fejlődése csak és kizárólag annyiban érdekel, amennyiben elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy könnyebben befogadhatóvá és emészthetővé tegyék a gondolatmenetét. Írástechnikai szempontból közelebbi rokona La Fontaine-nek vagy éppen Lukács evangélistának, mint egy virtigli novellistának: a Róka és a hollót vagy a tékozló fiú példázatát is fel lehetne turbózni mellékszereplőkkel, hozzáadott ármánnyal és fordulatokkal, de nem lenne értelme – hogy levonjuk a tanulságot, vagy legalább elgondolkozzunk rajtuk, ahhoz pontosan elegendő az eredeti szüzsé.
A legjobb példa erre a tételre - egyben személyes kedvencem a novellák közül - a Szépségvakság:Dokumentumműsor című darab. Cselekménye - egy suta szerelmi szálon kívül – gyakorlatilag nincs. Ahogy a cím is utal rá, mintha egy monológokból álló dokumentumműsor szövegkönyvét olvasnánk, ahol a nyilatkozók pro és kontra érvelnek egy olyan eszköz bevezetése és intézményesítése mellett, amelynek használatával kiiktathatóak lennének a testi szépség felismerésével együtt járó előítéletek. Ez a szerkezet szükségszerűen az olvasót is folyamatos gondolkodásra kényszeríti: csakugyan könnyebbé tenné az életünket, ha csak a belbecsük alapján ítélnénk meg másokat, vagy idővel kiölné belőlünk a másban fellelhető szépség iránti fogékonyságot is? Alkothatunk-e egyáltalán objektív véleményt úgy, hogy álláspontunkat szükségszerűen befolyásolja, a változtatás nélküli helyzet kedvező vagy kedvezőtlen számunkra? És mi lesz, ha odáig fejlődik a szoftver, hogy mindenki egyformán karizmatikusnak, okosnak, meggyőzőnek fog hatni számunkra?
Chiang a legősibb módszert alkalmazza: kérdez, hogy mi kereshessük meg a választ. És ha a többi novellában kevésbé hagyja is nyitva az alapkérdéseket, mindegyik egy-egy jól körvonalazható hipotézisre épül: Mi lenne, ha a nyelv teremtő erejének hasznát vehetnénk az emberi reprodukcióban? (Hetvenkét óra) Mi van, ha Istennek csak a hit számít, bűn és erény pedig közömbös a számára? (A pokol, mint Isten hiánya: az író végkövetkeztetése a maga módján hátborzongatóbb, mint bármelyik horrorregény) Mi lenne, ha odáig fejlődne az agyunk, hogy az érzékelésünk egy teljesen új minőséghez jutna? (Értsd meg!) Mindegyik hipotézis köré nagyregényeket lehetne szőni, és Chiangban éppen az a különleges, hogy a leghosszabbat is lezárja legfeljebb hatvan oldalban úgy, hogy – még ha szívesen olvasnánk is esetleg a témáról egy sci-fi kalandregénybe oltva, lásd majd lejjebb – igazi hiányérzetünk nem marad utána.
A fentiek alapján nem nehéz megválaszolni azt a kérdést sem, hogy mi csúszott félre a filmben (minimálspoiler) : bár talán az Életed történetében a legerősebb a drámai szál, az csak a hősnő magánéletére terjed ki: nemzetek közötti csatározásokról nem esik szó, és nincs tanblabla az összefogás egyedül üdvözítő erejéről sem. A nyelvészeti fejtegetések mellett a fizikaiak is hangsúlyosak, de a legfontosabb megint csak az, hogy elgondolkozzunk rajta: Mi lenne, ha csakugyan egészen másként kezelnénk az időt? (Erre az egyre biztosan tudtam a választ: beleőrülnénk). Mindez az anya-gyerek relációra felfűzve persze ideális alapanyag a könnyfakasztásra, de Chiang éppen olyan mértéktartó itt is, mint az összes többi írásban.
És ha már mértéktartás: a felesleges sallangok lecsiszolása és a már-már kényszeres precizitás nem csak a tartalomra, de a formára is igaz. Stílusában leginkább a XIX. század végének angolszász íróinak szabatos, egyenletes ritmusú nyelvezete köszön vissza (persze kellettek hozzá a jó fordítók is). Ez legjobban a Hetvenkét óra című elbeszélésben érezhető, amely maga is viktoriánus környezetben játszódik. Ez volt a másik kedvencem, és talán az egyetlen, ahol mégis volt egy kicsi hiányérzetem: ebből a magból egy nagyon durva steampunk kalandregény is kicsírázhatott volna.
A köteten végig lehet rohanni, de nem érdemes: ha receptre kellene felírnom, legfeljebb egyet engedélyeznék naponta (na jó, a két leggyengébb darabot, a Bábel tornyát és a mindössze három oldalas Az emberi tudomány fejlődését le lehet tudni egyszerre). Az kizárt, hogy mindenkire egyformán hasson: pörgéshez és akcióhoz szokott befogadóknak könnyen megülheti a gyomrát, de filozofálásra hajlamos pácienseknek biztosan sokáig emlékezetes marad.
Eredeti cím: Stories of Your Life and Others, fordította: Török Krisztina, Galamb Zoltán, Huszár András, Juhász Viktor, Pék Zoltán
Agave Könyvek, 2016, 320 oldal
