„Mindjárt utána Barousse őrmesterre gondoltam, akit, mint a huszártól megtudtuk, széttépett egy gránát. Végre egy jó hír. „Hála isten – rögtön azt gondoltam –, egy gazemberrel kevesebb az ezredben.” Hadbíróság elé akart állíttatni egy konzerv miatt. „Nesze neked háború!” – gondoltam. Ebből a szempontból, meg kell hagyni, a háború is, úgy látszik, jó valamire.”
Nyilván nem vártam semmi a fenti idézethez hasonlót (sem hangvételében, sem eredetiségében), hiszen mióta ezeket a betűket Louis-Ferdinand Céline a papírra vetette, már sok tonnányi alkotás született a különböző médiumokban mind a két világháborúról. No meg Céline-nek abban a balszerencsében volt része, hogy francia katonaként testközelből tapasztalhatta meg az emberi őrület első világszintű tombolását, és az Utazás az éjszaka mélyére éppen ebből az alapélményből született.
Az első világháború nehéz téma, és a mi térségünkben még talán összetettebb is, mint Franciaországban, ahol a forradalmi változásokra, a régi rend összeomlására már jóval korábban sor került, és nem történt minden ennyire egyszerre. A mi világháborúnkon nehéz tehát fogást találni, mert túl sok volt a szempont, és még több lett a következmény.
Ha valakinek, Köbli Norbertnek lehetett esélye arra, hogy valami értékelhőt gurítson a témában, hiszen ő azon kevés forgatókönyvíróink egyike, akik nem szoktak csalódást okozni, sőt eddig egyre kiválóbb filmeket pakolt arra a bizonyos asztalra. Ráadásul az utóbbi időben ráállt a történelmi mozik készítésére, melyek az élére állított forintot sűrű cselekménnyel és könnyedén felrajzolt, mély és összetett jellemekkel leplezik el.
Az alacsony költségvetésből (háborús filmhez meglehetősen ínséges az a százmillió körüli összeg) minimál cselekmény és egy-két látványos megszorító intézkedés következik. Utóbbira példa, hogy az olasz Alpokat a rudabányai bányató és a környéke alakította talán kevésbé meggyőzően – már ha lehet imigyen perszonifikálni és kritizálni egy tájegységet. Mindezt csak aláhúzta a rengeteg drónról lőtt felvétel, aminek amúgy is egyfajta szükségtelen burjánzása tapasztalható a hazai film- és tévéműsorgyártásban. A képi világgal kapcsolatos sirámok végére viszont itt egy határozottan ütött pont kerül, mert vizuálisan a Köbli Norbert által írt tévéfilmek közül a Szürke senkik egyértelműen a legizgalmasabb. A kamera elidőzik egy-egy meggyötört arcon, a sárban tocsogós reggeli fagyok szinte bekúsznak a néző bőre alá, az akciójelenetek jól fel vannak építve, és követhetőek – mindez egyértelműen az elsőfilmes Kovács István rendező érdeme.
A történet piszok egyszerű: a monarchia ötfős felderítőcsapata próbál körülszimatolni egy olasz komunikációs központ körül – a hatvan perc körüli hossz nyilvánvalóan ennyire elég. A központi karakter, akinek a nézőpontjából a cselekményt nyomon követhetjük, a Félvilághoz hasonlóan most is egy kicsit naiv, fiatal szereplő, akit Kovács S. József alakít nem csak meggyőzően, de ráadásul azon kevés háborús filmes zöldfülűek egyikét kelti életre, aki nem válik irritálóvá.
Fogsorcsattantós döccenőre meglepő módon a többi karakter miatt futunk. A sztorit a felderítés, a harc és az esti tábortüzes pihenők váltakozó ritmusa határozza meg nagyon pedánsan, körülbelül húszperces egységekbe csomagolva. A kezdés iszonyatosan kitalált, erős, ahogy az elmúlt világ fényképeivel sebtében felskiccelt hátérsztoriról átváltunk a nyákos, ködös erdőségben küszködő jelenre. Ám már az első tábortüzes este úgy berántja a kéziféket, hogy érezzük az orrunkban az égett gumiszagot. Ugyanis a karakterek típuskarakterek, méghozzá kétszeresen is. Egyrészt a háborús filmekben már számtalanszor látott, fiókból előhúzott figurák köszönnek vissza a személyükben: a mogorva profi, a közkatonákhoz hű, és ezért feletteseivel szembekerülő tiszt, a nagy dumás kisember és persze a zöldfülű.
Mindezekhez társul még, hogy a csapat a Monarchia Magyarországának is a leképezése: osztrák, román, magyar nemzetiségek mind megtalálhatóak a bakák közt. Ezt hol ügyesebben sikerül felhasználni, mint a mogorva osztrák katona esetén, hol ügyetlenebbül mint történik az a román bajtársánál, aki kristálytisztán beszél magyarul, holott egy hatvan perces filmnél minden kínálkozó alkalmat meg kellene ragadni a karakterizációra, és egy románul beszélő román karakter pont valami ilyesmi lett volna.
A szereplők sajnos nem kelnek életre, ehelyett a monarchiabeli viszonyok és a háborús filmes hagyományok fent tárgyalt megtestesítői maradnak. Kidolgozott személyiség híján pedig elmaradnak, vagy villámgyorsan rövidre záródnak a belső konfliktusok, ami már csak azért is kár, mert a Monarchiát éppen annyira a belső feszültség, mint a háború elvesztése (illetve hát egyikből következett a másik) robbantotta szét. A Szürke senkik maximuma, amit ezzel kapcsolatban mondani tud vagy akar, hogy magyar és román néha azért jól kijönnek egymással, és az osztrákok is emberek.
Különösen szembeötlő ez, ha Trill Zsolt karakterére gondolunk. A szigorú, de bajtársias tiszt végső döntése nehezen értelmezhető. Kicsit spoilerezek (bár ez a film nem a fene nagy meglepetésekről szól), szóval aki nem szereti az ilyesmit, ugorjon a következő bekezdésre! A szürke senkik megtalálják a kommunikációs központot, amely lényegében egy termetesebb galambketrec (postagalambokról van szó, ha nem lenne nyilvánvaló), amit alig pár arra lézengő olasz őriz. A Trill által megformált csapatvezető pedig úgy dönt, nem csak a parancs szerinti felderítést végzik el, hanem meg is rohamozzák a „központot”, és elpusztítják a madarakat, mert azzal szerinte itt és most talán befejezhetik a háborút. Ez a nagyszabású kijelentés és az olyan tíz-húsz tollas jószágot fogságban tartó terebélyesebb kalitka annyira nincs egymással köszönő viszonyban sem, hogy a kezdeti feszültség szándékolatlanul komikummá olvad. Itt vagy a jelenet nem volt jól felépítve, vagy a karakternek nem lett eléggé megágyazva (gyanúm szerint mindkét feltevés igaz), de nem kicsit hitelteleníti az utána következő, egész korrekten összerakott akciójelenetet.
Sikerül viszont jól kijönni a galambra építő szimbolika felhasználásából. A háborús filmben a galamb elég szerencsétlen állat, hiszen már újraértelmezésként is agyonkoptatott szimbólum. Köbliék viszont szándékosan szétbarmolják az egész, addig gondosan építgetett-szépítgetett jelképrendszerüket, hogy végül a film valami olyan végkövetkeztetésre fusson ki, hogy gyorsan elmosódik az addig élesnek gondolt határ háború és béke között, ha mi állunk a vesztes oldalon. És ennek a felismerésnek a pillanatában hirtelen minden értelmét veszti, az egész világ egy hülye viccé zsugorodik össze. Viszont ha nincs semminek sem értelme, akkor akár embernek is lehet maradni.
A Szürke senkik pont fordítva működik, mint az eddigi Köbli filmek. Azokat kidolgozott karakterek jellemezték, akiknek a konfliktusa egyszerre mélyítette el őket és gördítette előre a cselekményt. Itt és most van egy előre lefektetett történet, amelynek szigorú keretei közt típuskarakterek kúsznak-másznak az elkerülhetetlen végzetük felé. Ez sem rossz megoldás, csak akkor legalább a végső leszámolást illett volna felépíteni, hogy a lezárás igazán zsigerbe hatoljon, mint egy sáros szurony.
Így, kicsit sután is eldöcög a film, így is érezzük milyen a vesztes oldalon állni (majd pont magyarként ne éreznénk?), illetve éppen ebben az érzésben válunk eggyé a nézőpontkarakter bakával, és még valami katarzisféleséggel is gazdagodunk... Ám nem csak az örök elégedetlenkedő szól belőlem, amikor megemlítem, hogy pár szerencsésebb alkotói döntéssel valami sokkal jobbat is kaphattunk volna. A Szürke senkik egy nézhető háborús film, és ahhoz képest, hogy mennyi pénzből készült, és hogy mennyire hanyagolt ez a téma hazánkban, akár még kiemelkedő is – ám a Félvilág vagy A berni követ esetén nem volt szükség az ahhoz képestekre.