Az acél emléke, Richard Morgan kimondottan bélmocskosra és kegyetlenül reális megközelítésűre hangolt Trónok harca utánérzése tavaly a magyar olvasóknak is bebizonyította, képes még George R. R. Martin könyveinél is merészebb ösvényre lépni. A westerosi nemesek intrikáit azonban háborús veteránok melodrámájára cserélte: a poszttraumás stressztől szenvedő homoszexuális háborús hős, a civilizációért a népét elhagyó sztyeppelakó és a népe által hátrahagyott félvér idegen beilleszkedésre képtelen triója káromkodások, szex, vér és a legsötétebb középkor társadalmi útvesztőjében bolyongva igyekezett elsírni bánatát.
Folytatása, A holtak szava ugyanazt a stílust hozza, ugyanazt a hangvételt üti meg - főhőseink persze változtak az előző könyv történései óta, viszont minden más tekintetben azt kapjuk, amire az első kötet alapján számítunk. Vagyis töménytelen mennyiségű vulgaritásra, erőszakra, a farkastörvények kíméletlenségére, szándékos ködösítésre és in medias res indításokra. Előbbiekre kár pazarolni a szót, a triplán sötét fantasyk első számú és megkerülhetetlen előfeltételei 2016 végére már senkinek sem okoznak meglepetést, katarzist meg pláne.
Utóbbiak már érdekesebbek, kezdjük is a ködösítéssel. A balladai homály, mint azt általános iskolás tanulmányainkból bizonyára jól tudjuk, megfelelően alkalmazva rendkívül hatásos eszköz lehet. Nem úgy, ha lépten-nyomon olyan, a karakterek előéletével vagy lelkiállapotával, netán egy közelmúltbeli ismeretlen esemény következményével szembesít, amelyről ugyan fellebben majd a fátyol, csak még nem most, hanem pár oldallal később. Esetenként pár tíz oldallal később, mert A holtak szava rettentő dagályos, szinte lubickol a visszatekintésekben, elmélkedésekben, amelyek azonban csak jobban összezavarják az olvasót.
Ez a mű befogadását, a három szálon futó cselekmény követését rendkívül szimpatikus módon megkönnyítő húzás persze fokozható: indítsunk minél gyakrabban a történések közepéből, majd a bélkiontás és végtagnyiszálás utáni belső monológokból összerakjuk a képet, nem kell aggódni, csak türelem, oldalak kérdése és egy-két hiányzó részlet bizonyára említésre kerül majd. Bizonyára. Bolondítsuk meg az egészet az életen túl létező Szürke Helyekkel, ahová Ringil, száműzött nemesi hősünk most már akarata (vagy gatyakorca) szerint jár ki és be, és máris élvezhetjük a meg nem valósult lehetőségek és a gyorstalpaló mágusi tanfolyamot kínáló időhurok nyájas társaságát.
Az ok, amiért ezekre szükség van, érthető, ha nagyon empatikusak akarunk lenni. Morgan minden írói fogást bevet, hogy nézőpontkaraktereit a tévésorozatok által kitaposott dramaturgia szerint, a belső szemünkkel lássuk. Mindig csak annyit árul el, amennyi még a nem létező kamera látószögén kívül lesben álló meglepetés előkészítéséhez elég; kínosan kerüli a szereplők szájába adott világleírásokat, trivialitásokat; és hiába az érfelvágós lelkizés, ezeket csak akkor érezzük át mi is, amikor az adott szereplő. És ezzel a törekvéssel önmagában semmi baj nincs, sőt, üdvözlendő. Csak kár, hogy a regény élvezetén sokat ront aránytalan, túlzott használatuk, mert ahhoz meg kevés információt kapunk a világról, hogy magunk tömködjük be a réseket. Sajna ebben Morgan kalauzolására kényszerülünk, aki pedig nem bizonyul jó idegenvezetőnek.
Holott A holtak szava sztorija érdekes, a karakterek és a világ él, lélegzik, minden apró részlet valódinak, hitelesnek tűnik, pedig a sárközeli szint agyeldobós fantasy (és helyenként sci-fi) elemekkel párosul, és a narratív stílus sem könnyíti meg a dolgunkat. Türelemre már csak azért is szükség lesz, mert az első részhez hasonlóan a kályhától indulunk: a három főszereplő újra külön utakon jár, és több száz oldallal később ér majd egybe a történetszáluk. Minimális szpojler következik, kizárólag a fülszöveg miatti csalódások elkerülése végett: a történet középpontjaként beharangozott expedíció nem ebben a könyvben fog elindulni, ne várjátok (gyanús is volt, amikor a vége felé még mindig csak bolhászkodás meg farokméricskélés zajlott). Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lenne történet - csak nem az, amire a fülszöveg alapján számítanánk.
Egy szerencséje van Morgannek: hogy ilyen piszokjól írja a karaktereit, és végre egy merészebben elrugaszkodott, újszerű fantasy-világot tett le az asztalra. Ezzel elérte, hogy legközelebb is kövessem az egyre táposabb Ringil és barátai történetét.
Eredeti cím: The Cold Commands, fordította: Benkő Ferenc
Agave Könyvek, 2016, 471 oldal
