Ha úgy sejted, kedves olvasó, hogy nem ez a forradalmian eredetinek vaskos eufemizmussal sem nevezhető alaphelyzet miatt érdekes Pete Travis gyöngyvászon debütálása, akkor jó nyomon jársz. Ha azonban elárulom, hogy a merényletet megelőző és az azt követő percek történéseit követhetjük nyomon újra meg újra a főbb szereplők társának szegődve, mindig a kirakósjáték újabb és újabb darabkájához jutva ezáltal, akkor valószínűleg felkiáltasz: „Ja, Rashomon".
Bizony-bizony, a Nyolc tanú személyében az A vihar kapujában-nak egy újabb lelkes „követőjét" köszönthetjük. Azért persze nem kell megijedni, jó hollywoodi szokás szerint nem az objektív és a szubjektív valóság szembeállításának egy dirr-durr filmbe cseppet sem illő problematikájában, mindössze a szerkezeti játék tekintetében köszön vissza a Rashomon. (Jut eszembe, ugyan annak megvitatása, hogy az évtizedek folyamán milyen átalakuláson ment keresztül a Rashomon-dramaturgia, kétségtelenül kimerítené mostani elmélkedésünk kereteit, de szerintem az utolsó szöget alighanem a notórius celluloidrosszcsont Brian De Palma ütötte a szubzsáner koporsójába azzal, hogy a Snake Eyes-ban kimondta az igazságot, miszerint a modern korban a mindenhol jelenlévő kamerák gyorsan rövidre zárják a „Mi is történt valójában?" kérdést.) Legközelebbi rokonai Graham Yost másfél évadot megélt Boomtown-ja és a már hatodik napján is túllevő 24; míg előbbitől a korábban látottakat folyton újabb megvilágításba helyező Rashomon-technikát, addig utóbbitól a politikai közeg mellett a valós idejű ámokfutást és az óramű pontossággal érkező cliffhangereket örökölte. Oldalági rokonai között pedig ott találjuk a kortárs televízió kétségkívül legnagyobb hatású sorozatát, a Lost-ot, közös vonásuk a néhány ecsetvonással felvázolt mini-melodrámák mellett a semmiből felbukkanó újabb történetszálak bevonásának technikája. Mindez mit sem ér azonban, ha a forgatókönyv sajnos nagyon felületes, így ami nagyszerűen működik a már több hónapja, sőt éve megismert szereplők esetében, az könnyen elvérzik a múlt nélküli papírmasé figurák világában. Hiába az egymásra licitáló fordulatok a scriptben, ha a karakterek teljesen érdektelenek maradnak számunkra, nem csoda, hogy a színészek is kényelmetlenül érzik magukat a dramaturgiai súlytalanság állapotában. Szívinfarktust nem fogtok kapni egyik szereplőért való aggódásotok miatt sem, ezt garantálhatom. A Vantage Point alapjában nem több, mint egy tisztességesen összetákolt, jó húzású, de hamar kifulladó akciófilmecske, sokkal érdekesebb tehát, ha úgy tekintünk rá, mint a döglődő amerikai közönségfilmnek a fénykorát élő televíziózáshoz írt szerelmi vallomására.
Nagy ünnepségre gyűlik össze a világ apraja s nagyja, ti. az amerikai elnök (bennfenteseknek csak Potus, President Of The United States, you know) meghirdeti a világbékét, de ahogy a pódiumra lép, mindjárt puska dörren, ami gyaníthatóan legalábbis késlelteti, hogy szépségkirálynők százainak álma váljon valóra.
Az egész film legfontosabb ötletforrásának azonban nem is annyira az A vihar kapujában és az annak történetvezetési módszerét másoló mozifilmek tekinthetők, sokkal inkább a jelenkori televíziózás néhány legérdekesebb sorozata. .jpg)
Kár érte, mert a film egyébként technikailag igen jól van kivitelezve, ami nem meglepő, hiszen a kamera mögött egy igazi profit, az iráni származású Amir M. Mokrit, míg a keverőpultnál a mérsékelt sikerességű rendezői vargabetű után a Casino Royale-lal „hazatalált" vágólegendát, Stuart Bairdöt üdvözölhetjük.
Filmkritika: NYOLC TANÚ (Vantage Point, USA, 2008) ***
