Nem véletlenül most kerítünk sort a sorozat bemutatására: itthon hamarosan műsorra tűzi a Sorozat+ csatorna (az eredeti angol változat sorsa posztzártánkig még kétséges), úgyhogy érdemes egy kicsit belenézni miről is szól.
A Life on Mars története valamikor 2003 környékén kezdődött, amikor néhány írót a Kudos nevű angol filmgyártó cég Blackpoolba küldött tíz napra, hogy a kis vakáció végén álljanak elő néhány ötlettel egy tévésorozathoz. (Ezt a rendszert bevezethetnénk itthon is.) A Kudos már ekkor sem volt kispályás cég: a Hustle (Svindlerek) és a Spooks (MI5 - Titkos szolgálat) sikerrel futottak mindenhol. Tony Jordan, Matthew Graham, Ashley Phraoah és a többi író végül az átitalozott - de főleg átjátékgépezett - hét végére (több más mellett) egy retro-zsarusorozattal rukkoltak elő Ford Granada címmel. A producerek arcáról ekkor lehervadt a mosoly: ezek itt elittak egy zsák pénzt, aztán ránk akarják sózni a Sweeney (kultikus angol zsarusorozat) újráját. Ennek ellenére elkészült a pilot forgatókönyve, majd némi kavarodás és kreatív munka után a BBC akkori új vezetése látott fantáziát Sam Tyler kalandjaiban, és 2006-ban adásba került az akkor már Life on Mars című sorozat első része.
A John Simm által játszott nyomozó balesetet szenved, majd 1973-ban tér magához: nem tudja, hogy került oda, vajon kómában van-e, vagy megőrült, esetleg tényleg visszautazott az időben. Miközben megpróbál rájönni egy kedves rendőrnő, Annie segítségével, mi is történt vele, bűnügyeket old meg a manchesteri rendőrség nyomozójaként. Főnöke a mára ikonná vált Gene Hunt detektív-főfelügyelő lesz, aki az igazi hetvenes évekbeli kemény zsaru: keményen iszik, keményen dohányzik, és keményen üti a gyanúsítottakat.
A sorozat hamarosan elérte a kultstátuszt: hangulatos darab a javából, mindazokkal a dolgokkal, amikről most úgy gondoljuk, a hetvenes éveket jellemezte: kiváló zenék, széles inggallérok, gyönyörű autók és egy keményebb iparváros, mint Ózd valaha is volt. Az elmúlt évek irányzatait nézve csak idő kérdése volt, mikor és melyik amerikai csatorna lát fantáziát az újrában: végül az ABC annyira eltökélten akarta a sorozatot, hogy amikor az először leforgatott pilot Jason O'Marával hatalmasat bukott a szakmai közönség előtt, gyorsan újraosztották a szerepeket és leforgatták még egyszer. A cselekményt New Yorkba tették, leszerződtették Harvey Keitelt, Gretchen Molt, Michael Imperiolit, beletoltak még kéttalicskányi pénzt: az eredmény aztán tavaly ősszel adásba is került, úgyhogy nem sokkal az amerikai premiertől lemaradva kapjuk meg.
A koncepció nem sokat változott az eredetihez képest: Sam Tyler nyomozó 2008 New Yorkjában. Miután egy sorozatgyilkos elkapja a barátnőjét és társát, Mayát, Sam üldözőbe veszi, de ekkor elüti őt egy autó: magához térve 1973 New Yorkjában találja magát. Miután nem sok választása van, csatlakozik múltbéli (?) kollégáihoz, innentől kezdve klasszikus zsarusorozatként folytatódik a történet, miközben Sam veszettül keresi a választ arra a kérdésre, hogyan juthat haza.
Mint minden másolat, a Life on Mars sem tűnik annyira frissnek már: az első négy-öt rész ráadásul egy az egyben az eredeti sorozat részeinek cselekményét másolja. Jason O'Mara lehet, hogy a legjobb választás, de fasorban sincs John Simmhez képest. Michael Imperioli, akit a Maffiózókból (Sopranos) ismerhetünk, gyakorlatilag minden közös jelenetükben lejátssza a képernyőről Ray Carling szerepében, ez pedig lehet, hogy hosszú távon nem egészséges a főszereplő szempontjából. Harvey Keitelről ezt azért nem lehet akkora jelentőséggel hangsúlyozni, mert koránt sem szerepel benne annyit, de minden jelenete ott van - hát most mit mondjak, a hétpróbás gazember egy legenda, az lenne a feltűnő, ha nem lenne jó - Gretchen Mol pedig aranyos Annie szerepében. Nem véletlenül hagyom ki Jonathan Murphyt: szerencsétlennek alig írtak szerepet, és bár a karakterek nem rosszak, de hiányzik Dean Andrews és Marshall Lancaster kettőse, ami az eredetiben nagyon jól működött, és itt sem jönne rosszul.
Hitelesség: Na ez az, amit nem lehet elvárni a sorozattól. Mivel nem lehet tudni, vajon tényleg 1973-ban járunk és nem Sam fejében (és kérlek benneteket, ne spoilerezzetek) értelmetlen ilyesmiről beszélni. Noha a hangulat az elején még nem az igazi, a későbbi részekben jobban ráerősítettek ezen a fronton - bár időnként előfordul durva, ordas nyúlás az eredeti sorozat zenéiből, kezdi megtalálni a saját hangját. Persze a hetvenes évek New Yorkja sokkal inkább Funky mintsem Rock'n'Roll, de ez így is van rendjén. Ha a Tévés Istenek (gy.k. Programigazgatók) adnak neki esélyt, mint az történt az Office esetében, jó kis sorozat lehet belőle; sajnos azonban az eredeti annyira eltalált, kidolgozott, jól megírt jól eljátszott, hogy mellette az unokatestvérek változata maximum a jól eltalált másolat posztra tarthat igényt: erre pedig szerencsére minden esélye meg is van.
