Szent feladatunk, hogy a képregényimádó geekek soha nem múló cikkéhségét időt és fáradságot nem sajnálva csillapítsuk, ezennel pezsgőbontás és konfettiszórás közepette új állomásához érkezett! Mostantól minden második pénteken csukafejest ugrunk a friss, mainstream amerikai képregények világába, ahol szuperhősök, rémek, gyilkosok, őrültek, földönkívülkiek, kalandorok, csodák, vérpatakok, rejtélyek és izgalmak várnak ránk - és még sok minden más, amit a legjobb és legnagyobb kiadók ránkszabadítanak. Marveltől Vertigo-n át úszunk az Image-ig, és mi mást is mondhatnék még, mint hogy oxigémaszkot fel, és tartsatok velem!
Amazing Spider-Man 588
Történet: Marc Guggenheim
Rajz: John Romita Jr.
Kiadó: Marvel Comics
 |
Ó, egek! Mindig, amikor az ember már kezdi azt hinni, hogy a Pókember végre valahára kikeveredik abból a fekáliamocsárból, amiben több mint egy éve, a One More Day című… nos… (Történet? Sztori? Képregény? Mű? Alkotás? Maradjunk annyiban, hogy) izé óta fuldoklik, jön Bob Gale vagy Marc Guggenheim, és visszanyomja sokak (egykor) kedvenc sorozatát a trutyi legaljára. Ezúttal utóbbi úriember a ludas, méghozzá a Character Assassination című négyrészes… izével, melynek utolsó felvonása nemrég került az amerikai boltok polcaira (melyek a hírek szerint rögtön elkezdtek rohadni alatta). A Peter és Mary Jane házasságát meg nem történtté tett One More Day után jó fél évig egymás után jöttek a dögunalmas és érdektelen események, amiket Guggenheimnek ezzel a sztorival kellett lezárnia. Le is zárta, de ez nagyjából minden pozitívum, amit el lehet mondani róla, és ez is csak azért pozitívum, mert legfőbb ideje volt már, hogy teret adjanak új történeteknek. Három fő kérdés volt: ki rejtőzik az utóbbi idők leggázabb, legfantáziátlanabb és legröhejesebb gonosza, Menace maszkja alatt, ki az a sorozatgyilkos, aki Pókember nyomkövetőit hagyja áldozatain, gyanúba keverve ezzel mindenki kedvenc hálószövőjét, és mindez kit érdekel?
A harmadik kérdésre máig nincs válasz. Az elsőre olyat kaptunk, amire senki nem számított – de nem azért, mert annyira zseniális és eredeti, hanem azért, mert akkora baromság, hogy nincs ember Guggenheimen kívül, akinek eszébe jutott volna. Lily Hollister, Harry Osborn kedves, jószívű szerelme és a pszichopata, gyilkos Zöld Manó-utánzat viselkedése és jelleme sehogy sem akar összepasszolni, és Guggenheim nagyon finoman szólva nem az a kaliberű író, aki egy ilyen valószerűtlen fordulatot képes megetetni az olvasóval. Ami a nyomkövetős gyilkosságokat illeti, annak hátterében egy Pókember elleni, rendőrségi összeesküvés áll, amibe Peter szobatársa, Vin Gonzales rendőr is belekeveredett, az ő rémesen sematikus karakteréről azonban kezdettől fogva tudta a hülye is, hogy csak azért van ott, mert benne lesz a keze valami kulimászban. Guggenheimnek ráadásul nincs érzéke sem a feszültségteremtéshez, sem a humorhoz (egyetlen jó poén volt az egész sztoriban, méghozzá ebben a befejező számban: Pókember a volán mögött), sem a dinamikához (a párhuzamosan futó szálak nála általában nem erősítik, hanem gyengítik egymást), és úgy próbál nagyot durrantani, hogy négy rész alatt kétszer is véresre és félholtra vereti a hálószövőt. Igaz, rég láttuk ennyire lestrapálva, és ez első alkalommal még meg is teszi a hatását, de másodszor már csak azt tudjuk mondani rá, hogy „Megint??? Lapozzunk már!!!” John Romita Jr. nagyszerű, erőteljes képi világa (amiben alighanem nagy része van Klaus Janson kihúzónak is) jelenti az egyetlen fényt a vaksötét éjszakában – de ez még bőven kevés az üdvösséghez. Viszont májusban kezdődik az American Son című sztori, és hogy ez miért érdekes, ahhoz csak egy nevet kell leírni: Joe Kelly. A remény él.
The Astounding Wolf-Man 13
Történet: Robert Kirkman
Rajz: Jason Howard
Kiadó: Image Comics
 |
Robert Kirkman, a lassan 60 résznél tartó, nagy elismerésnek örvendő The Walking Dead írója 2007-ben kezdett bele új sorozatába, szintén az Image kiadó zászlaja alatt. Zombik helyett most egy farkasember áll a történet középpontjában, méghozzá nem is akármilyen, hanem egy családapa és cégvezető, Gary Hampton, aki szokás szerint akarata ellenére kezd vonyítani és mészárolni teliholdkor, és akinek puszta farkasemberléte mellett egyéb komoly problémákkal is meg kell küzdenie. A The Astounding Wolf-Man meglehetősen dögunalmasan indult, mivel úgy tűnt, Kirkman csak arra használja az ismert mítoszt, hogy főszereplőjéből egy emberfeletti képességű szuperhőst faragjon, aki éjszaka jelmezben vadászik a rosszfiúkra (a képregény egyébként része az Image saját szuperhős-univerzumának, aminek fő alakja az Invincible nevű tinihős). Nade aztán jöttek a bonyodalmak… a szuperhős vonalhoz csatlakozott egy időnként igencsak véres horror, és egy erőteljes, fantasztikusan jól megírt családi dráma, magához a főszereplőhöz pedig egy vámpír, Zechariah, aki vállalta, hogy megtanítja Garyt képességeinek használatára és kontrollállására – és akiről aztán kiderült, hogy cinkelt lapokkal játszik, míg végül hősünk egy nap felesége nyakát szívva talált rá lakásában. És ez még csak a kezdet. Lánya ugyanis azt hiszi, apja a gyilkos, ezért összeáll Zechariahhal, és azt kéri, hogy segítsen neki megölni a bestiát, amivé változott – erre azonban csak emberfeletti képességek birtokában képes, és mind tudjuk, hogy ez mit jelent. Aztán vannak itt még hősünkre vadászó kormányügynökök, egyéb farkasemberek, szuperhősök és szupergonoszok, és képbe kerül Gary egyik hűséges barátja és alkalmazottja is, aki egy újabb szemszöget jelent a történetben – ebben a részben épp ezen keresztül ismerjük meg a főhős háttértörténetét, meggazdagodását, és emberségességét.
Kirkman bámulatra méltó érzékkel ingázik a dráma, a horror és a szuperhősképregény zsánerei között, néha engedi, hogy egyik-másik ideiglenesen előtérbe kerüljön, máskor fantasztikus egyensúlyt fenntartva viszi tovább a cselekményt. A cselekmény pedig sodró lendületű, magával ragadó, és valami elképesztően fordulatos. Szinte minden rész egy újabb, cseppet sem erőltetett, viszont annál hatásosabb cliffhangerrel ér véget, ami rendre egy egészen új irányt szab a történetnek. Az első szám óta hősünk annyi mindenen átment már, hogy attól bármelyik mainstream szuperhős kisujját szopva, sírva, maga alá szarva vonaglana a legközelebbi sarokban, és Kirkman még mindig nem rest vadonatúj konfliktusokat potyogtatni a szerencsétlen nyakába – Garyt most éppen letartóztatják, elítélik, és börtönbe zárják. Hogy ebből mi lesz… Az író hozzáértését dicséri viszont, hogy az újabb és újabb sorscsapások ellenére műve egyáltalán nem lesz erőltetetten sötét, nyomasztó és gyászosan melodramatikus hangulatú, megmarad egyszerűen kreatív, izgalmas és szórakozató képregénynek. Ebben segítenek Jason Howard eltúlzott, rajzfilmszerű vonásai is, amik első pillantásra ugyan nem passzolnak a sztorihoz, jól meggondolva azonban tökéletesen kiegyensúlyozzák annak negatív atmoszféráját. Elsőosztályú móka, csak így tovább!
Batman: Battle for the Cowl 1
Történet: Tony Daniel
Rajz: Tony Daniel
Kiadó: DC Comics
 |
Batman halott. Illetve igazából nem, de mindenki azt hiszi róla. Először ugye volt a Batman: R.I.P., Grant Morrison rosszindulatú agysorvasztása, ami az őrület szélére sodorta a Sötét Lovagot (meg az olvasót), aztán jött a tavalyi év nagy DC-s égzengése, a Final Crisis, amiben látszólag kinyúlt a Darkseiddel vívott végső csatában (igazából valahogy visszakerült az őskorba, ahol denevért kezdett rajzolgatni egy barlang falára – jajj). Gotham tehát védelmezője nélkül maradt, és ezt persze hamar megneszelik a bűnös város rosszarcú figurái. Robin, Éjszárny, Batman többi szövetségese, és a rendőrség, élén Gordonnal, kétségbeesetten próbálja fenntartani a rendet, de az utcák egyre csak süllyednek a vérben, tűzben és káoszban. A Pingvin és Kétarcú egymással háborúzik, a Fekete Maszk kiszabadít, és bandába tömörít egy rakás szupergonoszt, majd törmelékké robbantja Arkhamot, és a napnál is világosabb, hogy a helyzeten csak egy új Batman segíthet – a fő jelölt Éjszárny, aki azonban nem akar Bruce nyomdokaiba lépni, míg mások nagyon is sietnek magukra ölteni a denevér gúnyáját. Az utcákon rögtön két rejtélyes jelölt is akad, és közülük az egyik az eszközökben nem válogatva, brutálisan öldösi a bűnözőket. A háromrészes Battle for the Cowl a Batman „halála” utáni események fókuszpontja, ami köré egyéb minik és egyrészesek épülnek majd (az Orákulummal, a Gordonnal és az új Azraellel foglalkozó sztorik már megjelentek), és aminek a végén elvileg megtudjuk, ki lesz az új denevér, amíg az igazi vissza nem tér – merthogy vissza fog, gondolom, efelől senkinek nincsenek kétségei. (Ez egyébként nem példa nélküli, az 1993-1994-es Knightfall Sagában jó egy éven átaz akkori Azrael helyettesítette a Sötét Lovagot, aki egy Bane okozta gerinctörésből lábadozott.)
Az író (és egyben rajzoló) Tony Daniel, aki rengeteg karaktert kénytelen mozgatni, hisz Batman eltűnése a franchise összes szereplőjét érinti. Ettől a sztori kicsit kaotikus lesz, Daniel bele-belekap mindenbe, de nem nagyon van ideje arra, hogy elidőzzön a figurákon, gondolataikon és érzelmeiken a Lovag távollétével, és az utódlással kapcsolatban. Ez főleg Éjszárny esetében problémás, aki nagyon keményfejű és makacs a témát illetően, de nem kapunk rá igazi magyarázatot, hogy miért is az. Túlzónak tűnik a Batman eltűnése okozta káosz is. Rendben van, hogy elsősorban ő tartotta fenn a rendet ebben az őrült városban, de azért talán mégsem kellene rögtön pár nappal azután lángolva zuhannia a pokol felé, hogy utoljára látták az utcákon. Ezzel Daniel már nem a Sötét Lovag mítoszát erősíti, hanem a mellékszereplőkét rombolja, akik ezek szerint mind csak jelentéktelen tuskók, és együtt sem képesek tizedannyira sem, amire Batman egyedül képes volt. Persze ha közben egyes karakterek megmagyarázhatatlan változásokon esnek keresztül (Bruce fia, Damien, egy agresszív, arrogáns és veszélyes harcosból valahogy sírdogáló, pisis áldozattá degradálódott mióta legutóbb találkoztunk vele), akkor ez talán nem csoda. De ha ezektől eltekintünk, nem vészes a helyzet: a cselekmény gyors sodrású, a kaotikus hangulat jól eltalált, a rajzok, ha nem is kiemelkedőek, korrektek. Olvasható, csak messze nem az igazi…
Batman: Cacophony 1-3
Történet: Kevin Smith
Rajz: Walt J. Flanagan
Kiadó: DC Comics
 |
…ez viszont már annál inkább az! Ha Kevin Smith képregények közelébe kerül, abból ritkán sül ki bármi rossz. Írt már Pókembert, Fenegyereket, Zöld Íjászt, és egyikre sem lehetett panasza az olvasóknak. Most, ezzel a háromrészes minisorozattal ellátogatott a Sötét Lovag világába is, és ezúttal sem okozott csalódást. Annak ellenére sem, hogy maga a koncepció egyáltalán nem eredeti, és még csak nem is különösebben izgalmas. Smith ugyanis Batman és Joker kapcsolatát boncolgatja, amit időről időre (igazából szinte hónapról hónapra) megtesz valaki, de ha őszinték akarunk lenni, az utolsó igazán érdekes és erőteljes képregény ebben a témában kerek 15 éve született: a Legends of the Dark Knight Going Sane című sztorija, J. M. Dematteis tollából (ebben Joker azt hitte, hogy megölte Batmant, s így „közönsége” nélkül maradva normál, épelméjű életet kezdett élni, és még egy nőt is feleségül kért). A Cacophony viszont kétségkívül elérte, hogy másfél évtized után az első olyan történet legyen, aminek kipárnázott helye van a Lovag és a Bohóc bizarr kapcsolatát vizsgáló legjobb képregények listáján, még akkor is, ha rajzai kissé élénkebbek, rajzfilmszerűbbek és elnagyoltabbak, mint azt a sztori hangulata alapján elvárnánk.
Tény, ami tény, két és fél részbe telik, hogy egyáltalán kiderüljön, mi is volt Smith szándéka ezzel a sorozattal. De addig sem unatkozunk, mert bár a kiindulási pont mérhetetlenül sablonos (Joker ismét megszökik az Arkhamból, és ismét ámokfutásba kezd), és sokkal eredetibb attól sem lesz, hogy az író belekeveri a régi Zöld Íjász sorozatához teremtett karakterét, a szupererők nélküli hősöket öldöső Onomatopoeiát, a kivitelezés példás. Smith fantasztikusan jól ír (ez persze nem újdonság), dialógusai hitelesek, gördülékenyek, akciói dinamikusak és ötletesek, hangulatteremtő képességét sokan megirigyelhetnék, és kivétel nélkül az összes karakterrel nagyszerűen bánik. Külön öröm, hogy egyfajta gonosz humort is belevisz a történetbe: frenetikus, ahogy az Arkhamból kiszabadított Joker nadrágját letolva várja, hogy megszöktetője szívességet tegyen neki hátulról, vagy ahogy Alfred állandó szarkasztikus megjegyzéseket tesz Batman „munkájára”. De az igazi bomba akkor robban, amikor Onomatopoeia halálos sebet ejt Jokeren, és a Sötét Lovag élete egyik legsúlyosabb morális kérdésével szembesül: mentse meg a Bohócot, vagy ahogy Gordon ordítva javasolja, hagyja meghalni? Az olvasó számára a válasz nem kétséges, Smith egy pillanatra mégis képes elhitetni velünk, hogy Batman talán máshogy dönt, mint az elvárható volna. És aztán jön a hab a tortán: a főhős és a lábadozó, gyógyszerekkel teletömött, így ideiglenesen szinte épelméjű Joker beszélgetése, ami a „Tényleg meg akarsz engem ölni?” kérdés körül forog – mindkettejük részéről. Ez a csodálatosan megírt, izgalmas és intelligens dialógus tökéletesen megfelel a két karakter kapcsolatáról eddig kialakult képnek, ugyanakkor valami újat is képes hozzátenni. Gyűlölet, őrület, kétségbeesés, beletörődés, szánalom és remény táncol a szereplők közt nyolc zseniális oldalon keresztül. Kihagyhatatlan.
Daredevil 117
Történet: Ed Brubaker
Rajz: Michael Lark és Stefano Gaudiano
Kiadó: Marvel Comics
 |
Return of the King, második rész, hirdeti a borító. Return of the King, első rész, hirdeti az első oldal. Ha valakinek még lettek volna kétségei arról, hogy milyen káosz uralkodik néha (?) a Marvel szerkesztőségében, akkor most ideje elengedni azokat a kétségeket. Egyébként ez minden jog szerint az első rész, hisz a 116. szám csak egy afféle bevezetője volt ennek a most kezdődő sztorinak. A Vezér, akit száműztek Amerikából, végképp felhagyott a bűnözéssel, és letelepedett Európában, oldalán egy többgyerekes anyával – aki a gyerekeivel együtt hamarosan Lady Bullseye és a Kéz nindzsáinak áldozatává vált. Kitaláljátok, mi történt ezután? Pontosan: a Vezér visszatért New Yorkba, hogy kíméletlen, pokoli bosszút álljon, és ellenségei vérébe fojtsa az utcákat. És úgy néz ki, hogy ahogy azt a borító sugallja, Fenegyerek nem ellene fog harcolni – hanem mellette. Merthogy a vak szuperhősnek is elszámolnivalója van a város az új női gonosztevőjével és csatlósaival. Szóval a Vezér és Fenegyerek, a két nagy ősellenség, szövetséget kötnek. Ígéretes koncepció, főleg azzal együtt, hogy New York alvilágának egykori ura a képregény végén világossá teszi újdonsült társa számára: öngyilkos küldetésre készül.
Ed Brubakernek mindig is nagyszerű érzéke volt a bűnös utcák sajátos hangulatának ábrázolásához, és ez olyasvalami, amit a Fenegyerekben is kamatoztat már az első részek óta. Ehhez a hangulathoz persze kellenek Michael Lark és Stefano Gaudiano csodálatos, realisztikus, és az aktuális (és unalmas) szuperhőstrendekkel ellentétben se nem túlzó, se nem csillivilli képei is: a sűrű hóesésbe burkolózó éjsötét temető és háztetők megunhatatlan látványt nyújtanak. Ami pedig a főhőst illeti, Brubaker alaposan elverte rajta a port az utóbbi egy évben. Mr. Fear totális lelki vereséget mért rá, kómába zuhant felesége elmegyógyintézetbe került, szülei pedig el akarják választani őt tőle – ráadásul közben megcsalnia is sikerült az asszonyt (ezen gondolkozzunk csak el egy percre: egy népszerű szuperhős, aki házasságtörést követ el – nem sok ehhez hasonló bátor lépésről tudok ebben a zsánerben). Fenegyerek tehát jókora pöcegödörben sínylődik, és kétségünk sem lehet afelől, hogy az író még sokkolóbb fordulatokat készül rászabadítani. A felállás ugyanis nyilvánvalóan erre utal: a Vezér és a hős szenzációsan megírt, kriptahangulatú beszélgetéséről szinte üvölt, hogy súlyos következményekkel járó események előhírnöke. És ezt ígéri maga Brubaker is: az író az 500. résszel (ami a 120.-at fogja felváltani, az aktuális divat szerint ugyanis a Marvel ennél a sorozatnál is visszatér az eredeti számozáshoz) távozik, helyét pedig Andy Diggle veszi majd át, akinek elvileg úgy kell majd összeszednie a főhős darabjaira hullott életét, mint ahogy Brubakernek kellett annak idején Brian Michael Bendis távozása után. Úgy legyen!
Gigantic 3
Történet: Rick Remender
Rajz: Eric Nguyen
Kiadó: Dark Horse Comics
 |
Rick Remender legalább három remek sorozatot ír jelenleg. Az új Megtorlót a Marvelnél, a frenetikus retró sci-fit, a Fear Agentet a Dark Horse-nál (mindkettőről lesz szó későbbi összefoglalókban), és jelen cikkünk tárgyát, a Giganticot, szintén a Dark Horse-nál. Egyelőre ez utóbbi a legkevésbé lenyűgöző, de elmond valamit a másik kettő színvonaláról, hogy még ez is pokolian élvezetes. A sorozatnak eddig egyébként az első száma volt a legjobb. Egy pofátlanul vicces, gonosz, szatirikus bevezetővel indult, amiből megtudtuk, hogy a Földet és az emberiséget mesterségesen teremtették a földönkívüliek, hogy aztán az univerzum egyik legnagyszerűbb valóságshow-jának szereplőivé válhassanak. Ez tehát az élet értelme, ezért vagyunk intelligensek és hülyék (tudunk fantasztikus fegyvereket készíteni, de közben hiszünk egy istenben), brutálisak és szentimentálisak egyszerre, és ezért vagyunk alapvetően képtelenek racionális és békés megoldásokra – elvégre a vér és a háború vonzzák a legjobban a nézőket. Miután jól szétröhögtük magunkat azon, hogy milyen szánalmas és undorító faj is vagyunk, kaptunk egy nagy adag ízelítőt abból, hogy milyen az, amikor Remender elemében van: egy óriás robot (Gigantic) menekül idegen fejvadászok elől San Francisco utcáin, hatalmas pusztítást hagyva maga után, majd darabokra robbantva a fél várost. Valahogy így kell elkezdeni egy dögös sci-fi képregényt, kérem szépen.
Persze ilyen tempót lehetetlen huzamosabb ideig fenntartani, és az akció egyébként is magyarázatra szorul. Azóta meg is tudtuk, hogy Gigantic valaha ember volt, akit kisfiúként, az ’50-es évek végén raboltak el az ufók apja mellől, hogy csillagközi sztárgladiátort faragjanak belőle. Most azonban megszökött végre, hogy visszatérjen hazájába, és megakadályozza annak pusztulását: mert ahogy az már lenni szokott, a teremtmények teremtője fejére nőttek. Míg a békés, háborút már nem ismerő univerzum megannyi faja ellustulva döglődik a tévékészülékek elől (vajon ez utóbbival mi lehet Remender üzenete?), a szórakoztatásukra termelt emberek egyre okosabbak (na, ez viszont egy hurráoptimista kép az emberiségről) és egyre nagyobbakat álmodnak – el kell hát törölni az egész bolygót mindenestül, úgyhogy a galaktikus tévépápák Gigantic ellen küldenek egy nagyon nagy és nagyon randa robotszörnygladiátorizét. De világmentő hősünknek közben még meg kell bírkóznia tisztességben megőszült bátyjával is, akinek lányát (azaz saját unokahúgát) agyontaposta az első számban, amikor landolt San Franciscóban. Nem mondom, hogy a történet olyan fenemód komplex, vagy főleg, eredeti lenne, de biztosak lehetünk benne, hogy Remendernek nem is ez volt vele a célja. Igaz, a Fear Agentben nem átallja mindig tovább és tovább bonyolítani a szálakat, és néha drámai hangot is megüt, de a Gigantic „csak” egy totális, őrületes, irdatlanul gyors tempót diktáló, kicsit szatirikus és gonosz, és alapvetően szórakoztatóan agyatlan akcióorgia – annak pedig tökéletesen megfelel. Eric Nguyen rajzai ellenben korántsem kifogástalanok: sokszor túl kaotikusak, mégis túl egyszerűek, és ezen nem segítenek a sötétséget és árnyékokat szinte teljesen nélkülöző, élettelen színek sem. Ráadásul mintha ezen a téren romló tendenciát figyelhetnénk meg… de sebaj, azért nem vészes a helyzet, egyelőre ezt a sorozatot is mindenképpen megéri követni.
House of Mystery 11
Történet: Matthew Sturges
Rajz: Luca Rossi
Kiadó: Vertigo
 |
A múlt hónapban lezárult a DC klasszikus képregényét új, vertigós köntösbe öltöztetett sorozat második sztorija, ami azt jelenti, hogy ezzel a 11. résszel egy új történetbe vágunk bele. Ez a The Space Between címet viseli, és olybá tűnik, hogy végre kapunk benne némi magyarázatot a címbeli Házát körülvevő rejtélyekre. A House of Mystery főhőse egy Fig nevű fiatal nő, aki egy nap egy különös házban találja magát, valahol dimenziók/világok/álmok/izék között. A házban egy kocsma működik, ahová a betérők történetekkel fizetnek az italért, és ahonnan csak akkor távozhatnak, ha egy titokzatos kocsis értük jön, és elviszi őket. Matthew Sturges sorozata arról szól, hogy mihez kezdenek ezek az emberek ebben a helyzetben, hogyan próbálnak megszökni, hogyan viszonyulnak egymáshoz, és mit gondolnak az egész szituációról. De a fősztori mellett minden számban helyett kap egy-egy rövidebb történet is, amit valamelyik vendég vagy főszereplő mesél a többieknek, és ezekben az egymást váltó írók (pl. Bill Willingham, aki több ilyen „történet a történetben”-t is jegyzett már) teljesen szabadon engedhetik fantáziájukat, és elvihetik az olvasót félelmetes, bizarr, groteszk és mesés világokba, dimenziókba. A 11. részben ez a sztori kapcsolódni látszik a fő cselekményhez: a „köztes helyről” szól, egy abban épül városról, egy abban dúló háborúról, és egy tragikus szerelemről – hogy ennek pontosan mi köze a címbéli házhoz, azt egyelőre csak Fig különös módon szintén abban kikkötött apja, Peter tudja.
Láthatóan kezd viszont tisztulni a köd a ház és a furcsa események körül. Most már tudjuk, hogy Fig családjában van valami különleges, tudjuk, hogy a csapos, Harry, több, mint aminek mondja, és mutatja magát, tudjuk, hogy az elengedett lakók sem kerülnek haza, és tudjuk, hogy a ház nem csak egy véletlenszerűen világok közt rekedt hely, hanem valakiknek céljai vannak vele, és bentlakóival. Persze mindezek még csak el-elhullajtott információmorzsák, de ha minden igaz, négy rész múlva már konkrét válaszaink is lesznek – noha azokkal nem árt csínján bánni. A képregény elsőszámú vonzerejét ugyanis pont az a misztikum adja, amiről lassan készülnek lerántani a leplet, és ha a kérdések elfogynak, alighanem a sztori is megbicsaklik majd. Másrészt viszont az sem jó, ha a rejtélyeket csak szaporítják, és folyton húzzák-halasztják a válaszadást (olyasvalami ez, amire a Lost alkotóinak már rég illett volna rájönniük), szóval csak abban reménykedhetünk, hogy Sturges megtalálja majd az arany középutat. És addig sincs miért morognunk: a House of Mystery kellemes, fordulatos, kellően misztikus képregény, amit igazán hangulatos és ötletes narráció kísér, és ami nem vész el a rejtélyek súlya alatt – legalább annyit foglalkozik ugyanis a remekül megírt karakterekkel is. Luca Rossi rajzai ellenben mintha minden résszel egy kicsit kidolgozatlanabbak és elnagyoltabbak lennének, de (köszönhetően Lee Loughridge színeinek is), még mindig szépek, és összességében passzolnak a történet sajátos atmoszférájához. Azt nem mondom, hogy jelenleg ez az egyik legjobb amerikai képregény a piacon – de még könnyen azzá válhat.
Hellboy: The Wild Hunt 4
Történet: Mike Mignola
Rajz: Duncan Fegredo
Kiadó: Dark Horse Comics
 |
Elképesztő, hogy Mike Mignola hosszú évek után is még mindig képes újra és újra lenyűgözni az olvasót. Amióta mindenki kedvenc vörös ördögének képregénye elindult, egy darab rossz történettel nem találkoztunk, de még csak közepessel sem (és ez nagyjából igaz a hasonló színvonalon mozgó spin offra, a BPRD-ra is). Persze már maga a koncepció és a főhős (egy pokolfajzat, akit a világ elpusztítására küldtek, de végül annak bajnoka lesz) garancia a sikerre, de nem ilyen hosszú időre. Ha a sztorik nem lettek volna rendre nagyszerűek, ha a mellékszereplők száma nem gyarapodott volna egyre érdekesebb és izgalmasabb szörnyekkel és egyéniségekkel, ha Mignola saját mitológiája nem bővült volna olyan nagyra és lélegzetelállítóra, hogy lassan már A Gyűrűk Urához kell hasonlítani, a siker pár minisorozat után elszivárgott volna. Hogy ez nem történt meg, az egyértelmű bizonyítéka az író hozzáértésének (mellesleg tanulságos volt figyelni ezeken sztorikon keresztül, hogyan vált Mignola egy kissé bizonytalan, kezdő íróból a történetmesélés igazi mesterévé). És a szekér megy tovább: a nyolcrészes The Wild Hunt az eddigi leghosszabb Hellyboy sorozat, ami most épp félúton jár. Az író azt nyilatkozta, hogy a következő résszel erős törés köszönt majd be a sztoriban, ami jó ürügy egy kis szünetre is, úgyhogy az ötödik szám pár hónap múlva kerül majd csak a tengerentúli boltok polcaira. Addig is lássuk, mi történt eddig!
Hellboyt Olaszországban éri utol az Osiris klub (ld. még: The Nature of the Beast) üzenete, és nem sokkal ezután egy vadászatra invitálják: néhány óriás ámokfut Angliában, akiket pár úriember Hellboy segítségével a hagyományok szerint, maszkban, lándzsákkal és kardokkal kíván leölni. Hősünket azonban elárulják, társai lándzsája az ő hátában köt ki, és ez még csak a problémák kezdete. A The Wild Hunt két korábbi képregény, talán minden idők legjobb rövid Hellboy sztorija, a The Corpse (melyből felbukkan az akkor még bébiként megmentett nő, Alice), és a Darkness Calls (melyben a boszorkányok felkérték Hellboyt, hogy legyen a királyuk) folytatása. Vagyis ez a sztori nem a sorozat lovecrafti motívumaira, hanem a folklórra gyúr rá. Boszorkányok, óriások, gnómok, szörnyek, mesék és átkok gazdagítják a történetet, amit talán még a szokásosnál is sűrűbb misztikum borít be. Mignola rendre visszautal korábbi sztorikra, egy-két paneles flashbackek szakítják meg az egyébként igen sodró lendületű cselekményt, és látható, hogy az egész történet egyre és egyre epikusabbá válik: a kezdeti óriásvadászatból valami sokkal fontosabb és monumentálisabb bontakozik ki. Mignola szokása szerint tömör, lényegre törő, frappáns, sallangoktól mentes dialógusokat, lehengerlő, pokolian szórakoztató akciókat ír, a feszültséget pedig a rá jellemző száraz humorral oldja. Az összhatás tökéletes, és ez köszönhető Duncan Fegredónak is, aki a Darkness Calss-szal vette át Mignolától a rajzolói teendőket. Sokan (köztük én is) aggódtak is emiatt, de felesleges volt: Fegredónál méltóbb utódot nehéz lenne elképzelni. Nyers, markáns stílusa sokban hasonlít elődjéhez, csak valamivel részletgazdagabb képekkel dolgozik – ez néhol előnyére, néhol kicsit hátrányára válik a képregénynek, attól függően, hogy az adott jelenet mennyire kívánja meg a puritanizmust, az üresen hagyott háttereket és az erős kontrasztokat, és mennyire nem. Akárhogy is: a The Wild Hunt baromi jó szórakozás.
Superman: World of New Krypton 1
Történet: James Robinson és Greg Rucka
Rajz: Pete Woods
Kiadó: DC Comics
 |
A Final Crisist követően nem csak Batman életében történtek komoly változások. Geoff Johns Brainiac című 2008-as sztorija után Kandor lezsugorított városa teljes méretére nőtt, és százezer kriptoninak (mind Superman erejével, természetesen) adott otthont az északi sarkon – amíg úgy nem döntöttek, hogy elhagyják a Földet, és létrehozzák Új Kriptont, ami bolygónkkal ellentétes pályán kering a Nap körül. Hősünk nem örül neki, hogy a katonai erők parancsnoka apja régi ellensége, Zod tábornok lett, úgyhogy kötelességének érzi, hogy szemmel tartsa – ezt pedig csak úgy teheti meg, ha ő is Új Kriptonra költözik. Ez tehát a kiindulási pontja Greg Rucka és James Robinson 12 részes sorozatának, a World of New Kryptonnak, amelynek ideje alatt a kiscserkész saját sorozatai (Superman, Action Comics) az ő szereplése nélkül futnak tovább. A koncepció (akárcsak Batman „halála” esetében) ígéretes: nem árt időről időre felrázni kicsit az unalomig ismert status quo-t, és kipróbálni valami újat – a DC-nél pedig most láthatóan ezt teszik (mellesleg a Marvelnél az egykori Zöld Manó, Norman Osborn „hatalomátvételével” szintén).
Az első rész hősünk beilleszkedéséről szól új otthonába. A kriptoni szokásoknak megfelelően kasztot kell választania magának, aminek kapcsán konfrontálódik Supergirl anyjával, Alurával, és Zod tábornokkal is. Rucka és Robinson egy „szép új világot” vázolnak fel, amiben a kriptoniak békében élnek egymással, és nem háborgatják a Földet sem – de persze tudjuk, hogy ez nem maradhat így, tudjuk, hogy előbb-utóbb csúnya konfliktusokra számíthatunk, és ezek magvait máris elvetették. A fő probléma Zod, bárhogy bizonygatja is, hogy nincsenek rejtett, piszkos indítékai, kutyából nem lesz szalonna, viszont a csendben, háttérben ármánykodó gonosz (vagy főleg: a maga szempontjai szerint a közjót szolgáló gonosz) sokkal érdekesebb és izgalmasabb lehet, mint a nyílt ámokfutással hatalomra törő mániákus. De talán ennél is érdekesebb kérdés Superman beilleszkedése – minthogy földi nevelést követően saját fajtájába kell valahogy beilleszkednie, ami alapból bizarr felállás. A két kultúra különbözősége máris kényelmetlenséget okoz hősünknek (tekintve, hogy az egyik kaszt tagjai lényegében rabszolgaként szolgálják a többit), és ebben sok olyan lehetőség van, amit két ilyen ügyes író jól kihasználhat majd a későbbiekben. Az egyéves sztori felütése tehát kifejezetten jól sikerült, úgy tűnik, érdemes lesz majd követni Superman új kalandjait. Az egyetlen gond a képi világgal van: Pete Woods robosztus, elnagyolt emberalakokat rajzol, és képeiből hiányzik az igazi dinamizmus, ami élettel tölthetné meg az eseményeket. A dialógusoknál ez még kevésbé zavaró (és ezekben kifejezetten ügyes panelkezelési képességről tesz tanúbizonyságot), de az akciók esetében már kilóg a lóláb… Ettől függetlenül úgy tűnik, erre is érdemes lesz rászánni az időt.
A KÉPREGÉNYEK BESZEREZHETŐEK A MEGÚJULT, ÖTÉVES COMICSINVESTEN