Egy okkult nyomozó a viktoriánus Angilában jár egy ősi szörny nyomában, egy professzor egy katonából igyekszik kiűzni az ártó szellemeket, egy kopoltyús ember egy vízbe fúlt kisfiú kísérteties ügyét vizsgálja, egy szimpatikus vörös démon pedig az Excalibur és élete legnagyobb válaszútja előtt áll. Igen, az aktuális képregényes összefoglaló kissé tematikusabbra sikeredett a szokásosnál: mostanában ért véget három, a Hellboy világához tartozó minisorozat, és ráadásként kaptunk még egy one-shotot is. Egy kattintással beljebb górcső alá vesszük mindegyiket, és még marad idő arra is, hogy ejtsünk pár szót az aktuális X-Menről, Pókemberről és Supermanről.
Abe Sapien: The Haunted Boy
Történet: Mike Mignola, John Arcudi
Rajz: Patric Reynolds
Kiadó: Dark Horse Comics
Mike Mignola először. A harmadik önálló Abe Sapien történetet (az első a talán legrosszabb Hellboyhoz kapcsolható képregény, a Drums of the Dead, a második a lényegesen jobb The Drowning volt) a mester az immár veteránnak számító B.P.R.D. íróval, John Arcudival közösen jegyezte, ez pedig elvileg elég biztosíték arra, hogy egy remek one-shot kerekedjen ki belőle. Sajnos mégsem ez történt, annak ellenére, hogy a potenciál ott van a The Haunted Boyban. Az első oldal, az eset villámgyors és roppant hatásos felvázolásával (mesteri történetmesélés négy majdnem néma panellel: egy vízben süllyedő jégkorcsolya, egy sírva kiáltozó nő és egy mentőautó) tökéletesen megteremti az alaphangulatot, de aztán a szerzőpáros nem tudja elkerülni a szokásos, kötelező körök lefutását. A küldetés ismertetése, a gyors megbeszélés a felettessel, és a megérkezés a helyszínre mind olyan oldalpazarlás, amit egy egyrészes, 24 oldalas történet nem engedhet meg magának. Pedig ez könnyen kiküszöbölhető lett volna, egyszerűen azzal, hogy a sztori kezdetén Abe már ott van a kisvárosban, ahol a haláleset történt. Ezután a tempó szerencsére már felpörög, és a füzet a közepén elér történeti és emocionális csúcspontjához – a végére pedig marad a csihipuhi. Tipikus felépítés, és ezzel nincs is semmi gond. Gond azzal van, hogy Abe nem egy Hellboy, aki bármikor csatasorba állítható egy rakás démon, szörny vagy szellem ellenében, így aztán gyors, önmagát, és a gondjaiba vett családot teljesen védtelenül hagyó konfrontációja az ellenséggel meggondolatlan és logikátlan (pusztán a vakszerencsének köszönhetően győzik le a kísértetet), és nem indokolja sem a karakter (Abe nem forrófejű) sem a cselekmény (senki nincs közvetlen veszélyben). Patric Reynolds pedig mindeközben nagyon igyekszik, hogy rajzaival vizuálisan alátámassza a főszereplő viselkedését, de az üvöltöző, és állandóan (még az elején is, az akta olvasásakor) mogorvának tűnő Abe nem az a halk, megfontolt, szerény Abe, akit ismerünk. Persze ez aligha Reynolds hibája, ezek a lapok jutottak neki – egyébként pedig képei szépek, hangulatosak, és egy Hellboyhoz kapcsolódó képregényhez képest kifejezetten részletgazdagok (a vízi szellemmel való harc pedig lenyűgözően fest). A The Haunted Boy egyszeri szórakozásnak nagyjából megteszi, de nem hagy semmilyen maradandó benyomást.
B.P.R.D. 1947 #5
Történet: Mike Mignola, Joshua Dysart
Rajz: Gabriel Bá, Fábio Moon
Kiadó: Dark Horse Comics
Mike Mignola másodszor. Az 1947 záróakkordja némileg meglepő módon nem totális szellemmészárlásba torkollik, hanem egy hátborzongató, csendes ördögűzésbe, és egy finoman felvázolt metaforába a minisorozat fő konlfliktusát és Hellboy sorsát illetően. Érdekes gondolat, minthogy az itt még gyermekként megjelenő vasöklű démonról már jól tudjuk, hogy milyen utat választ magának felnőve, és hogy azon az úton nincs helye a gonosszal való cimborálásnak (bár a The Wild Huntnak – lásd lentebb – ehhez még lesz egy-két szava). Mignola és társírója, Joshua Dysart, mégis képesek valamiféle nyugtalanító, fenyegető légkört teremteni a mosolyogva baseballozó vörös gyerekördög köré. Ehhez a kulcs Ota Benga karaktere, aki Bruttenholm professzor kérésére érkezik az új mexikói katonai bázisra, hogy segítsen a megszállt Anders ügynökön, akit az előző részben épphogy sikerült kimenteni a szellemek birodalmából. Ota Benga, dacára igen hatékony ördögűző módszereinek, minden természetfeletti elpusztítását javasolja a professzornak, és ezalatt nyilvánvalóan Hellboyt is érti. A két férfi közti elvi ellentét teljesen új irányba tereli a képregényt, ami így egy nem várt dilemmában csúcsosodik ki – s végül egy furcsán ambivalens záróképpel ér véget, ami ha csak bújtatva is, de határozottan magában foglalja Hellboy két lehetséges jövőjét, a potenciált a jóra és a gonoszra. De azért a természetfeletti akcióért áhítozóknak sem kell csalódniuk: az 1947 nem csak egy már (elvileg) ismert jövővel kapcsolatos merengést kínál, hanem egy látványos, erőteljes, dinamikus ördögűzési jelenetet is, ami a sorozat legjobb hagyományait követi. A képi világ pedig bámulatos: már az Umbrella Academy óta tudjuk, hogy Gabriel Bá szimpatikusan groteszk vonásai tökéletesen megállnák a helyüket egy Hellboy képregényben, és ez ebben a miniben be is bizonyosodik. Bá rajzolja a bázison, vagyis a való világban játszódó jeleneteket (a fiatal Hellboya fantasztikus), míg társa, a hasonló, mégis érezhetően más stílusban utazó Fábio Moon a természetfeletti síkon zajló ördögűzés, alapvetően jóval sötétebb hangulatú vizualizálásában remekel. Jöhet az 1948.
Hellboy: The Wild Hunt #8
Történet: Mike Mignola
Rajz: Duncen Fegredo
Kiadó: Dark Horse Comics
Mike Mignola harmadszor, ezútal Duncen Fegredóval. Nem hittem volna, hogy valaha azt mondom, a sorozat profitálhat abból, hogy Mignola átadja másnak a rajzolói teendőket, de amit Fegredo itt művel, az szenzációs. Stílusa természetesen erősen emlékeztet Mignoláéra: ugyanolyan jól használja az árnyékokat, a háttereket, a kontrasztokat, de ő láthatóan több részlettel tölti meg a képeket (elég csak megnézni Hellboy arcát), és ez összességében inkább előnyére, mint hátrányára válik a képregénynek – gyönyörű munka, igazi öröm a szemnek. Szóval, ezzel a füzettel befejeződött az eddigi leghosszabb Hellboy-történet, a nyolc részes The Wild Hunt. Kicsit nehéz erről úgy írni, hogy közben egyik kezemmel a leesett állam után kutatok a padlón, de átkozott legyek, ha ez nem a legjobb minisorozat, ami Mignola Hellboy-univerzumából eddig napvilágot látott. Olyannyira, hogy minden eddigi nagyszerű képregény a Seed of Destrucitontől a Conqueror Wormon át a Darkness Callsig szimpla, kellemesen lötyögő bemelegítésnek tűnik mellette. A sztori bevezeti a Hellboy-univerzumba az Artúr-mondakört, merlinestül és excaliburostul – és nagy poénokat ugyan nem akarok lelőni, de végül kiderül, hogy a szimpatikus vörös démon a legendás király véréből való (sátánimádó anyjával már találkozhattunk a Chained Coffinban). Szembe kell szállnia egy nagyhatalmú boszorkánnyal, Nimue-val, aki annak idején magától Merlintől lopta erejét, most pedig, több évszázad után bosszúvággyal tér vissza a halálból, és egy roppant hadsereggel vérbe készül fojtani a világot. Egyedül Hellboy képes rá, hogy az Excalibur segítségével saját hadsereget állítson fel, és útját állja, csakhogy ezzel van egy kis gond: ha magához veszi a kardot, megmenti ugyan a világot, de rálép arra az útra, amelynek végén beteljesíti végzetét, vagyis a pokol ura lesz, és maga igázza le a Földet. A The Wild Hunt tehát a főhőssel kapcsolatos legfontosabb kérdés körül forog: megmentő lesz vagy pusztító? És bár azt hihettük, hogy ezt a kérdést Mignola már eldöntötte, most minden eddiginél súlyosabban, sötétebben és vészterhesebben teszi fel újra (ehhez igazodik a képregény hangulata is: lényegesen kevesebb a száraz humor, viszont minden szót, minden panelt átitat egy baljós monumentalitás). Hellboy tragikus dilemmáját gyönyörűen illusztrálta az előző részben a két „suttogó”, egyrészt ellensége, aki sorsa elkerülhetetlenségével mérgezte fülét, másrészt barátja (a The Corpse-ban megmentett baba, Alice), aki Anglia új lovagjaként, sőt, királyaként tekintett rá (és akivel egyre közelebb kerülnek egymáshoz). A döntést a főhős ebben a részben meghozza, de a történet természetesen koránt sincs lezárva (The End felirat ide vagy oda), hiszen a háború még el sem kezdődött. Vagyis a The Wild Hunt csupán a kezdete a valaha írt legepikusabb Hellboy-sztorinak (folytatás nyáron, The Storm címmel) – erre gondolj, miután elolvastad, és aztán próbáld épp ésszel felfogni, hogy mi vár még ránk.
Witchfinder: In the Service of Angels #5
Történet: Mike Mignola
Rajz: Ben Stenbeck
Kiadó: Dark Horse Comics
Mike Mignola negyedszer. Frissiben ért véget a Witchfinder című minisorozat is, ami a mester legújabb adaléka saját Hellboy univerzumához. Míg a vörös démon saját sorozata az ő személyes sorsát és útját követi, a B.P.R.D. a világ leigázásán fáradozó szörnyek elleni epikus háborút festi elénk, a tavalyi Lobster Johnson mini pedig a ’30-as évek ponyvahangulatát idézi meg, addig a Witchfinder a viktoriánus kori Angliában mártóztatja meg a már jól ismert Mignola-stílust. A Hellboy univerzum ilyen tudatos, hasonló, de mégis lényegesen más elemekből való fokozatos felépítése már önmagában figyelemreméltó teljesítmény, az meg főleg, hogy ezeknek az elemeknek mindegyike határozottan jó szórakozást nyújt a hálás olvasóknak. A Witchfinder középpontjában Sir Edward Grey, őfelsége nagy megbecsülésnek örvendő, mélyen vallásos okkult detektívje áll (vele a Wake the Devilben találkozhattunk először), aki néhány felfedező rejtélyes, horrorisztikus halálának ügyében nyomoz. Az áldozatok egy emberiség előtti civilizáció romjait kutatták, és ezzel a Sherlcok Holmes-Morgue utcai kettős gyilkosság sajátos, természetfelettivel fűszerezett keverékéhez még csatlakozik a Mignolától megszokott (bár itt háttérbe szoruló) lovecrafti motívum is. Az utolsó rész felépítése (a korábban tárgyalt 1947-hez hasonlóan) kissé szokatlan, ugyanis a sztori félúton való lezárása (egy sötét, véres, roppant intenzív elmegyógyintézetbeli leszámolás) után az író komótos tempóban varrogatja el a megmaradt szálakat, szokatlanul hosszúra nyújtva az epilógust. Ráadásul ez az epilógus megnehezíti a dolgát egy esetleges folytatásnak (ami nem jó, mert szívesen látnék még pár történetet Sir Edward Greyjel), ugyanis az itt háttérben munkálkodó, és ígéretes főgonosznak tűnő társaság, a Heliopic Testvériség sorsát töviről hegyire elmeséli. Ami a képi világot illeti, a Mignola nyomdokain járó Ben Stenbeck munkája tökéletesen passzol a sztorihoz, bár a háttereken Dave Stewart színei ellenére is sokszor látszik, hogy van még mit elsajátítania példaképétől. Összességében ez egy újabb remek minisorozat, ami érdekes és izgalmas kiegészítésül szolgál a Hellboy univerzum már ismert szeleteihez.
Amazing Spider-Man #611
Most, hogy Marc Guggenheim clone sagás baromsága a már megszokott hosszú szenvedés után véget ért (legalábbis átmenetileg), elvileg fellélegezhetnénk Joe Kelly érkezését látva – főleg annak tudatában, hogy ezen a héten a szájmenős zsoldos, Deadpool a képregény sztárvendége. Csakhogy Eric Canette torz vonásai (nem, nem egyedien torz vagy szimpatikusan torz, hanem rondán torz) igencsak visszavesznek a füzet élvezeti értékéből (könyörgöm, nemhogy arcot nem tud rajzolni, de még egy SZAROS MASZKOT SEM), ahogy a lapos felvezetés is. Kezd már dögunalmassá válni, hogy nagyjából háromhetente az jelenti a poénforrást minimum két oldalon keresztül, hogy Pókember narrációban informál minket arról, mekkora lúzer a nők és egyéb hétköznapi dolgok terén. Szerencsére ezután gyorsan elindul egy frenetikusan vicces akcióáradat, amiben Póki és Deadpool egymást próbálják kidumálni a füzetből, és innentől az egész egy hatalmas, őrült, hasfalszaggató szórakozás. Csak azt a „rajzot” tudnám feledni…
Dark X-Men #1
Érdekes a Marvel időzítése. A Dark Reign hivatalosan nemsokára véget ér (legkésőbb a januárban induló új crossoverrel, a Siege-dzsel), erre még csak most indul a hosszú hónapok óta beígért Dark X-Men. Az egész a Dark Avengers koncepciójára épül, vagyis Norman Osborn alapít egy új X-Men csapatot, aminek dolga az lesz, hogy fenntartsa a rendet a mutánsok és az emberek közt – de persze leginkább az, hogy hatalmon tartsa Osbornt. Ez a csapat tökéletes lehetőséget kínálna az alkotóknak arra, hogy egy olyan szemszögből mutassák be az évek óta ugyanazt a táncot járó „mutáns ügyet” a Marvel Univerzumban, mint eddig még soha. De a friss látószög helyett csak egy újabb szuperhősképregényt kapunk, igaz, annak a Dark X-Men kifejezetten jó – és ezen nincs is mit csodálkozni, a címet Paul Cornell és Leonard Kirk gondozza, akiknek nagyszerű sorozatát, a Captain Britaint idén nyáron kaszálták el, sokunk bánatára. Úgyhogy a karakterek érdekesek (főleg Dark Beast, akivel egy sajátosan fekete humor is került a történetbe), a sztori lendületes és ötletes (bár Nathan Grey, azaz X-Man visszatérésének egyelőre nem tudok örülni), a rajzok dinamikusak és látványosak. A Dark X-Men eléri, amit akar, csak jó lenne, ha egy kicsit többet akarna.
Superman – World of New Krypton #9
Már csak három rész van hátra a sorozatból, ami ideiglenesen eltávolította Supermant a Földről, és az ígéretes kezdet után most azt kell mondanom, hogy még mindig nem látom, hová is tart ez az egész. Minden részben van egy konfliktus (ezúttal a szaturnusziak képében), amit a végére a főhős fel is old, csak hogy aztán a cliffhangerben egy újabb probléma merüljön fel (Adam Strange felbukkanása a soros), ami a következő számban kerül górcső alá, és így tovább. Igaz, a háttérben fut (pontosabban haldokló lajhárként kullog) néhány epizódokon átívelő szál (főleg a még mindig gyógyulófélben lévő Zodról), de összességében ez a 12 részes cím inkább tűnik one-shotok sorozatának, mint egy ténylegesen összefüggő, hosszú sztorinak. Ha már egy viszonylag bátor húzással kivették Supermant a karakterrel kapcsolatos fő címekből (Superman és Action Comics), akkor nem ártott volna, ha kezdenek is vele valami lényegeset. De egyelőre a World of New Krypton csak úgy van, és ez ennyivel a vége előtt nem túl megnyugtató (látszik is az eladásokon: a sorozat – a többi Superman címmel együtt – olyan mélyen van, hogy onnan már a béka segge is csak teleszkóppal látszik).