TOP10 - Olorin:
Pocsék egy év volt. Tavaly ilyenkor csak meglehetős nehézséggel tudtam volna leszűkíteni 10-re a legjobbak listáját, most viszont alaposan megizzadtam, mire összekapartam ezt a mennyiséget. Még úgy is, hogy kicsit csaltam, és 2009-esnek vettem azt is, aminek a világpremierje volt idén, és azt is, aminek csak a hazai. A 10 közül talán (talán!) négy szerepel „teljes joggal” a listán (sorrend nincs).
AZ ÁRVA (Orphan)
Megszámlálni is nehéz, hogy hányadik „gonosz gyerek” film ez, de vagy én vagyok a kelleténél elfogultabb a témában (legutóbb a 2008-as The Children is pokoli jól elszórakoztatott), vagy még mindig tényleg van benne spiritusz. Szépen felépített cselekmény, feszültségteljes horrorszcénák és korrekt csavar a végére. Esther meg ijesztő kis ribanc, na.
BECSTELEN BRIGANTYK (Inglourious Basterds)
Ez az egyik film, amit minden lelkiismeret-furdalás nélkül írhattam fel a listára (aztán meglátjuk, ez a mondat túléli-e a főszerkesztői cenzúrát). Benne van minden, amiért szeretjük Tarantinót (minek soroljam?), az elevenen lángoló nácikra a mozivászonról lezúduló hisztérikus kacaj pedig az év egyik legfaszább pillanata. Égj, náci, égj!
A BOMBASZAKÉRTŐ (The Hurt Locker)
Szintén: ha valami megérdemelten van a listán, akkor az ez. A világ legtökösebb női direktora a háborúról mesél, de nem a megszokott módon. Nem lobog peckesen az amerikai zászló, nem zengi magasztos zene a hős katonák dicsőségét, viszont két lassított robbanás közt elmerülhetünk egy bombaszakértő ijesztően üres lelkében: a háború addiktív.
DISTRICT 9
Neill Blomkamp előtt még nagy karrier áll: aki legelső filmjében zökkenőmentesen, sőt, élvezetesen képes átmenni áldokumentumból személyes drámába, abból pedig falszaggató akcióba, arra érdemes odafigyelni. A tökéletes technikai megvalósítás és az afrikai allegória már szinte csak ráadás. Nem hibátlan ugyan, de még így is kiütette az Avatart (11. helyezett).
ENGEDJ BE (Låt den rätte komma in)
Kétségkívül az elmúlt évek egyik legeredetibb horrorja, még ha nem is 100%-ig horror. Csodálatos, késsel vágható skandináv atmoszféra, remek színészek, fantasztikus érzékenységgel ábrázolt kapcsolatrendszerek, az agyba beégő befejezés. Tomas Alfredson elvileg vámpírtörténetet készített, de filmje emberibb, mint a legtöbb, realitás talaján mozgó dráma.
HAJRÁ, BOLDOGSÁG!(Happy-Go-Lucky)
2009 Amélie-ét Poppynak hívják: határtalan, sőt, feltétel nélküli, már-már krónikus jókedv és optimizmus, ami ráragad a nézőre is, és úgy jön ki a moziból, hogy még másnap is bájgúnár vigyor ül a képén, amikor a főnöke vörös fejjel ordít vele, amiért nem végzi a munkáját. Sok ilyen kéne. A világ egyik legédesebb filmje.
KUTYAHÁZ (Doghouse)
Mi lesz abból, ha őstahó, hímsoviniszta disznók szex eszközre (értsd: punci) éhes csoportja kiköt egy kb. fél utcából álló, röhejesen kicsi faluban, amiben minden nő baromi éhes zombivá vált, és már az összes helyi férfit lemészárolta? Az év legmulatságosabb és legbűnösebb szórakozása, az.
A LÁTOGATÓ (The Visitor)
Csendes, kedves, szomorú és főleg, mélyen realisztikus dráma hétköznapi emberekről, akiket a bolond világ hoz össze, majd választ szét, annak ellenére, hogy végre megtanulják elfogadni és szeretni egymást. Thomas McCarthy sallangok és sztereotípiák nélkül beszél fehérekről, afrikaiakról és arabokról, nameg a zenéről, ami összeköti őket. Egyszerűen szép.
MÁSNAPOSOK (The Hangover)
Most mondjam, hogy Zach Galifianakis és Carloska kettőse önmagában zsebre vágta az év összes vígjátékát? És mennyire hiányzott már ebben a műfajban egy intelligens forgatókönyv, ami nem csak a következő poénig gondolkodik előre… Nagyon szépen felépített, következetes, ötletes, pompás színészgárdával megtámogatott komédia. A legjobb Apatow-film, amihez semmi köze nem volt Apatow-nak.
TRANSZ-SZIBÉRIA (Transsiberian)
Mindenki A gépésztől volt hasra esve, pedig Brad Anderson tud jobbat is. A Transz-Szibéria az év legelegánsabb thrillere: nem hivalkodó, nem trendi, és nem akar világot váltani se – viszont visszafogottan, lassan és biztosan bontakozik ki, ügyesek a karakterei és a köztük felmerülő bizalmi kérdések, és szépen csúcsosodik ki egy feszült fináléban.
+THE CAT PIANO
És egy rövidfilm ráadásnak: stílusos, eredeti, gyönyörű, ötletes, hátborzongató és eszméletlenül hangulatos horror-fantasy noir. A fenti mezőny nagy részét erőlködés nélkül kenterbe veri.
TOP10 - Parraghramma.:
Idén láttam két jó anyás filmet (Madeo, Vinyan), meg két jó rossznőset (Thirst, Anticrist), egy jó Kaufman debütálást (Synecdoche, New York), és van egy olyan megérzésem, hogy ha lett volna időm rájuk, minden bizonnyal az Up!, a Tokyo Sonata, a Possessed, az Un Prophète és az Inglourious Basterds is teljes joggal pöffeszkedne itt. Ez a féllegitim lakonizmus, ez van mostan, posztba fundált, kommentgeneráló cirkumdáció helyett. Szerintetek nektek erről mi a véleményetek?
TOP10 - ringsider:
Na jó, egész évben nem láttam összesen 100 filmet, úgyhogy ha idén Geek-hez méltatlan magatartás miatt picsánrugásba részesítenétek, akkor se szólhatnék egy kurva szót se! Úgyhogy fogom magam, és egy igen rövid toplistával elkullogok, hogy aztán szentül megfogadjam, hogy majd 2010-ben...
A PANKRÁTOR (The Wrestler, USA, Daren Aronofsky)
A BOMBASZAKÉRTŐ (The Hurt Locker, USA, Kathryn Bigelow)
MOON (UK, Duncan Jones)
MOTHER (Madeo, Dél-Korea, Bong Joon-ho)
VENGEANCE (Hongkong, Johnnie To)
„Szemben a fősodorral" különdíj:
TÖRVÉNYTISZTELŐ POLGÁR (Law Abiding Citizen, USA, F. Gary Gray)
„Budapesten is lehet filmet forgatni" különdíj:
POLIGAMY (magyar, Orosz Dénes)
TOP10 - wurlitzer:
Átnyálaztam magam a mozipremierek listáján, kijegyzeteltem belőle az emlékezetes filmélményeket, valamint pótoltam a kínos hiányosságokat. Mikor ezzel mind megvoltam, rá kellett jönnöm, hogy nehezebb lesz toplistát készíteni, mint hittem. Gyenge évjáratnak bizonyult a tavalyi. Ha az előző évek termésével kellene versenyezniük 2009 filmjeinek - egy vagy esetleg kettő kivételével - esélyük sem lenne az élmezőnybe kerülni. Keserű szájíz nincsen: nem készülhet minden évben egy Nem vénnek való vidék, valamint egy Durr, durr és csók szintű meglepetéssel azért tudott szolgálni a múlt év is. A kvalifikációról annyit, hogy az '09-es világpremierek közül válogattam, így néhány, hazánkban tetemes késéssel bemutatott filmet nem vettem figyelembe. Emiatt esett ki a rostán a Gomorra, a Baader-Meinhof Komplex, vagy a Gettómilliomos. Ha készítettem volna 2008-as listát, ezek az alkotások valószínűleg szerepeltek volna rajta. A Varga Katalin, a Fantastic Mr. Fox és esetleg a Road, előzetes várakozásaim alapján még átrendezhetik a sorrendet, de az említett filmek megtekintésére sajnos csak jövőre lesz lehetőségem.
10. KÖZELLENSÉGEK (Public Enemies)
Sosem szívleltem Michael Mann ún. profizmusát, mivel az számomra személytelennek hatott. Hogy a Közellenségek mégis megcsípte a lista legvégét, az azért lehet, mert Mann olyan témát választott, amely passzolt rideg stílusához. Nem a valódi Dillingert próbálta bemutatni, hanem a legendát. Kedvencem az a jelenet, amikor Dillinger bent ül a filmszínházban és érzelmileg azonosul a kétdimenziós mozihőssel. Ezek után érthető, miért olyan kimódolt a románca Billie Frechette-tel és miért olyan papírízűek a párbeszédek. Az akciójelenetek - Mann erőssége - az év legjobbjai közé tartoznak. Látványos és üres film, de van oka üresnek lenni. Fedora kalap és Thompson géppisztoly, ez itt a lényeg, a külsőségek.
9. AHOL A VADAK VÁRNAK (Where the Wild Things Are)
Hogy ki ennek a filmnek a célközönsége, az talány számomra. Gyerekeknek túl lehangoló és depresszív, felnőtteket pedig nem hiszem, hogy túlzottan érdekelné egy gyerek és hat, többségében súlyos neurotikus tüneteket produkáló szőrmók játszadozása. Gyermeklelkű felnőttek? Talán, de még ez is túlontúl tág kategória, hiszen hiába menekül a gyerek képzelőereje segítségével a szőrmókok társaságába, a játék csak ideig-óráig felhőtlen, a széthúzás, az irigység, a fájdalom ott is megjelenik, csakúgy, mint a valóságban. Kegyetlen film: azt sulykolja belénk, hogy békéljünk meg aktuális helyzetünkkel. Gyermeklelkű felnőtteknek, akik szeretik nyomasztó mesékkel ostorozni magukat. És úgy látszik én is ebbe a kategóriába tartozom, mivel 2009 legjobbjai közé válogattam Spike Jonze játékfilmjét.
8. HARRY BROWN
Harry Brown London egyik lepattantabb környékén lakik. Az ott uralkodó állapotok megismeréséhez ajánlom tanulmányozni az Arctic Monkeys View in the Afternoon című számához, valamint a Justice, Stress című számához készült klipeket. Harry Brownnak az őt ért tragédiák és megaláztatások következtében eldurran az agya, felrúgja a társadalmi szerződést és saját kezébe veszi az igazságszolgáltatás gyakorlását. Harry Brown a Bosszúvágy-sorozat mintájára készült vigilante film, vagy másként fogalmazva: kortárs környezetbe emelt western. A fő indok, amiért bekerült az év végi összesítésébe, az a főszereplőt alakító színészlegenda: Michael Caine. Aki emlékszik arra a legendás jelenetre az Öld meg Carterből, amikor egy szál puskában teremt rendet a téglaház előtt, az tudja miről beszélek. Ahogy Clint Eastwoodnak a Gran Torino, úgy Michael Caine-nek a Harry Brown adta meg a lehetőséget a jutalomjátékra. Caine még egyszer megmutathatja, hogy ő a munkásosztály hőse, aki szétcsap a lakótelepet terrorizáló suhancok között.
7. POKOLBA TASZÍTVA (Drag Me to Hell)
Oldskool horror magyar felmenőkkel rendelkező boszorkánnyal, sok gusztustalansággal, és egy tündéri, de a nehéz pillanatokban határozott főhősnővel. Sam Raimi tökéletesen ráérzett arra, hogy hiánycikk manapság a hagyományos horror, amiben tobzódnak az undorító túlvilági lények, átkok repkednek és minden út a temetőbe vezet. Mindezt azért még nyakon öntötte egy jó adag fekete humorral, hogy eleget tegyen a posztmodern éra kívánalmainak. Ha úgy alakul, hogy gyors szórakozásra van szükségem, az ezévi filmtermésből biztos hogy a Pokolba taszítvát helyezem a lejátszóba.
6. DISTRICT 9
Sok szépet irtak már a District 9-ról: okos társadalomkritika, kevés pénzből meggyőző látványvilág, az áldokumentumfilm és az akciófilm eszköztárának kreatív vegyítése. Nekem a kedvenc ötletem a filmből mégis az, hogy az idegen űrhajó végre nem a Keleti vagy a Nyugati Part nagyvárosai felett áll meg, hanem Johannesburg egén parkol le. Ez a - számomra legalábbis - egzotikus helyszín frissességet kölcsönöz a filmnek. A Halálos fegyver 2-nek is jót tett, hogy a gonoszok Dél Afrikai-i "árják" voltak. Az angol Dél Afrika-i dialektusa egyébként is a gyengém: volt szerencsém egyszer egy fokvárosi lánnyal biliárdozni, és ahhoz, hogy beleszeressek, annyi kellett, hogy megszólaljon. Ha lesz második rész, remélem tizenkilencre lapot kérnek az alkotók és bolygónk olyan eldugott szegletébe küldik az idegen űrhajót, mint amilyen Budapest.
5. THE BAD LIEUTENANT: PORT OF CALL – NEW ORLEANS
Werner Herzoghoz hasonlóan, én sem láttam az eredetit, így nem tudtam rákészülni arra a sokkra, amit a német rendező verziójának a megtekintése okozott. Terence McDonagh rendőrtiszt a nap huszonnégy óráját illegálisan elkobzott drogok okozta delíriumban tölti, hátfájását enyhítendő. Tetteivel új dimenzióba emeli a hivatali visszaélés fogalmát. Felerészben kínos, felerészben zseniális jelenetek váltogatják egymást, hüledeztem, feszengtem, nevettem, és egyszerűen nem tudtam értelmezni a látottakat. Herzog tényleg ezeket a zavarodott reakciókat akarta kiváltani a nézőből? Maradjunk annyiban, hogy a Bad Lieutenant egy dadaista zsarufilm, amiben indokolatlan gyakorisággal tünedeznek fel különféle halak és leguánok, valamint az év vígjátéka, még akkor is, ha nem vagyok biztos benne, hogy vígjátéknak készült.
4. A PRÓFÉTA (Un prophète)
Lassan, ráérősen építkező karriertörténet egy arab fiúról, aki 17 éves korában rács mögé kerül. A helyzet pikantériája, hogy az egyébként tehetséges srác a börtönben találja meg a számítását és több év szívós munkájával küzdi fel magát a hierarchikus létrán. Hideg színekkel operáló, a börtönéletet a maga meztelen valóságában bemutató és mégis mélyen humánus alkotás a Próféta. Távolságtartó szeretettel követi hősét és nem ítéli el tetteiért. Ilyen filmet rendezett volna Martin Scorsese, ha a New York-i Little Italy helyett a Marseille-i arabnegyedben nőtt volna fel. Úgy kellenek manapság az ilyen nagyívű narratívával rendelkező drámák, mint egy falat kenyér. És ki tudja, lehet hogy tényleg van valami profétikus a filmben Franciaország jövőjét illetően.
3. SIN NOMBRE
Egyszerű életfilozófiával rendelkezem, ha nincs pénzem, filmeket nézek, ha van pénzem, utazom. A Sin Nombréra azért figyeltem fel, mert olyan – nálam sokkal bátrabb – emberekről szól, akik úgy utaznak, hogy közben nincs pénzük. Az apa sok-sok év után hazatér, hogy magával vigye két gyermekét az Egyesült Államokba. Az utazás Hondurasból indul, Mexikót egy tehervonat tetején szelik át, ahol összetűzésbe kerülnek egy helyi bűnbanda vezetőjével. A road movie és a thriller tökéletes ötvözete a Sin Nombre, amelyben legalább három filmre való ötlet van elrejtve. Felsejlik a mexikói bandák kegyetlen belső világa (Isten városa), a bevándorlók küzdelme egy jobb életért (Melquiades Estrada három temetése), és a buja, élénk színekben pompázó mexikói táj (A vulkán alatt). A figyelem azonban sosem távolodik el túlzottan a menekülni kényszerülő, kiugrott bandatagról és a menet közben hozzácsapódó tinédzserlányról. Kettejük nehezen kibontakozó, bizonytalan színezetű kapcsolatának az ábrázolása a legmegejtőbb pillanatok közé tartozott, amit ebben az évben filmen láttam. Elsőfilmestől (Cary Fukunaga) szokatlanul magabiztos és koncentrált alkotás a Sin Nombre. Az év meglepetése számomra.
2. BECSTELEN BRIGANTYK (Inglourious Basterds)
Emlékszem, miután kijöttem a moziból, és utána még sokáig, kizárólag szuperlatívuszokban tudtam beszélni Tarantino legújabb filmjéről. Mostanra azért felocsúdtam az eufóriából. Éppen annyira, hogy a Becstelen Brigantyk visszaszoruljon a második helyre. A széteső epizódikus szerkezet miatt inkább öt egymáshoz lazán kapcsolodó rövidfilmként működik számomra a Brigantyk, amelyből az első (Once upon a time... in the Nazi-Occupied France) és a negyedik (Operation Kino) viszonylatában tudok egyetérteni Aldo Raine/Quentin Tarantino filmvégi, alkotását mesterműnek kikiáltó megjegyzésével. Az előbb említett két fejezetet akár külön-külön is megnézném moziban. Szurkolni fogok, hogy megkapja az Oscart Christoph Waltz, neki majdnem sikerült egyben tartania ezt a csodálatos film-szörnyeteget.
1. A BOMBASZAKÉRTŐ (The Hurt Locker)
A vietnami háború egyetlen pozitív hozadéka, hogy az amerikai filmgyártás egy teljes évtizedére rányomta a bélyegét, számos mesterművet eredményezve. Az iraki háború esetében ezidáig nem beszélhettünk ilyen hatásról. Ez a sajnálatos tendencia változott meg a Bombaszakértő feltűnésével. Ismét egy film, amely hitelesen és szenvtelenül vall a háborúban rejlő nagy ellentmondásról, arról, hogyha ez az egész maga a borzalom, akkor hogyan lehet egyúttal vonzó is. Nyers erő, következetesen végigvitt koncepció és egységes látásmód jellemzi a Bombaszakértőt. Egy pillanatra sem enged a szorításából, a töltényhüvely lassított koppanásán kívül egy másodpercnyi felesleg nincs benne. Adja az ég, hogy ez a filmélmény megmaradjon egy rémisztően valósághű rémálomnak és ne kelljen a való életben megtapasztalnom. Bár most, hogy eszembe jutott a adrenalinbombaként funkcionáló utolsó jelenet, már nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ezt akarom.
 |
TOP 10 - Beyonder
Ahogy tavaly(előtt), most is azokból a filmekből válogattam, amelyeket idén (vagyis: tavaly) láttam először (moziban vagy fesztiválon), függetlenül attól, hogy 2009-ben vagy 2008-ban készültek. Ezúttal viszont csak és kizárólag a műfaji filmek játszanak.
10. – The Beast Stalker
Nem merném állítani, hogy Dante Lam thrillere hibátlan, de utólag visszagondolva, ebben az évben egyetlen másik film fináléja alatt sem izzadt ennyire a tenyerem. Feszes és kellően csavaros sztori, a hongkongi zsarufilmek legszebb hagyományait követő akciójelenetek, és egy nagyon ügyesen kidolgozott főgonosz-karakter – ennél több nem is kell.
9. - Egy kis gubanc
Az év legjobb politikai szatírája, naná, hogy Angliából. Minden további kommentár helyett tessék rákattintani erre a rövid részletre, amelyben Malcolm Tucker kommunikációs guru tart eligazítást, sajátos stílusában. (Sajnos ez a film angolon kívül más nyelven értékel- és érthetetlen.)
8. Az informátor!
Adott egy (igaz) történet, amelyből a rendezők 99%-a drámát csinálna. Steven Soderbergh vígjátékot rendez. Pontosabban szatírát, ahol egészen az utolsó harmadik nem is tudjuk, min kellene nevetnünk Matt Damon bajszán kívül. Teljesen helytálló a plakátra írt HIHETETLEN! felirat, csak nem arra vonatkozik, amire gondolunk.
7. The Brothers Bloom - Szélhámos fivérek
Rian Johnson alaposan meglephette azokat, akik a Brick középiskolás neo-noir-ja után hasonló hangvételű folytatást vártak. A Brothers Bloom olyan, mintha Wes Anderson szélhámosfilmet forgatott volna Coenék és Charlie Kaufman közös forgatókönyvéből. Na annyira azért nem jó, de ügyesen eljátszik a műfajjal és a nézővel.
6. Watchmen: Az őrzők
Egy adaptálhatatlan képregény-klasszikust úgy adaptálni, hogy legalább a történet, a karakterek, és a látvány stimmel, még akkor is dicséretes, ha az eredeti szellemiségét nem sikerült érzékeltetni. (És akkor a 215 perces Ultimate Cut-ot még nem is láttam.)
5. Az üldöző
Aki ismeri a koreai filmes iskolát, az nem lepődik meg azon, ha egy sorozatgyilkosos thriller alatt dől a nézőtér a röhögéstől. Az egyik pillanatban. A másikban pedig a karfát markolja, a végén meg ledöbbenve áll fel a székből: „hogy merték ezt megcsinálni?” Így.
4. District 9
Az évtized talán legjobb akció sci-fi-je, pedig papíron nagyon zavaros: áldokunak indul, majd miután ezt a rendező megunja, átmegy lövöldözős konzoljátékba. És mégis működik, jobban, mint a trillió dollárból készített, szintén az elnyomás, a kolonizáció és az asszimiláció témáját taglaló Avatar.
3. A proféta
Hibátlanul megcsinált, hiteles(nek tűnő) börtönfilm, arról, hogy lesz egy senkiből valaki. Helyén van benne minden jelenet, mondat és gesztus. Nincs benne semmilyen meglepetés, hiányoznak a technikai vagy történetvezetési flik-flakok – pontosan az, aminek látszik.
2. Becstelen Brigantyk
Messze nem ez Tarantino mestermunkája, de majdnem olyan jó, mint a Kill Bill.
 |
1. Crank 2 - Magasfeszültség
Mélységesen szégyellem (tényleg!) de 2009-ben én ezen a filmen szórakoztam a legjobban. És bármennyire szeretném, nem tudom szavakba önteni az élményt.