Képzeljük el, hogy nap mint nap hatalmas pénzösszegeket szállítunk ide-oda egy hatalmas szürke páncélautóval. Nem fizetnek jól, a környék, ahol lakunk rosszabbul néz ki, mint Diósgyőr egy különösen zord januári hajnalon, a sör keserű, az öcsénk lóg a suliból, a szüleink pedig örökség gyanánt két jelzálogot hagytak ránk. Elég szomorú helyzet, nem? Ugyanakkor most tértünk vissza egy hat éve állítólag már megnyert háborúból néhány különösen véres ütközetet követően, és másra sem vágyunk, mint hogy békén hagyjanak minket a bankárok, a gyámügyesek és a hülye kollégák. Ugye, hogy úgy hangzik, mint egy rendkívül kellemetlen - ugyanakkor hatástalan és unalmas - szociodráma első felvonása? Ha levegőért kapkodva ébredünk ebből a rémálomból, most megnyugodhatunk: ma senki sem fog hosszú monológokban moralizálni. A szállítmány - mert hogy erről szólt az első fél óra - nem ilyen. Ez egy B film. Méghozzá a legjobbik fajtából.
Adott tehát az első bekezdés lassúnak tűnő felvezetése, amelyet nem sokkal követ - az egyébként teljesen kiszámítható - fordulat: főhősünk, az irakból frissen hazatért kezdő biztonsági őr Ty Hackett keresztapja, Mike (Matt Dillon) segíteni akar a jelzáloghitel törlesztésében - persze nem baráti kölcsönnel. Miután azonban a korábban emlegetett gyámügy is megjelenik a Ty és öccse által hitellel súlyosbított házban, hogy az öccsöt - a gyermekvédelem jegyében - magához vegye, Ty meggondolja magát, és beszáll a balhéba: a tét pedig 42 millió dollár, amit önrablással akar megszerezni a hattagú banda. A tervbe azonban Mozgatórugó (akarom mondani, hiba) csúszik egy hajléktalan képében, akit a fegyverbuzi Larry Fishburne némi dulakodást és futkározást követően agyonlő: innentől kezdve megváltozik a felállás, és a halálra rémült Ty csak magára számíthat, ha élve akar kikerülni a gyártelepről.
Nem lehet azt mondani, hogy A szállítmányra rengeteg pénzt költöttek: jó B filmhez hűen a cselekmény nagy része egy gyártelepen játszódik - gyanítom, hogy a költségvetés jelentős része inkább a színészek zsebébe vándorolt. Mert van egy-két nagyobb név is: a már emlegetett Matt Dillon mellett az Év Legszükségtelenebbül Felhasznált Francia Színészének Díját tavaly elnyert Jean Reno is játszik. Két eset lehetséges: vagy kivágták a jeleneteit, vagy csak két napra ért rá két munka között - ez utóbbira az lehet az első jel, hogy teljesen erőtlenül nyomja végig a rá osztott hat mondatnyi szerepet. A többieket nyilván olcsóbban kapták meg, hiszen mégis csak tévés színészek - mint az elméletileg megtért, de mégis késelő Szukre (akarom mondani Amaury Nolasco), vagy a túl kíváncsi rendőr (Milo Ventimiglia a Hősökből), vagy Larry Fishburne a CSI-ból. A tévés-filmes ellentét azonban nem fog feltűnni: mindenki elég jó. Talán Szukre nem annyira, de ez nem az ő hibája - a forgatókönyv időnként nagyon lazán kezeli a motivációkat. A főhőst alakító Columbus Shortról valaki egyszer azt írta, hogy az aktuális évtized Denzel Washingtonja - én még várnék ezzel a kijelentéssel. A korábban szintén tévében (Aaron Sorkin Studio 60jében) felbukkant Short nem rossz, de nem is elég jó: ugyanazzal a csodálkozó arckifejezéssel játssza végig a filmet, mint a már emlegetett Denzel a - számomra - rossz emlékű Hajsza a föld alattban. Plusz ajándék B film rajongóknak pedig a pénzszállítók parancsnokát játszó Fred Ward, akinek feltűnése a tizenötödik percben a helyére teszi a filmet.
Állandóan emlegetem a forgatókönyv fontosságát egy filmben, és rendszerint bekezdéseken keresztül szoktam fanyalogni slendrián, sablonos megoldásokon. Ebben az esetben kénytelen vagyok önmérsékletet tanúsítani, és nem elfelejteni, hogy ez mégiscsak egy B film. Nagyon jól megcsinált B film, de mégiscsak az: elsősorban szórakoztatónak készült, és ezt maradéktalanul teljesíti is. A történet olyan egyszerű, mint egy kőbalta, és noha az első fél órát egy ilyen kaliberű filmhez képest túlságosan aprólékosnak érzem, minden fordulat a helyén van - és sajnos senkit sem fog meglepni egyik sem. De itt nem ez a lényeg: adott hat ember a gyártelepen, és az a kérdés, ki fogja túlélni. Ennyi elég is.
Antal Nimródot szeretik Hollywoodban - és azt is sejtem ezek után, miért. Már a Vacancyból is rájöhettem volna, de A szállítmány megerősített abban, hogy Antal Nimród igazi, tökös nyolcvanas évekbeli rendező. Nem fertőzte meg sem az MTV (Music Televison, még mielőtt valaki a közszolgálati tévére gondol) klippjei sem Michael Bay kétórás helikopter-operettjei: nincsen hatásvadász látvány sem dobhártyaizgató szubbasszus, sem az McG-re jellemző üvöltő diszkóbalett. Itt minden valódi és nézőközeli. Antal ebből a közepesnél nem jobb forgatókönyvből kihozta a maximumot, ahogy a rendelkezésére álló színészekből is. Elkövethette volna azt a hibát, amit a korábban Vilos kolléga által megkritizált Halálkeringőben is láthattunk, hogy audiovizuális terrorral próbálja elterelni a figyelmet a történet sablonosságáról és fájdalmas egyszerűségéről - de maga és nézői szerencséjére nem tette. Ezek után várom a Predatorst: nem félek attól, hogy túlspilázná az "űrből érkezett szörny trancsírozza az embereket a dzsungelben". Kellemes filmnek nézünk elébe.
