.jpg)
A vámpírok megszívták: ugyan ők a domináns faj, de mivel az életben maradásukhoz szükséges vért szolgáltató emberek száma egyre fogy, a kihalás veszélye fenyegeti őket. Sötét és véres vízió egy vámpírcivilizációról.
Előrebocsátom: örülök, hogy elkészült a Daybreakers, annak ellenére is, hogy sajnos nem tudta teljesen kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. A Twilight-hisztériát vehemensen meglovagoló média ugyanis az utóbbi években az utolsó csepp vért is kiszívta a vámpírmitológiából, és nagyon kellett már egy film, ami a valaha félelmetes és rettenetes vérszívókat nem álomittas tekintetű, szerelmüktől szenvedő, sóhajtozó, „ne érj hozzá, mert összetörik” tinifúcskáknak ábrázolja. Ez pedig ilyen: annak ellenére is hű a zsáner alapjaihoz, hogy sok aspektusán elég nagyokat és merészeket csavar.
Először is, a vámpírok nem titokban élő, mindennapi rutinjukkal elfoglalt emberekre vadászó rémek: köszönhetően egy tíz évvel ezelőtti járványnak, ami idővel az emberiség szinte egészét vérszívókká változtatta, a történet elejére már ők a Föld urai. Ők a politikusok, a vállalatvezetők, a bolti eladók, a taxisofőrök, a gyári munkások, a kukások, a mérnökök, a tudósok, a titkárnők és a rendfenntartók. A még élő emberek, akik nem kérnek az evolúció következő lépcsőfokából, menekülve és bujdosva próbálnak ellenállni, és harcolni, de lehet, hogy feleslegesen: a vér ugyanis az emberekkel együtt vészesen fogy, és már csak egy hónapig képes eltartani a vámpírlakosságot – ráadásul az éhezők saját és társaik vérét szívják, minek következtében bestiális ösztönöket követő szörnyekké válnak. A Daybreakers fő erénye ennek a vámpírtársadalomnak az aprólékos kidolgozottsága. Az ötletek, amikkel bemutatják a civilizáció alkalmazkodását az új körülményekhez, segítenek hihetővé és következetessé tenni ezt a világot. Mivel a vámpírok hamuvá égnek a napfénytől, kiterjedt, felszín alatti alagúthálózat, és elsötétített üvegű autók állnak a polgárok rendelkezésére, és persze az ipar és a tudományok is az új szükségleteknek megfelelően alakultak át. A főhős, Edward (Ethan Hawke), pl. egy olyan vállalatnak dolgozik, ami egy vérhelyettesítő szer előállításán fáradozik. Legalábbis addig, amíg az emberi ellenállók, élükön Elvisszel (Willem Dafoe), bekopognak az ajtaján, és közlik, hogy tudnak jobbat: gyógymódot. A sztori, noha kezdettől fogva vannak közhelyes és felszínes elemei (pl. az Edward és testvére közti konfliktus), sokáig jó ütemben halad. Az író-rendező Spierig-testvérek (Undead) ügyesen adagolják a feszültséget, és az általuk teremtett világgal kapcsolatos információkat, jól eltalálálják a neo-noiros hangulatot, és szerencsére nem spórolnak a gore-ral sem. A pozitívumok még a jóindulattal is csak közepes színészi játékot és a lapos karaktereket is képesek feledtetni egy ideig (szegény Sam Neill láthatóan szenved a gonosz vállalatvezető dögunalmas szerepében – vámpír létére a figura legfeljebb annyira félelmetes, mint Micimackó), de az óvatosan épített kártyavár a végére összeomlik. Az utolsó, jó alaposan összezagyvált fél órában olyan iramban követik egymást a nem egyszer banális események, hogy a nézőnek esélye sincs rá, hogy bármiféle érzelmi reakciót sajtoljon ki magából, és hogy azonosuljon a félre- vagy sehogy nem motivált karakterekkel. Nem tudom, láttam-e már valaha filmet, aminek ennyire kétségbeesetten szüksége volt egy rendezői változatra. Igaz, a finálét még így is majdnem megmenti az utóbbi idők horrorjainak egyik leghatásosabb képsora: ahogy a gyógymód terjed, a kiéhezett vámpírok iszonyatos vérfürdőt rendezve tépik, szaggatják és falják emberekké visszavedlett társaikat – ennek a mészárszéknek ráadásul megvan a maga roppant frappáns iróniája, de azt már nem lövöm le. Mint mondtam, majdnem megmenti a befejezést, és azzal együtt a filmet. De sajnos csak majdnem. 
