Crossed #9
Történet: Garth Ennis
Rajz: Jacen Burrows
Kiadó: Avatar Press
Ez is véget ért. Ideje volt, ha engem kérdeztek. Ez az a sorozat, aminek valahogy sosem sikerült kiaknáznia a benne rejlő potenciált. Dacára annak, hogy kifejezetten ígéretesen indult, és végig akadtak remek pillanatai, melyek legalább egy-két oldal erejéig kirántották a nagy büdös átlagból, a Crossed nem tudta elterelni a figyelmet arról, hogy nem tartott sehová, és nem szólt semmiről, amikor meg mégis szólt valamiről, akkor rettentő szájbarágós és demagóg módon tette. Garth Ennis képregénye egy különösen aljas, globális járvány utáni világ panoptikuma. Ez annyit tesz, hogy a túlélők 9 részen át ténferegnek erre-arra a posztapokaliptikus vidéken, és közben fogyatkoznak, mint a 10 kicsi néger, meg történik velük ez-az. Az egyes füzetek „cselekményei” általában csak e folyamatos halálesetek miatt nem cserélhetők fel egymással, egyébként viszont a történetnek nincs semmiféle íve, és a karakterek is csak fizikailag utaznak, hiába bizonygatja (értsd: rágja szájba) a főhős a nyolcadik szám vége felé, hogy kezdenek embertelenekké válni. Ez különösen annak fényében kelt komoly csalódást, hogy Robert Kirkman The Walking Deadjében kényelmetlen hitelességgel éljük át ugyanazokat a gyötrődéseket és fájdalmakat, amiket Ennis itt képtelen átadni, bármennyire is erőlködik. És sajnos minél jobban erőlködik, annál izzadságszagúbb az egész.
Vegyük a kilencedik rész (és egyben az egész sorozat) fináléját. Mintha csak az író az utolsó két számra kapott volna észbe, hogy valamit kezdenie kell a karaktereivel, ezért gyorsan kitalálta, hogy az emberségesség megőrzése érdekében kettejüknek vissza kell utazniuk, hogy eltemessék egyik útközben elhullott társukat (a kisfiú Patricket). Nyilvánvaló, hogy távollétükben a csapat maradékát lemészárolják az őrjöngő fertőzöttek, de ez esetben még a kiszámíthatóság volna a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy Ennisnek muszáj egy háromoldalas monológban kimondatnia a főhősével, hogy a fertőzöttek az emberi gonoszság megtestesítői – és teljességgel érthetetlen, hogy mi volt ezzel a célja. Talán valami fordulatnak szánta? Valami meglepő lepellerántásnak az emberi természetről? Ha igen, annál rosszabb, mert ezzel minden olvasó tisztában volt már jó ideje, a napnál is világosabb volt az elejétől kezdve, hogy ez a fertőzöttek koncepciójának lényege. És akkor még nem is említettem a befejezést, amiben a főhős és a főhősnő elsétál a naplementébe – egy kutyával az oldalukon. Még jó, hogy nem énekelnek közben. Ez még annak ellenére is gáz, hogy azért a Crossed fináléja messze esik a happy endtől – amolyan sajátosan édeskeserűnek lehetne mondani. De ez nem is feltétlenül számít, hisz anno a Preacher hősei totális happy endben lovagoltak bele az alkonyatba, az mégsem giccses volt, hanem katartikus. A záróképek esetében bizony sok áll vagy bukik azon, hogy mennyire érezzük közel magunkhoz a karaktereket, akik szerepelnek rajtuk. Ezesetben semennyire. Így aztán a Crossed egyértelmű kudarc.
Free Comic Book Day
Május eleje van, és ez azt jelenti, hogy itt a 2002 óta Észak-Amerikában minden évben (a hónap első szombatján) megtartott Free Comic Book Day ideje. Ennek lényege, hogy a kontinens független képregényboltjai bagóért kapnak a kiadóktól speciális, direkt erre az alkalomra készített képregényeket, amiket ingyen adnak át bárkinek, aki betér hozzájuk. A mozgalom lényege természetesen az új olvasók megnyerése, illetve a régiek visszacsábítása – ennek alkalmából szemezgettem kicsit az idei választékból.
Atomic Robo: Flight of the Terror Birds
Történet: Brian Clevinger, Scott Wegener
Rajz: Scott Wegener
Kiadó: Red5 Comics
Érdekelne, Brian Clevingernek hogyan támadnak ilyen ötletei. Esetleg felébred reggel, és azt mondja: ma írni fogok egy sztorit, amiben egy tudományos kommandót vezető intelligens, harcedzett robot a dél-amerikai dzsungelbe megy, hogy kihaltnak hitt, esőerdei óriáscsirkéket találjon („hivatalos” nevük, ha esetleg érdekel: Terror Madár!)? Gondolom, ez éppolyan jó magyarázat, mint bármi más. És tudod, mit? Amit Atomic Robo keres, azt meg is találja. Pontosabban az esőerdei óriáscsirke (Terror Madár!) találja meg őt. Aztán felkapja, és magával hurcolja, hogy… hogy megegye? Áh, az olyan snassz. Madarunk egy repülőgéproncsban él, amin van egy lyuk, pont az ő fészke alatt. És igen, Robónkat szemelte ki, mint eszközt, amivel ezt a lyukat betömheti. Totál agymenés. És fantasztikusan működik. A legjobb az Atomic Robóban, hogy sok-sok hasonló jellegű művel ellentétben, sosem érezni rajta, hogy az írója erőlködne. Épp ellenkezőleg, Clevinger fantasztikusan ért a komédiához (bár most épp volt társírója a rajzoló, Scott Wegener személyében, szóval gondolom, a dicséret őt is megilleti), és teljes természetességgel dől belőle a hülyeség. Egymást érik a totálisan elszállt, őrült ötletek (ld: esőerdei óriáscsirke – Terror Madár!), féloldalanként záporoznak az olvasót röhögőrohamokba hajszoló beszólások („Ezek a legkevésbé kihalt madarak, amikkel valaha találkoztam.”), és az egész valami elképesztően és imádnivalóan laza. Ez a Free Comic Book Dayre megjelent kis szösszenet mindössze 10 oldalt tesz ki, de több az ötlet és a poén benne, mint 10 másik, normál hosszúságú amerikai képregényben együttvéve. A rajzok (akárcsak a sztori és stílus) a sorozattól megszokottak: Wegener vázlatos, csak a legszükségesebb részletekkel „bonyolított” képeinek van egyfajta magával ragadó, komikus bája, ami tökéletesen passzol Clevinger agymenéséhez. Totális szórakozás, mint mindig. Terror Madár!
Iron Man/Thor
Történet: Matt Fraction
Rajz: John Romita Jr.
Kiadó: Marvel Comics
A Free Comic Book Day rendszerint pont időben érkezik egy nagy képregényfilm premierje mellé – idén a Vasember 2-höz sikerült „igazítani” május első szombatját (az amcsik ugyebár még csak ezen a hétvégén láthatják Tony Stark második kalandját, nálunk egy héttel korábban volt a bemutató), úgyhogy nem csoda, hogy a Marvel egy Vasember képregényt dobott a piacra a jeles alkalom kapcsán. (Ráadásul alighanem az egyetlent az idei kínálatból, ami normál hosszúságú, nem csak 10 oldal körüli). És mivel a filmben már fifikás módon beharangozzák a jövő nyáron érkező Thor mozit is, egy team-up lett a dologból, amiben a technokrata zseni az asgardi isten oldalán száll harcba a jó ügy érdekében. A nyitány lehengerlő: Thor áll egy thaiföldi tengerparton, harci pózban, kezében a pöröllyel, és rettenthetetlenül parancsol a felé közeledő, hatalmas szökőárnak: „Yield.” Hiába. A mennydörgés istene nem tud többé parancsolni sem a mennydörgésnek, sem semmiféle időjárási jelenségnek. A ludas Tony Stark – persze csak közvetetten. Annak idején ugyanis kifejlesztett egy rendszert, aminek segítségével fegyvert lehet faragni az időjárásból – és (meglepetés!) ez a rendszer most rossz kezekbe került. Arrogáns, „leszarom a Földet” milliárdosok Stark találmánya segítségével terraformálni kezdték a Holdat, hogy majdan az lehessen az új otthonuk – csakhogy ennek persze csúnya mellékhatásai vannak a kék bolygóra nézve. Úgyhogy hőseink elrepülnek a Holdra, szétvernek minden ördögi masinát, és rafinált módon megbüntetik a tetteseket – költői igazságszolgáltatásról van itt szó, bizony ám. Matt Fraction láthatóan rutinból írta meg a képregényt: jó a tempója, egyszerű, és bár kicsit elkapkodott (majdhogynem röhejes), de hatásos a sztorija, korrektek a dialógusai, viszont nincs benne semmi különös – mármint eltekintve az említett, impozáns nyitójelenettől, ami esszenciális Thor-pillanat. Gyanítom, az egyetlen, amit igazán, teljes szívvel élvezett munkája közben, az a játszadozás Thor és Vasember korántsem ideális kapcsolatával (merthogy mióta a mennydörgés istene visszatért a halálból, és megtudta, mi mindent művelt Tony a Polgárháborúban, nem mennek valami simán köztük a dolgok). Hasonlóan rutinos (annak minden pozitív és negatív oldalával együtt) John Romita Jr. rajza is: hozza, ami tőle alapvetően elvárható. Kellemes kis olvasmány, de kétlem, hogy bárkinek az emlékezetében megragadna.
Mouse Guard: Spring 1153
Történet és rajz: David Petersen
Kiadó: Archaia Studio Press
Ha valakinek olyan amerikai képregényt akarsz ajánlani, ami minden korosztály számára tökéletes szórakozást nyújt, két szó: Mouse Guard. David Petersen 2006-ban kezdte írni a szokatlan formátumú (azaz négyzet alakú) képregényt, ami az antropomorfizmust az állatokra vetítve, egy középkori egértársadalom elitgárdájáról szól. De hadd nyugtassam meg gyorsan azokat, akik egy disney-szerű, édes-bájos-idillikus állatkavilágot képzelnek maguk elé – rossz úton járnak. Ha már referencia, inkább Watership Down vonalon gondolkozzanak. Petersen ugyanis egyrészt olyan anatómiailag pontos egereket rajzol, amennyire csak lehetséges úgy, hogy közben ezek az egerek intelligensek legyenek, fegyverekkel harcoljanak, és két lábon járjanak, másrészt, noha természetszerűen még így is van némi kedves bájuk, nagyon is marconák, szívósak és ha kell, utolsó csepp vérükig kaszabolják az életükre törő ellent. Eddig két minisorozat jelent meg (Fall 1152, Winter 1152), most pedig, köszönhetően a Free Comic Book Daynek, kapunk egy kis ízelítőt abból, hogy milyen irányt vesz Saxon, Kenzie, Sadie és Lieam története a majdan megjelenő Spring 1152-ben (amire viszont sajnos még várni kell, mert Petersen előbb két prequel minit tervez Black Axe és Winter War címmel). A tél elmúltával az egerek a téli álmukból ébredő ragadozókkal kénytelenek szembenézni, miközben senki nem tudja, hogy hová tűnt el Lieam, és miért. A 12 oldalnyi képregény tehát egy átmenet két mini között, így története sem igazán van: inkább csak afféle helyzet- és hangulatjelentés a gárda vezetőjének, Gwendolynnek a narrációjával. Az egerek fáradhatatlanul dolgoznak, harcolnak, vadakat ejtenek el, és élelmet gyűjtenek – hogy pontosan miért (nem szimpla önfenntartásról van ugyanis szó), az csak az utolsó oldalon derül ki. A Petersen által megálmodott egérvilág lebilincselő: nyers, veszélyes, sokszínű és rendkívül gazdag, az olvasó minden egyes számban megtud róla valami újat, anélkül, hogy bármikor is azt érezné, „okítják”, vagy épp a szájába rágnak valamit. A képek pedig ehhez méltón gyönyörűek. Egyszerre realisztikusak és stilizáltak, modernek és archaikusak, és bámulatos hatékonysággal kel életre bennük az apró szereplők számára átkot és áldást egyszerre jelentő természet. Egyetlen baj van ezzel a sorozattal: nem elég gyakran jelenik meg.
The Stuff of Legend: Golem’s Pass
Történet: Mike Raicht, Brian Smith
Rajz: Charles Paul Wilson III
Kiadó: The3rd World Studios
A tavalyi év egyik legizgalmasabb és legszórakoztatóbb új képregénye kétségkívül a The Stuff of Legend volt, amiben egy kisfiú játékai átkeltek a mumus birodalmába, hogy bármi áron visszaszerezzék tőle elrabolt gazdájukat. Az első rész igazi meglepetés volt: a Toy Storyt és a Ryan közlegény megmentését a fantasy keretei közt vegyítő történet tele volt az amerikai képregényiparban ritkán látott frissességgel, intenzitással és eleganciával. A remek karakterek, a fantasztikus erővel életre hívott, komor mesevilág, és nem utolsósorban, a roppant hatásos csatajelenetek után pedig valami merészen más következett. A második felvonásban hőseink egy bizarr, sőt, egészen szürreális városkába kerültek, aminek kétszínű polgármestere egy veszélyes, szó szerint bőrükre menő játékba kényszerítette őket. A cselekmény szempontjából ugyan mindennek nem volt sok jelentősége, tekintve, hogy a lényegi sztorit egy jottányit sem vitte előre, de sajátosan furcsa közjátéknak, ami a mumus világának egy újabb szeletéről lebbentette fel a fátylat, tökéletes volt. Most sajnos júliusig kell várnunk a folytatásra (The Jungle), éhségünket addig is csak a Free Comic Book Dayre megjelent kilenc oldal csillapíthatja valamelyest. A kisfiú megmentésén fáradozó hőseink a Golem’s Passban belebotlanak az ellenség egy őrjáratába, amit sikeresen leszerelnek egy rövid, de intenzív csata után. Percy, a gyáva malac aggódik, hogy rájuk talál a mumus hadserege, míg a többiek azon morfondíroznak, hogy mit tegyenek az ellenség egyik életben maradt katonájával. Egyszerű kis közjáték ez, aminek se szerepe, se értelme nincs azonkívül, hogy felhívja magára azoknak a figyelmét, akik vannak olyan pechesek, hogy még nem olvasták az eddig megjelent füzeteket. De mivel a Free Comic Book Daynek pont ez a lényege, a konklúzió csakis az lehet, hogy az alkotók sikerrel jártak: ebből a parányi ízelítőből is látszik, hogy milyen érdekes, izgalmas és lenyűgözően ambivalens világot teremtettek, és hogy milyen gyönyörű, meseszerű, mégis nyers és realisztikus, szépiás képekkel keltették azt életre.
War of the Supermen #0
Történet: James Robinson, Sterling Gates
Rajz: Eddy Barrows
Kiadó: DC Comics
A Superman címek nem tűntek valami egészségesnek az utóbbi egy-két évben, és a DC-nek erre valamiért az volt a megoldása, hogy továbbra is ugyanúgy csinált mindent, mint addig. Persze, most már itt toporog a sarkon J. Michael Straczynski, hogy átvegye a Supermant a gyengélkedő James Robinsontól (hála az égnek), de attól még tény marad, hogy a kiadó bő másfél éves szerencsétlenkedése a tucatcímeknek fenntartott 30 ezres példányszámú eladás környékére rugdosta le az Acélemberrel kapcsolatos képregényeket. Ezen nem segített az sem, hogy egyik „nagy” esemény érte a másikat (szó szerint) – miért is segített volna? A New Krypon után rögtön jött a World of New Krypton, azután rögtön jött a Last Stand of New Krypton, és épphogy az véget ért, máris itt a War of the Supermen. Zsibbasztó. Erőlködnek, erőlködnek, az olvasó meg csak unottan ásít a végeérhetetlen, sietve összezagyvált haddelhaddokat látva, amikről üvölt a kétségbeesés, hogy észrevegyék őket: „idenézzetek, milyen nagy és epikus és szuper vagyok, és egyébként is!” A Free Comic Book Day keretein belül megjelent War of the Superman 0 (én a DC helyében már az ezután érkező Straczynski-érát népszerűsítettem volna, de hát ők tudják) egyetlen hatásos képpel szolgál: az utolsóval, amin több ezer szupererejű kryptoni repül a Föld felé, hogy megkezdjék az emberiség elleni háborújukat. Már csak egy jó sztorit kellett volna írni elé, hogy legyen valami súlya is. De James Robinson és Sterling Gates még azt is elbarmolták, ami eddig jó volt – jelesül Zod karakterét. A World of New Kryptonban sikerült az íróknak árnyaltabban ábrázolni az általában teljesen egysíkú gonosztevőt, és erre ráadásul tökéletes okuk is volt: az egykori kryptoni város, Kandor megmentése után értelemszerűen nem a hódítás volt a célja, hanem az immár meglévő otthona és népe védelme. Ez a fordulat távolról sem csinált jófiút belőle, de kétségkívül jóval több volt egy vérben forgó szemű, üres gazembernél – mostanáig. Robinson és Gates pár hanyagul odavetett félmondattal eltörlik a karakter összes olyan motivációját, ami érdekessé tette, és visszaalacsonyítják egy önző, bosszúszomjas, vérengző szemétláda szintjére. Ehhez készséggel asszisztál Eddy Barrows is, aki olyan gonosz vigyorokat és sötét tekinteteket rajzol neki, amiket látva még Joker is visszamenekülne Arkhamba. Maga a cselekmény pedig iszonyúan lapos: Superman üvöltözve, felháborodva, falakon áttörve csörtet Zod elé (New Kryptonon nincsenek ajtók?), hogy számon kérje rajta tetteit, mire a gazember csatlósai leverik. Superman feláll, dühöng egy kicsit, megint leverik. Aztán még egyszer feláll, kioszt pár pofont, és (na, vajon, mi történik?) megint leverik. Valahol kétségkívül bámulatra méltó, hogy egy írópáros képes ilyen repetitív lenni mindössze 13 oldal keretein belül. Fárasztó és felesleges képregény ez, amire az egyetlen mentség, hogy ingyen adják – így legalább jó eséllyel elrettent pár olvasót attól, hogy ténylegesen beruházzon egy Superman képregényre, legalábbis addig, amíg végre meg nem érkezik Straczynski, hogy megmentse a napot.