Weird War Tales #1
Történet: Darwyn Cooke, Ivan Brandon, Jan Strnad
Rajz: Darwyn Cooke, Nic Klein, Gabriel Hardman
Kiadó: DC Comics
A DC újabb régi sorozatát porolta le, és öltöztette új köntösbe. A Weird War Tales 12 évig futott 1971-től, és antológiaformátumban mesélt olyan háborús történeteket, amik tartalmaztak valamilyen horror, sci-fi vagy természetfeletti elemet. A Vertigo 1997-ben egyszer már felélesztette a sorozatot egy négyrészes mini erejéig (olyan alkotók közreműködésével, mint Brian Azzarello, Paul Jenkins, Peter Milligan, Grant Morrison, Frank Quitely, Richard Corban és Duncan Fegredo), most pedig one-shotok formájában tér vissza a koncepció – némileg meglepő módon nem a felnőtteknek szóló Vertigo, hanem egyenesen a DC gondozásában. Az első, 32 oldalas füzetben három történetet kapunk. A legszórakoztatóbb Darwyn Cooke Armistice Nightja, amiben a történelem immár halott, nagy hadvezérei évente egyszer összejönnek, és háborús játékokat játszanak, csak hogy életben tartsák a tradíciókat.
Az ötlet pofás, a kivitelezés frenetikus. Churchill, Rommel, Patton, Szent Johanna, Dzsingisz kán és a többiek egyenruhás csontvázai dekadens háborús tivornyázással töltik az éjszakát (legkésőbb ott megvett magának Cooke, ahol Rommell és Churchill csontváztestei egymás fejeire tartanak céllövészetet), amit egy nagy fináléval koronáznak meg: mindenki mindenki ellen, hogy az utolsó álló ember (vagyis hulla) legyen a következő év összejövetelének nagygenerálisa. De felbukkan Hitler, és elrontja a bulit. Cooke hasfalszaggató kis szösszenete nem ismer sem politikai, sem másmilyen korrektséget, sem visszafogottságot – a lényeg a móka, és mivel természetesen ő maga rajzolja is a képregényt, egyszerűn nincs mibe belekötni. Innentől viszont esik a színvonal: a The Hell Above Us egy viszonylag korrekt kis sztori, amiben egy tengerésznek a második világháborúban elsüllyedt tengeralattjárója lesz a koporsója. Vagy legalábbis azt hiszi. De sok-sok évtizeddel azután, hogy mindenki más meghalt, és hogy elfogyott minden levegő és élelem, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva még mindig él. Ivan Brandon hátborzongatónak szánt története egy jópofa, de kissé elcsépelt slusszpoénra fut ki, abba viszont jobb nem belegondolni, hogy az évtizedekig (évszázadokig?) a tenger fenekén rohadó főhősnek hogy a búsba nem jutott már korábban eszébe, hogy ha levegő nélkül képes élni, akkor talán a víztől sem fullad meg – ergo, bazzeg, ússzál már a felszínre! Hangulatos, csak értelmetlen és szájbarágós. Az utolsó sztoriról még kevesebb pozitívumot tudok elmondani: Gabriel Hardman képei atmoszférikusak, realisztikusak, és amolyan háborúsan nyersek, jól áll neki a műfaj. Jan Strnad viszont elég gyenge sztorit rittyentett, ami egy heves csata közepén haldokló, és dinoszauruszokról képzelgő katonáról szól. Unalmas, giccses és erőltetett. És sajnos Cooke 7 oldala, akármilyen remek is, aligha éri meg a teljes füzet árát…
Aliens Vs. Predator: Three World War #6
Történet: Randy Stradley
Rajz: Rick Leonardi
Kiadó: Dark Horse Comics
Hogy mennyire nem könnyű jó történettel előállni egy AvP címhez, azt jól mutatják a gyökeresen elbarmolt mozifilmek is (persze ha azoknál csak a történettel lenne baj…). Mert miről is van szó? Egy idegen faj hobbiból vadászik egy másikra, a főszereplő emberek meg két tűz közé kerülnek, és vagy fejvesztve menekülnek, vagy tökösen elmorognak egy „kill ’em all”-t, és felveszik a kesztyűt. A téma által kínált lehetőségek száma aligha végtelen. Ezt érezhették az írók is, mert már a kezdetektől törekedtek arra, hogy új dinamikát vigyenek a három faj kapcsolatába, és a végsőkig feszítsék azt. Ebben az X-Men veterán, Chris Claremont ment a legmesszebbre a The Deadliest of the Species című tizenkét részes sorozatában – azt hiszem, elég, ha annyit mondok, hogy egy kis csapat ember, egy női ragadozó és egy alien királynő egymás oldalán harcoltak benne. Randy Stradley is igyekezett érdekesen játszani a koncepcióval. Nála az AvP Ellen Ripley-je, Machiko Noguchi pár évig a ragadozók közé állt, és velük együtt vadászott a xenomorph-okra. A Three World War pedig éppen ennek a történetnek a folytatása, ezúttal azzal a sajátos csavarral, hogy a predatorok és a kommandósok (Noguchi vezetésével) olyan renegát ragadozókkal szállnak szembe együtt, akik nem egyszerűen vadásznak – hanem válogatás nélkül ölnek, és ezt ráadásul befogott, kutyákként használt alienekkel teszik. A hatodik rész a történet lezárása, és az egyetlen baj vele Rick Leonardi képi világa. Leonardi alapesetben tehetséges rajzoló, de szuperhősök közt láthatóan jobban érzi magát, mint itt. Munkájából hiányzik az a nyersesség és fenyegetettség, ami elengedhetetlen egy ilyen sztorihoz, de még ha a hangulattól el is tekintünk, akkor sem állt a helyzet magaslatán. Mert pl. abból a jelenetből, amiben a ragadozók és Noguchi nekirohannak az alienek seregének, képileg sokkal többet ki lehetett volna hozni. Leonardi nem tudja megragadni a Stradley által oly ügyesen felépített események jelentőségét, epikusságát és erejét. Ritkán érzem azt egy akciójelenetnél, hogy hiányzik belőle a szöveg, a narráció – és nem is lenne szabad ezt éreznem, hisz a képeknek mesélniük kell, és többet kell mesélniük a puszta történéseknél. De sajnos pont ez az, amit Leonardinak itt nem tud elérni, pedig Stradley hagyná, hogy a vizualitás nyűgözze le az olvasót. Cselekményét tekintve viszont a Three World War abszolút hatásos: az író jól játszik a gyilkos ragadozók és „háziállataik” koncepciójával, az események gyorsan pörögnek, a finálé lendületes és nagyszabású – minden a helyén van egy pokolian szórakoztató képregényhez. Sajnos azonban Leonardi majdnem elrontja a mókát. Miatta az AvP történetfolyam legújabb felvonása lecsúszik egy stabil négyesről.
Astonishing Spider-Man and Wolverine #3
Történet: Jason Aaron
Rajz: Adam Kubert
Kiadó: Marvel Comics
Ez itt kérem, pályázhat az év legjobb nyitójelenete címre. És már most megmondom, hogy meg is fogja nyerni. Jason Aaron időutazásos Pókember-Rozsomák minijében a kanadai mutáns a halálába sétál a romokban heverő New York utcáin és hídjain. Fejében az jár, hogy mi mindent ért el életében: a temérdek nő, akivel lefeküdt, a még több ember, akit megölt, a történelem összes háborúja, amiben harcolt, a jövők, amiket látott, az alkalmak, amelyek során megmentette a világot. Nem beszélve az ősemberekről, akiket annak idején megtanított a szent folyadék (sör, mi más) elkészítésére, hogy most átnyújtsanak neki egy pohárral, mielőtt egy, a főnix erőt tartalmazó pisztollyal darabokra robbantja a Földet elpusztítani jött Doom-bolygót – és, a hatalmas erejű fegyver visszarúgó erejének köszönhetően saját magát is. A finisben Pókember térdel Rozsomák szénné égett hullája felett, az eldőlt Szabadság-szobor fáklyájának tetején, mögötte a szétrobbant bolygó darabjai hullócsillagként világítják az eget – Adam Kubert érti a dolgát, ezt a kétoldalas képet minden szuperhősgeeknek ki kellene akasztania a szobája falára. Ne aggódj egyébként, ha ez így olvasva egy nagy, összefüggéstelen zagyvaságnak tűnik – biztosíthatlak, nem az. Aaron olyan frenetikus ötletekkel dobálózik ebben a miniben, amilyenekkel Mark Miller szokott, csak vele ellentétben, ő nem kúrja el ezeknek az ötleteknek a megvalósítását sem. Ahogy Rozsomák öngyilkos küldetését felvezeti, az zseniális. Semmi hősi sallang, semmi siránkozás, vagy ömlengés, csak egy férfi, aki teszi, amit tennie kell, és közben nyugodtan, már-már sztoikusan számot vet életével. Aztán megvonja a vállát, és bumm. Persze, ami magát a történetet illeti, arról még mindig nem sokat tudunk. Az első rész rögtön azzal indított, hogy hőseink az őskorban voltak, és várták, hogy a fejükre hulljon az aszteroida, ami kipusztította a dinókat. Aztán a jövőben találták magukat, ami múltbéli tevékenységüknek hála drasztikusan megváltozott. Ebben a számban végre kiderül, hogy valakik, valamiért manipulálják őket és időugrásaikat – de hogy kik és miért, az továbbra is rejtély. Egyelőre nincs is ezzel semmi baj. A mini olyan, mint egy őrült, fékevesztett hullámvasút, ami szenzációs érzékkel vegyíti az epikus akciót, a hangulatos kalandot, az izgalmas rejtélyt, a kiszámíthatatlan science fictiont, és egyáltalán nem utolsósorban, a humort. Az egész középpontjában pedig Pókember és Rozsomák alapvetően baráti, mégis, ellenségeskedéssel teli kapcsolata áll. Aaron jól ismeri ezeket a karaktereket, és bár Logan esetében néha majdnem túlzásba viszi a dühöt, mint vezérlő erőt, kétségkívül jól kufárkodik velük. Kubert pedig elemében van, a Superman: Last Son óta nem láttunk tőle ilyen lenyűgözően stílusos, aprólékosan kidolgozott, eszméletlenül dinamikus munkát. Megint a nyitójelenetet kell példának hoznom, mert minden egyes panelje aranyat ér. És ha Aaron ténylegesen képes egy értelmes, érdekes és épkézláb történetvázat építeni a hatrésznyi őrület alá, akkor ez kinéz az év legfaszább minisorozatának. Mindenki, aki unja már a tipikus szuperhőssztorikat, tegyen egy próbát ezzel. Mert ez minden, csak nem tipikus.
Daytripper #10
Történet: Fábio Moon
Rajz: Gabriel Bá
Kiadó: Vertigo Comics
Legszívesebben ebbe az egész „kritikába”, afféle nyomatékosításul, egyetlen szál sort írnék csak. Valami olyat, hogy „olvasd el, ha jót akarsz magadnak”. De ezt egyrészt mégsem tehetem, másrészt meg egyébként is túlságosan sok minden kavarog a fejemben a Daytripper 10 elolvasása után ahhoz, hogy ennyivel el tudjam intézni. Ilyen képregényt nem olvasol minden hónapban. Minden évben sem. Sőt… Eleve, maga a téma szokatlan az amerikai mainstreamben, főleg egy Vertigótól. A Daytripper ugyanis (minden túlzás és fellengzősség nélkül) az életről szól. Egyszerű, hétköznapi emberekről, akik egyszerű, hétköznapi körülmények közt tengetik napjaikat. Rólad szól. Az édesapádról szól. A testvéredről. A szerelmedről. És még csak véletlenül sem a halálról. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert eddig minden rész a főszereplő halálával ért véget – és aki még mindig azt várta, hogy erre kapunk valami triviális, a sorozatot műfajiságba záró magyarázatot (úgymint párhuzamos dimenziók), az csalódni fog. Ez egy történetmesélési eszköz volt Moon és Bá kezében, akik többek közt így érték el, hogy minden kis történet kerek és egész legyen, dacára annak, hogy ugyanarról az emberről szól – és nem utolsósorban, hogy mindegyik katarzissal érjen véget. Viszont most, az utolsó szám születéssel kezdődik, és nem halállal ér véget – legalábbis nem egyértelműen (merthogy a befejezés szimbolikája azért nehezen félreérthető). Moonék bámulatos emberi érzékenységgel és írói érzékkel mesélnek az életről, annak bizonyos, meghatározó pillanatairól, érzéseiről, a jóval és rosszal való szembenézésről, és főleg, a családról és az apaságról – nyilvánvaló, hogy milyen értékek fontosak nekik. Brás elmélkedése az otthonról, amikor hazatér feleségéhez, miután megállapítják halálos betegségét, döbbenetesen hatásos és szívhez szóló. Klisék és giccs nélkül, egyszerűen, ugyanakkor gyönyörűen üzeni neked, az olvasónak, hogy az életed olyan lesz, amilyenné formálod – külső behatások ide vagy oda. A képi világ nem marad el a forgatókönyvtől, kifejezőereje lehengerlő: Báék élettel és érzelemmel töltenek fel minden oldalt, Dave Stewart színei pedig gyönyörűek. A Daytripper a szó legigazibb értelmében vett érett, felnőtt képregény – és nem attól az, hogy tele van felnőtteknek szóló elemekkel, mint a szex és az erőszak. Mert valljuk be: a legtöbb sorozat, amit a rajongók szeretnek példaként felhozni az elsősorban tinédzsereknek szóló szuperhőstörténetekkel szemben, főleg ilyesmikkel operál. Így a Daytripper koncepciója már önmagában is dicséretes, de ennél is fontosabb, hogy mind témáját, mind stílusát, mind színvonalát tekintve egyike azon keveseknek, amikre bárki lelkiismeretfurdalás nélkül rásütheti a „művészet” szót – annak legjobb értelmében. Manapság, amikor a mainstream amerikai képregények (és filmek) túlnyomó többségét sokkal inkább termelik, mint alkotják, ez nem kis szó. Miután végigolvastad a Daytrippert, egy minden elsöprő érzés fog hatalmába keríteni: örülni fogsz, hogy élsz. Mi mást kívánhatunk még?
Ultimate Avengers 3 #2
Történet: Mark Millar
Rajz: Steve Dillon
Kiadó: Marvel Comics
Hogy mi a baj Mark Millarral? A kérdés némileg értelmetlennek tűnik, mert elnézve a pozícióját, amit elfoglal a képregényiparban (és most már egyre inkább a filmiparban is), a válasz látszólag: semmi. Valójában azonban: majdnem minden. Azt senki nem tagadhatja, hogy Millarnak nagyszerű ötletei vannak, jó néhány remek koncepcióval állt elő pályafutása során. Sajnos ezeknek a többségét tönkrevágta a kivitelezésükkel (nem, nem sorolom a példákat – belefáradna az ujjam). De az ígéret egy jó történetre, egy jó képregényre, mindig ott volt bennük. Hogy ez miért érdekes? Mert az Ultimate Avengers harmadik sztorijában már ez az ígéret sincs meg. Ebből már az ötlet is hiányzik. Vámpírok? Most komolyan? Igaz, hogy Millar sosem szégyellte meglovagolni mások sikerét (az Ultimates lényegében Warren Ellis Authorityének marveles változata – még a rajzolót is ellopta belőle), de ez már a vérszívós (hozzáteszem: egyre unalmasabb) divathullám szégyentelen megszörfözése. A sztori annyi, hogy az Ultimate Univerzum vámpírjai úgy döntenek, ideje nagyban játszani, vagyis az oldalukra állítani minden szuperhőst, és átvenni a hatalmat az egész bolygón. Várj csak, hol hallottam már ezt…? Ah, igen, az X-Menben. Cirka egy hónappal ezelőtt. Láthatóan a Marvel szerkesztői közül is jó páran megértek már rá, hogy betörjék a fejüket. Az első rész végén láttuk, ahogy a vámpírrá vált Nerd Hulk (Nerd Hulk… apám… amit ezzel a szerencsétlen karakterrel művelnek itt, meg a mainstream Marvelben is…) megtámadja az új Fenegyereket – most azt láthatjuk, hogyan tették őt vámpírrá a vérszívók. Nem kell nagy dolgokra gondolni: Hulk kimegy kicsit levegőzni, meglátják, leverik, vámpirizálják. Aztán jön a felmentő sereg, ami a pofátlan hatásvadászata ellenére is érdektelen cliffhangerben természetesen csapdába sétál. Reménytelenül unalmas, kiszámítható és fárasztó képregény, száraz dialógusokkal, élettelen, dinamikátlan akciókkal, és tömény izzadságszaggal, ami minden egyes oldalon érződik. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy a képregény Millar miatt kap karót – annyira azért nem elviselhetetlen, amit ír. Viszont van itt még egy Steve Dillonunk is, akit az ég áldjon a Prédikátorért meg a Megtorlóért, de aki egyszerűen tökéletesen alkalmatlan arra, hogy szuperhősképregényt rajzoljon. Azt hittem, a Marvel erre már rájött anno a Wolverine: Originsből is. De nem. Dillonban épp az a jó, hogy nem egy konzumrajzoló – erőteljes, senki máséval össze nem egyeztethető, sajátos abszurditást közvetítő stílusa van, ami ebből fakadóan értelemszerűen nem illik mindenhova. A mimikaábrázolása, ami egy kis cinizmussal és fekete humorral fűszerezett történetben olyan hatásos, itt nevetségesen túlzó, sőt, katasztrofális. Néhány arckifejezés ebben a környezetben egyenesen karikatúra benyomását kelti. Dillon jobban tenné, ha távol tartaná magát ettől a világtól (persze, tudom, pénz beszél, én meg kussoljak). Millart meg rúgják ki páros lábbal a Marveltől – általában véve jobb teljesítményre képes, ha függetlenül dolgozik (bár az ennél is bőven rosszabb Nemesis ezt épp keményen cáfolja).
