Hazai bemutató: 2011. január 6.
Nem láttam még olyan filmet, amit nézve vakargatni kezdtem a fejem, hogy „arorhadtéletbe, öregszem”. Pedig már túl vagyok az első olyan élményen is, hogy egy 18 körüli (vagy legalábbis annak látszó) lány, akire házunk lépcsőházában mosolyogva ráköszönök (naná, szép lány volt), csókolommal köszön vissza (jelzem, még épp innen vagyok a harmadik x-en) - de a Scott Pilgrim szűk két órájának töménysége, harsánysága és fárasztó audiovizuális őrülete még ennél is kiábrándítóbb volt. Na, jó, csak majdnem. Persze lehet, hogy nem is a korral van a baj, hanem a beleéléssel. Sosem voltam pl. videójátékbuzi, és sosem gitároztam zenekarban sem. Nameg nem jártam 17 éves kínai katolikusnövendékkel sem – igen, azt hiszem, ez utóbbi lehet a gubanc. Csakhogy az ugyane jellemzőket felvonultató eredeti képregényt mégis piszkosul élveztem. Szóval jobban belegondolva, talán mégsem bennem van a hiba.
A címszereplő egy 22 éves srác, aki meleg barátjával kénytelen osztozni egy lakáson, és éppen egy középiskolás lánnyal jár. Ekkor azonban belép az életébe álmai nője (szó szerint: először álmában találkozik vele), Ramona, és azonnal szerelembe esik. Pechjére nem elég hódítással elnyernie a lány kezét, ha vele akar maradni, meg kell küzdenie hét gonosz expasijával is – illetve maradjunk annyiban, hogy exével. Méghozzá életre-halálra.
A Scott Pilgrim azon ritka képregényadaptációk egyike, amik hűen követik az eredeti forgatókönyvét, és ennek ellenére is félresikerülnek (ld. még: Watchmen). Mert ugye a sztori nem minden. Edgar Wright javára legyen írva, mindent megtesz, hogy a célközönség számára vonzóvá tegye a filmet: frappáns vizuális megoldások, igényes trükkök, a valóság és a videójátékok világának ügyes képi-tematikai összeházasítása, pörgő cselekmény. A baj, hogy ezt mind sikerül túlzásba vinni, és hosszú távon túlterhelni vele a nézőt, aki végül kimerülten áll fel a székből. A teljes, hatrészes sorozat egyetlen filmbe sűrítése ugyanis azt jelenti, hogy nincs idő megállni, és megszeretni a karaktereket, nincs idő beleélni magunkat az akció és a romantika forgatagába, a vizuális gegekhez pedig az első fél óra után hozzászokunk annyira, hogy önmagukban ne tudjanak lenyűgözni. Az érzelmi vonal hangsúlyosabbá tétele híján, és főleg, a karakterek elnagyolása következtében mindaz, ami a képregényben cool és laza volt, itt erőltetettnek és mesterkéltnek hat.
Ráadásul a film legnagyobb negatívuma sajnos pont a főszereplője. Michael Cera nem Scott Pilgrim. A színészi tehetségével ugyan nincs baj, ezt bizonyította már korábban is, és bizonyítja most is, a pofont inkább a castingosnak kellene kiosztani. Scottba a képregényben is szorult ugyan egy adag lúzerség, de alapvetően egy hétköznapi, szerethető, jófej és jóvágású srác benyomását keltette az olvasóban. Cera viszont, vézna alkatával, nyivákoló hangjával és nerdarcával igazi lúzerszerepekre született (végig az járt a fejemben, hogy milyen rohadtjó Kick-Ass lehetett volna belőle), és ebbe a kategóriába rángatja le a főhőst is. Innentől pedig borul az egész film. Mellette Mary Elizabeth Winstead bájos Ramona, de nem sikerül kellően érzékeltetni benne azt a különlegességet, ami rabul ejti Scottot – paradox módon pont a félredobott kínai kiscsaj, Knives karaktere sikerült a legelevenebbre, és lehet örülni a szerepükben láthatóan élvezettel lubickoló ellenfeleknek is (Brandon Routh-tól Chris Evanson át Jason Schwarzmanig).
Hiába a stílus, a vagányság, a vizualitás, ha hiányzik mögüle a lényeg, akkor az egész csak egy gimmick marad. Ahhoz meg már ténlyeg öreg vagyok, hogy annyival beérjem.
