Dark Horse Presents #1
Történet: sokan
Rajz: sokan
Kiadó: Dark Horse Comics
Aki kicsit is konyít az amerikai képregényekhez, az elkerülhetetlenül hallott már egy s mást a Dark Horse kiadó Dark Horse Presents című antológiasorozatáról, ami 1986-ban vette kezdetét, és egészen 2000-ig futott (ezzel máig a leghosszabb széria, ami a fekete ló logóját viselte magán). A mára legendás sorozatban jelentek meg először olyan, később saját képregényt kapott történetek, mint a Concrete, az Aliens vs. Predator vagy a Sin City. És dacára annak, hogy az antológiák látványosan nem teljesítenek jól manapság (a kiadó horrortémájú gyűjteménye, a Creepy sem muzsikál túl fényesen), a Dark Horse úgy döntött, hogy a 25. évforduló alkalmából újraéleszti nagy múltú sorozatát (2007-ben már próbálkozott ezzel, akkor az online, MySpace-en terjesztett második széria három évet élt meg). A formátumon változtattak (a füzet 80 oldalas lett, és immár nem fekete-fehér, hanem teljesen színes), de a lényeg ugyanaz: egy rakás jól és kevésbé ismert író és rajzoló dobja össze, amije van, mindenféle formai és tartalmi megkötések nélkül. Az eredmény, ahogy az sejthető, egy vegyesfelvágott.
A füzetet stílszerűen Paul Chadwick nyitja a Conrete-tal, ami anno az eredeti DHP első részének szenzációja is volt. Ez itt egy egyszerű, ötlettelen kis történet, a karaktert már ismerőknek nem szolgál semmi érdemlegessel és újjal, a szűz olvasóknak pedig nem szolgál semmiféle fogódzkodóval arra nézve, hogy miről és kiről is van szó. A helyzet a későbbiekben sem javul, sőt. Howard Chaykin Marked Man című krimije egy profi rablóról szól, aki hivatását titokban tartja felesége elől: a rajzok rondák, a nyitójelenet struktúrája, dinamikája katasztrofális (amit Chaykin manapság művel, azért civilizáltabb bolygókon börtön jár), a történet unalmas, a karakterek érdektelenek, cliffhanger meg nincs is, a nyolcadik oldalon csak úgy hirtelen kiírják a tubikántinyúdot. Sajnos a legendás rajzoló, Neal Adams ezt követő Bloodja még rosszabb. Nehéz lehet megoldani, hogy egy nyolc oldalas képregény szinte végtelenül repetitívnek tűnjön, de neki sikerül. Lényegében egyetlen karakter pofázik benne nagyon hosszan tökugyanarról, egy olyan leszámolást vezetve fel a címszereplő és egy rakás gengszter közt, ami ezek után senkit nem fog érdekelni. Richard Corben posztapokaliptikus szösszenete, a Murky World is csak az alkotó hőn szeretett, sajátos rajzstílusa miatt érdekes, egyébként döbbenetesen összecsapott és unalmas. Inkább érdekességnek, mint önálló képregénynek megy el az októberre tervezett Star Wars: Crimson Empire III prológusa, és Frank Miller 300 prequeljének, a Xerxesnek egy mindössze négyoldalas előzetese. A mérleg pozitív oldalát két jópofa, egyoldalas strip, egy rövid Harlan Ellison-novella és három nyolcoldalas történet igyekszik lejjebb nyomni. David Chelsea Snow Angele egy bájos, kellemes történet egy kislányról, aki hóangyallá válik, és szülei dörgedelmei ellenére igazságot oszt a környéken (persze csak kicsiben), míg Carle Speed McNeil Findere egy szimpatikusan morbid sztorival szolgál egy hétköznapi állást kereső gengszterről. A nem túl erős mezőnyből a fődíjat Michael T. Gilbert kapja szenzációs ’50-es évekbeli sci-fi/horror paródiájáért, a Mr. Monster vs. Oooak!-ért. Több ötlet van abban a nyolc oldalban, mint az egész képregény maradék 72-jében, de azt túlzás volna állítani, hogy önmagában megéri a füzet 8 dolláros árát. Az új DHP egyelőre nem hogy nem ugrotta át a lécet, de hason is alig tud átkúszni alatta. 
Astonishing Spider-Man & Wolverine #5
Történet: Jason Aaron
Rajz: Adam Kubert
Kiadó: Marvel Comics
Évente jó, ha két-három olyan Marvel/DC képregény van, ami képes elemi erővel rácáfolni arra a sokat hangoztatott tézisre, hogy ezekben a szuperhősös bohóckodásokban már nem lehet semmi újat mutatni, hogy minden kiszámítható, sablonos és ugyanolyan. Az utóbbi egy évben az egyik ilyen képregény a S.H.I.E.L.D. volt, ami viszont a sajátos koncepciója és alapvetően nem szuperhősös témája okán külön kezelendő – ez pedig azt jelenti, hogy egyedül marad a másik jelölt, a Jason Aaron-Adam Kubert duó Astonishing Spider-Man & Wolverine című minisorozata. Aaron rögtön az első résszel mélyvízbe vágta az olvasót: fogalmunk sem volt, hogy mi történik, és miért, hőseink először egy bankrablásba keveredtek, majd az ősi múltba, végül egy megváltozott jelenbe – ahol a „végül” pusztán az első rész végét jelenti, mert ezzel még csak ott tartunk. Azóta kiderült, hogy a téren és időn áthágó, mindenféle értelem és kohézió nélküli kalandokért Mojo a felelős, aki gyanútlan hőseinket tette meg intergalaktikus valóságshow-jának rongybabaként rángatott főszereplőivé. Aaron lényegében annyit csinált, hogy talált magának egy ürügyet (Mojo), amit meglobogtatva semmilyen elszállt, agyament ötletre nem lehet teljesen hihetetlen túlzásként tekinteni – és kihozta belőle az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb képregényét. Az Astonishing SM&W egy pofátlanul zabolátlan szellemhullámvasút, ami ráadásul hihetetlenül tömény. Minden oldalra jut legalább egy frenetikus ötlet, minden második panelen ott virít egy geg a háttérben (a hiperaktív médiabuzi-guru Mojo verbális ámokfutása az ötödik rész elején magáért beszél), egymást követik az akciók, záporoznak a poénok, és közben a minden ziccert hibátlanul bevágó Aaron képes épp akkora rendet tartani a káoszban, hogy a szereplők viselkedése és interakciói az őrült körülmények ellenére is maximálisan karakterhűek maradnak. Sőt, a mini egyik fő erénye épp a Rozsomák és Pókember közti dinamika ábrázolása. Azon pedig, hogy Kubert gyönyörű, kifejező rajzokat szállít, senki nem lepődik meg – megkockáztatom, nem sok Amerikában dolgozó képregényes van, aki képes olyan stílusérzékkel lavírozni a komikus és grandiózus szituációk között, mint ő. Lenyúlva a Marvel tipikus reklámszövegét, én mondom nektek: ha csak egy képregényt akartok idén elolvasni a kiadótól, akkor ez legyen az. 
Fear Itself #1
Történet: Matt Fraction
Rajz: Stuart Immonen
Kiadó: Marvel Comics
Csinn-bumm, égzengés-földindulás. Itt a Marvel legújabb nagyszabású, a teljes univerzumra kiterjedő crossovere. Már megint? – mondhatnánk, de ha egy pillanatra belegondolunk, rá kell jönnünk, hogy a 2008-as Secret Invasion óta nem csinált a cég ekkora hóbelevancot (a Siege ugyebár csak az Avengers-füzeteket érintette). Az efféle cirkuszokkal szemben sokan – okkal – szkeptikusak, lássunk hát néhány aprócska tényt, ami talán segít elhelyezni a Fear Itselfet a koordinátarendszerben. 1. Nem Brian Michael Bendis írja, hanem Matt Fraction. 2. Reagálni kíván az aktuális gazdasági válság okozta félelmekre és bizonytalanságra. 3. Pusztán egy történetet akar elmesélni, nem pedig eljuttatni valahogy a Marvel világát A pontból B-be (mint minden crossover az elmút bő 10 évből). Ezekből mindenki levonhatja a neki logikusnak tetsző következtetéseket, én a magam részéről egyelőre kivárok. Mert ez az első rész még csak egy olyan Nagy Semmi. Kezdve azzal, hogy olyan érzést kelt, mintha pusztán egy prológus lenne, ami viccesen veszi ki magát, tekintve, hogy a mininek amúgy van már egy tényleges prológusa (Fear Itself: Book of the Skull), és tekintve, hogy a képregény kétszer hosszabb a normálisnál. A sztori elvileg (fontos szó) azért lesz több az összes egyéb „felbukkan egy baromi erős gaztevő, akinek foltosra veréséhez minden hősre szükség van” crossovernél, mert ez a gonosz az asgardi félelemisten (akiről persze a Marvel elmúlt 50 éve alatt egyetlen szó sem esett), és ellenségeit saját félelmeivel szembesíti majd (legalábbis erre épült a reklámkampány). Oké. Mondjuk, hogy van benne potenciál, viszont a való világ eseményeivel vont párhuzam csúnyán erőltetettnek tűnik. A képregény elején Steve Rogers és Sharon Carter egy utcai tüntetést próbálnak kordában tartani – ami persze azért tör ki, mert az emberek egyre elégedetlenebbek és elkeseredettebbek a gazdasági helyzet miatt. Mindez azonban az első rész alapján egy közjáték, aminek semmi köze a sztori gerincéhez. Mintha csak a Marvelnél ukázba adták volna Fractionnek, hogy valahogy kösse a cselekményt a válsághoz, hogy az egész csinnadrattára rá lehessen húzni az aktualitás gúnyáját, ő meg írt egy jelenetet erre a célra, amiből láthatóan alig várta, hogy továbbléphessen. A képregény további részeiben: Odin kiabál a Figyelővel, összeveri a fiát, Thort, majd elvezeti az isteneket a Földről, hogy felkészüljenek a közelgő csatára. Van az egésznek egy „valami nagy baj közeleg” érzete, azt el kell ismerni, de közben hiányzik a dinamizmus és a monumentalitás, és egyetlen szereplőhöz sem kerülünk közel egyetlen pillanatra sem. Korrektül megírt, de lélektelen. Stuart Immonen rajzai persze nagyszerűek (ő az egyik legjobb szuperhősrajzoló ma Amerikában), de ennél egy kicsit többet kell nyújtania a Fear Itselfnek, ha még bő fél éven át le akar kötni minket.
Kick-Ass 2 #2
Történet: Mark Millar
Rajz: John Romita Jr.
Kiadó: Icon Comics
„Warning! This book contains greatness”. Áll a borítón. Ehh… mit lehet erre mondani? „No, it doesn’t.” Pedig az előző részekre ez a felirat még igaz lett volna. De úgy látszik, egy frenetikus első mini, és a második sorozat egy méltó folytatásként értékelhető első része után a Kick-Ass kezd kifulladni. Kár lenne érte, mert tényleg fasza kis képregény, gonosz, vicces, cinikus és persze nem tisztel sem Istent sem embert – szóval abszolút a legjobb fekete komédiák közt a helye. Ráadásul az egyetlen olyan comic, amit Millar jelenleg, mint pozitívumot tud felmutatni az olyan emberiségellenes bűneivel szemben, mint a Nemesis. Szóval mi a gond? Hogy ez a második rész nem lett sem gonosz, sem vicces, sem cinikus. Nem lett fasza sem. A felütés gyilkos iróniája még hatásos (ráadásul szokatlanul kifinomult a szerzőhöz képest), de utána a szereplők mind csak ülnek, és beszélgetnek arról, hogy kicsodák ők, és mit kellene tenniük. Ráadásul Millar újrahasznosítja az első sorozatban Big Daddyvel kapcsolatban már elsütött poénját (avagy a tragikus múltú szuperhős). Nagyobb baj, hogy úgy tűnik, mintha az író lassan elmozdulna a szuperhőslét coolságának ábrázolása felé, holott eddig az egész sorozatnak az volt a lényege, hogy a lehető legszemetebb módon gúnyt űzzön a köpenyesekből. Most, ahogy Kick-Ass és újdonsült társai (immár egy egész szuperhőscsapat állt össze) rajtaütnek egy bűnbarlangon, csak a tökösség és keménység érződik, a „nézd, milyen gáz, ahogy az a félholtra vert kispöcs hőst játszik a pizsamájában”-tól eljutottunk a „nézd, milyen cool, ahogy ezek a tökös srácok kékre-zöldre verik a gazembereket”-ig. Persze majdnem biztos vagyok benne, hogy Millarnak van még valaki trükk, valami pofátlan fordulat a tarsolyában, és azután visszatekintve, lehet, hogy ez a rész is másképp fest majd, de egyelőre ez önmaga megerőszakolásának tűnik. És ami megbocsáthatatlan az eddigi számok után, hogy nincs benne egyetlen valamirevaló poén sem. Romita természetesen hozza a formáját, ezt a képregényt pont az ő stílusára szabták, kár, hogy a forgatókönyv ezúttal nem ér fel hozzá. Reméljük, hogy ez csak egy egyszeri bökkenő az eddig egyébként makulátlan úton.
Northlanders #39
Történet: Brian Wood
Rajz: Simon Gane
Kiadó: Vertigo Comics
Hónapokkal a rosszemlékű Metal után Brian Wood visszatalálni látszik sorozatának gyökereihez. A kétrészes The Girl in the Ice egy remekbeszabott dráma volt, rideg, nyers és kegyetlen, amilyennek ezt a sorozatot szeretjük – a most véget ért, három felvonásos The Siege of Paris pedig, ahogy a címe is sugallja, a Northlanders konkrét történelmi eseményeket felhasználó, grandiózus sztorijai közé tartozik. A címbeli ostrom 885 őszén kezdődött, és bő 10 hónapig tartott – a Sigfred vezette dánok és vikingek serege, ha lehet hinni a(z egyébként vitatott) történelmi feljegyzéseknek, jó 30 000 embert számlált, ami ellen egy nagyjából 200 fős francia csapat védte az akkor még egyetlen szigetet elfoglalt Párizst, annak masszív, bevehetetlen tornyaiból. Kövér Károly, a franciák királya végül megvásárolta a békét Sigfredtől. A falak állva maradtak, a dánok kincstára meghízott, mindenki jól járt – kivéve az a néhány ezer katona, aki a semmiért halt meg Párizs tornyai alatt. Woodot természetesen ez utóbbi szempont érdekelte. A történet főhőse a dán kapitány, Mads, aki 14 éves kora óta harcol, vérben, sárban és dicsőségben. Ez az élete, egy született harcos ő, akinek esze ágában sincs majd vénül, meleg ágyban meghalni, és aki magasról szarik mindenféle politikára. Wood főhősének egyszerű, lényegre törő narrációjával túlzás, ítélkezés, giccs és manír nélkül enged betekintést egy katona életébe, aki nem egy szép házra, szerető feleségre, és aranyos kis lurkókra vágyik, hanem törő csontok hangjára, fröcsögő vér látványára, és a győztes csata utáni jól megérdemelt fosztogatásra – mert ez is csak egy épp oly legitim életforma, mint az az előbb említett másik. Az első két rész alig valamiben különbözik egy átlagos Northlanders tipikus csataábrázolásától: kőkemény, a virtusnak élő férfiak harcolnak a nyílzápor közepette, vér és hullák mindenütt. Csak az utolsó számra válik világossá, hogy hová is akar Wood kilyukadni. A harcosra, akinek a lába alól kihúzzák a szőnyeget, vagyis a harcot magát. Mads, aki fél karját odaadta a csata megnyeréséért, nem örül a békének, elherdáltnak érzi a sok ezer katona életét, és bár látszólag hagyja magát lekenyerezni egy mutatós ingatlannal, tudjuk, hogy nem erre vágyik. Az egyetlen komoly probléma a The Siege of Parisszal, hogy Wood kicsit későn kezdi kibontani benne a lényeget. Ugyan bármikor elvagyunk véres, kaotikus csaták hosszú oldalaival, de amiről a sztori igazán szólni akar, ami megkülönbözteti a hasonszőrű történetektől, így szinte csak egy érdekes utógondolat marad, ami nem kerül kellő kibontásra. Hogy Wood ennek ellenére is sikerrel jár, az annak köszönhető, hogy szép rutinja van már a korszak háborúskodásainak nyers ábrázolásában – és annak, hogy Simon Gane brutális, dinamikus képei olyan arcokkal vannak tele, amiket mintha vikingek faragtak volna kőből, baltával. De ha már képi világ, a kalapemelés Dave McCaig színezőt illeti meg leginkább: pusztán azzal, hogy a normális esetben kékes látképet (ég, folyó) rendre vérvörösre festi, félelmetesen pokoli hangulatot teremt, ami csak erőteljesebbé teszi Wood azon mondandóját, hogy sokak számára ez egyáltalán nem pokol, hanem a maguk választotta élet. 