Insidious

Alattomos egy film ez. Úgy állsz fel utána, hogy dühös vagy. Ebben még nincs semmi különös, egy rossz film hajlamos dühíteni az embert. De csak pár percig – utána vállat vonsz, elfelejted, és már egy másik film jár a fejedben, esetleg egy kellemes, borozgatós este, az esedékes bevásárlás, egy szép lány, vagy az idegesítő szomszédod és a seggfej főnököd. De az Insidious alattomos egy film. Van pofája jól indulni, sőt, idővel egészen szenzációssá válni. Te meg csak követed az eléd tett mézesmadzagot, mohón, kiéhezve és hálásan, és mire rájössz, hogy a madzag vége nem egy mézes bödönhöz, hanem egy kis kupac kutyaürülékhez van kötve, már késő. Ott állsz dühösen. Alattomos egy film ez.


Pedig azért voltak intő jelek. Pl. James Wan. Mert oké, hogy – bárki bármit is mond – a Fűrész a maga idejében viszonylag friss és pofás kis próbálkozás volt, de azóta csak túlrendezett hulladékokkal szemetelt bele a filmvilágba. És ugye, az ember már csak fintorogva mondja ki azt is, hogy házas horror. De tényleg: már megint? Minek? Nyilván a sznob/elvakult horrorrajongó (a tetszőleges aláhúzandó) beszél belőlem, de úgysem lesz soha semmi, ami felülmúlja, mondjuk A ház hideg szívét vagy akár a Poltergeistet. És mégis, a film első fele piszkosul jól működik, méghozzá pont azért, mert tud olyat, amit azok is tudtak, és amit a zsánerben sajnos kevesek tudnak mostanság. Atmoszférát teremt. A visszafogott, elegáns tempóban, ma már ritkán látott méltósággal csordogáló cselekmény lassan növekvő feszültsége hihetetlenül jól felépített és kivitelezett ijesztgetésekben kulminálódik újra és újra, amíg már szabályosan feszengsz a székedben, és tartani kezdesz a soron következő jelenettől.

Nem mintha a sztori bármi újdonsággal szolgálna: jól szituált házaspár három gyerekkel beköltözik egy új házba – naná, hogy kísértetjárta (illetve nem egészen, ezzel kapcsolatban van egy szintén nem túl eredeti, de azért ügyes csavar). A nő (Rose Byrne) egyre több furcsaságra lesz figyelmes, és bár férje (Patrick Wilson) eleinte nem hisz neki, miután egyik fiuk minden orvosi magyarázatot kikerülő módon kómába esik, nyilvánvalóvá válik, hogy valami nem stimmel. A Kis Kísértetházas Horror Határozó ezen a ponton követeli meg a „szakemberek”, azaz a szelleműzők történetbe hozását. Jönnek is, menetrend szerint, és itt kezd szétesni a film. Utolsó kellemes meglepetése, hogy a kis csapat vezetője se nem egy excentrikus, bogaras zseniőrült, se nem egy riasztó hangú és külsejű emberfajzat, akire 10 lakástulajdonosból 9 azzal csapná rá az ajtót, hogy „inkább a szellemek, bazmeg” – hanem csak egy átlagos, idős hölgy.

Onnantól, hogy a családnak van profi segítsége, a bezártság, egyedüllét és tehetetlenség érzései által gerjesztett feszültség percek alatt elpárolog, és az ijesztgetések, amik a film első felében még a tapasztaltabb horrorrajongókat is megugraszthatják a székükön, elkezdenek kiszámíthatóakká válni, túl hosszan és túl átlátszóan vezetik fel őket.  És ez a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy az összes visszafogottság és elegancia megy a kukába, hogy átadja a helyét a James Wanra jellemző olcsó és primitív hatásvadászatnak, a túlzóan harsány, hivalkodó, klipes képi és zenei megoldásoknak - és ezzel nagyjából egy időben, a megfoghatatlantól való rettegés a katasztrofálisan rendezett kapcsolatfelvételi kísérletben kiábrándító fizikai adok-kapokká aljasodik. Ráadásul ötlettelen és következetlen az egész. A rém, aki a kisfiúra pályázik, hol emberi léptékben mozog, hol meg egyik pillanatról a másikra „teleportál” innen oda (ha a cselekmény nem a filmben teremtett világ szabályai, hanem a forgatókönyvíró görcsös, önkényes erőlködései szerint halad, az régen rossz), és egyébként is, csak addig félelmetes, amíg lerajzolva, vagy egy-egy pillanat erejéig látjuk. Mikor az apa belép az „asztrálvilágba”, hogy megmentse az abban elveszett, halottak és démonok által fenyegetett fiát, az immár falon mászó, ripacskodó mumus félelemfaktora egy rosszkedvű, túlsminkelt cirkuszi bohóc szintjére redukálódik.

Apropó, „asztrálvilág”: ennek ábrázolása kimerül annyiban, hogy a normál díszletek közé beokádnak egy kis füstöt, hadd gomolyogjon, amíg a főhős egy se vége, se hossza jelenetben ide-oda botorkál, esik, csodálkozik, és kergetőzik, és dulakodik mindenféle ijesztőnek szánt karikatúrákkal, akik remélhetőleg véletlenül tévedtek oda a szomszédos Haunted House Movie forgatásról. Ja, nem igaz: kicsit a fényerőt is leveszik. (Ez majdnem olyan ötletes, mint hogy az ős Star Trek sorozatban arról lehetett megkülönböztetni az amúgy tökugyanolyan idegen bolygókat, hogy éppen lila vagy sárga színű az égboltjuk.) A fináléra az Insidiousból egy primitív, dögunalmas vásári horror-light lesz (ekkorra a PG-13-at is megsínyli), ami a kötelezően szar végső csavart sem felejti el lenyomni a torkunkon. Mintha az első és a második felét nem is ugyanaz rendezte volna. A baj csak az, hogy bár a második felét szívesen elfelejtenéd, az első nem hagy nyugodni. Nincs annál rosszabb, mint amikor valami menthetetlenül rosszban látod a potenciált a nagyszerűségre. Alattomos egy film ez. Alattomosan pocsék.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!