Az 1985-ös Frászkarika a korszak egyik kultikus horrorkomédiája, ami sajátos irányba vitte tovább Hitchcock Hátsó ablakának koncepcióját, és a belőle készült remake kapcsán – ahogy az már csak a jó filmek remake-einél lenni szokott – mindenkiben felmerült az „erre meg mégis mi szükség van?” kérdés. Szerencsénkre szökőévenként egyszer azért érkezik egy újragondolás, ami tényleg újragondolás, és nem csak rutinból másolás, és ami odáig merészkedik, hogy könnyedén felveszi a versenyt az eredetivel. Ebben a szökőévperiódusban a Frászkarika ez a film, ami – urambocsá’ – bizonyos pontokon még javít is az eredetin.
A sztori nagyjából ugyanaz: a gusztustalanul szabályos és tip-top Las Vegas-i külvárosban élő tinédzser, Charley (Anton Yelchin a sztárság útján) gyanítani kezdi, hogy a szomszédba frissen beköltözött Jerry (Colin Farrell egyik legjobb alakítása) egy vámpír. A srác egy vámpírshow sztárja, Peter Vincent (David Tennant szenzációs, majdnem ellopja az egész filmet), barátja, Ed (Christopher Mintz-Plasse vicces, mint általában) és barátnője, Amy (Imogen Poots döglesztő) segítségével próbálja felvenni a harcot a környéket terrorizáló vérszívóval.
A Frászkarika átesett a szokásos modernizálási fázisokon, vagyis a főhős anyja és barátnője már nem sikongató, mimózalelkű áldozatok, hanem határozott, erős, és ha kell, kemény nők (ami már csak azért sem meglepő, mert az író is egy nő), a túlságosan anakronisztikusnak ítélt vámpírkellékek (koporsó) repültek, a hanyatló tévésorozatban szereplő Vincentből pedig egy menő, goth vegasi vámpírshow sztárja lett. A cselekményben is vannak jelentősebb változtatások (Jerry egészen a fináléig magányos farkas, Ed pedig már a film kezdete előtt tud róla, vagyis ezúttal a főhősé a kezdeti szkeptikus szerepe), de a történet szíve ugyanaz, és ami a legfontosabb, hogy a remake is megtartotta a horror és a komédia közti tökéletes egyensúlyt. Frappáns és vicces (bár az Alkonyatnak kiosztott pofonok a „kötelező” jellegük miatt már fárasztók kicsit), ugyanakkor ijesztő, sőt, helyenként még félelmetes is, a finálé pedig hosszabbra, egyben intenzívebbre és (naná) véresebbre nő.
A színészek kiválóak, és a legtöbb esetben jobbak, mint az eredetiben. Yelchin nagyszerűen hozza az ügyesen eltalált átlagtinédzsert, aki szerencsére se nem egy napszemüveges keménycsávó, se nem egy szerencsétlen lúzer. Farrell macskaszerű mozgásával és rémisztő, „nyugi, csak megöllek” mosolyával valóban olyan, mint egy ragadozó, ahogy azt az egyik szereplő megjegyzi. Rá, Mintz-Plasse-ra és Tennantra is igaz, hogy olyan túlzó jellemvonásokkal felruházott karaktereket személyesítenek meg, amiknél komolyan fennállt a túljátszás, és így a röhejessé válás veszélye, de mindannyian tudták, hol a határ. (Ed ugyan az eredetiben sokkal jobb, de Mintz-Plasse szerencséjére máshogy áll hozzá a szerephez, meg sem próbálja frenetikus elődjét majmolni).
A jó színészek alá meglepően intelligens forgatókönyv dolgozik: a jelenet, amiben Jerry átmegy Charley-hoz, hogy egy sör ürügyén kiderítse, mit tud róla, szenzációs. A srác idegesen matat a hűtőben, a vámpír a küszöbön áll, mert addig ugye nem léphet be a házba, amíg annak lakója be nem invitálja – amit az kínos egyértelműséggel igyekszik elkerülni. A dialógus egy pontján Jerry megbizonyosodik róla, hogy Charley tudja, nem pirítóssal táplálkozik, és nyájas csevejét észrevétlenül csúsztatja el a nem explicit, de nem is túlzottan burkolt fenyegetés felé – viszont a szövegkönyv nem rágja szánkba ezeket a fordulópontokat, hagyja, hogy a színészek végezzék a dolgukat, és hogy sodródj a jelenet lendületével. És sodródsz is vele, meg még a későbbiekkel is, egészen a legvégéig.
PS: a 3D tragikus. Ugyan az időnként a néző arcába fröccsenő vér hatásos, de a kép homályos, szellemképes és még a szokottnál is sötétebb (ami sötétkék, az még a világosabb jelenetekben is feketének látszik)