A majmok bolygója franchise-t, amit a ’70-es években kínosan sokáig hagytak haldokolni, pont 10 éve próbálták újjáéleszteni Tim Burton segítségével, de a stúdió szigorúan figyelő szemei alatt a szürreális mesék mondója csak megbecsteleníteni tudta a hullát. Erre jön ez a sehonnai Rupert Wyatt (Menekülők) meg egy pár közepesen is alig tehetséges hollywoodi béríró, és egy nyári megafilmhez képest szerénynek mondható 93 milliós költségvetéssel elénk tesznek egy erőteljes, lendületes és nem csak látványban, de érzelmekben is gazdag rebootot. Igaz, a Lázadás helyenként igen primitív, és nagyon ráfért volna egy olyan intelligencianövelő szer, amivel a filmbeli majmokat turbózzák fel, (meg persze ennek sincs sok köze Pierre Boulle eredeti regényéhez,) összességében mégis remekül működik.
A sztori egyszerű, pontosan zéró fordulatot és meglepetést tartogat (ráadásul, aki látta az előzeteseket, az máris ismeri az egész cselekményt), és fájóan rozsdás és csikorgó elemekből áll össze. Egy tudós egy olyan gyógyszeren dolgozik, ami legyőzhetné az Alzheimer-kórt. A hatását csimpánzokon vizsgálják, és nem várt mellékhatást figyelnek meg: a szer látványosan megnöveli az állatok intelligenciáját. A tudós hazavisz magával egy újszülött majmot, felneveli, de később elragadják tőle, és a rácsok mögé zárt csimpánz fellázad fogvatartói ellen.
A fő gond nem is annyira a történet egyszerűségével, szembeszökő logikai buktatóival és hiteltelenségeivel van (pl. egy sejthetően több milliárdos projekt gondolkodás nélkül való lehúzása a vécén, csak mert egy kísérleti majom megszökött a ketrecéből, és kitört néhány ablakot), mint inkább a karakterek primitív mivoltával. Az emberi szereplők egytől-egyig sablonos és szürke, teljesen érdektelen és kidolgozatlan plot device-ok, mind csak azért vannak, hogy a cselekményt egy adott ponton továbbmozdítsák. A főhősnek (James Franco) azért van apja, hogy Alzheimerben szenvedjen, és így a hülye is tudja, hogy miért pont annak az ellenszerét keresi a fia, a cégvezető azért van, hogy legyen, aki felelőtlenül sietteti a kísérleteket, a menhely őre (Tom „Malfoy” Felton arra kárhoztatott, hogy élete végéig irritáló pöcsöket alakítson) azért, hogy legyen, aki gonoszul bánik a bezárt majmokkal stb.
De nem véletlen, hogy amikor gördülni kezd a stáblista, a majmok nevei jönnek először. Amint a forgatókönyv végre rászánja magát, hogy háttérbe tolja az unalmas emberi szempontokat és motivációkat, és a csimpánz Caesart tegye meg főszereplőnek, a film életre kel. Az ő karaktere működik, az ő története érdekes, az ő harca izgalmas. És az ő játéka lehengerlő.
Gollum és King Kong után Andy Serkis most Caesar pixelbőrébe bújik, és nem tudom, őt vagy az effekteseket illeti a nagyobb dicséret a bámulatos munkáért, de tény, hogy a csimpánz mozgása, gesztusrendszere, mimikája olyan élethű, amilyet még nem láthattunk számítógéppel kreált figuránál – és akkor a szeméről, amiben minden létező emberi érzelem tűpontosan tükröződik vissza, még nem is beszéltem. És ez nem holmi tipikusan megafilmes vásári mutatvány – ez a CGI hatalmas emocionális többletet ad a filmhez, nélküle közel sem működnének ilyen jól a drámai súlypontok, vagyis ezúttal végre látványosan a trükkarzenál van a történetért, és nem fordítva. Talán még sosem tudtuk ennyire átérezni egy állat helyzetét, mint itt Caesarét.
A Lázadás fialja a pénzt, gyűjti az elismerő kritikákat éppúgy, mint az elégedett nézőket, több folytatásra váró szálat is megkezd, a rendező pedig már fel is dobott pár ötletet a sequellel kapcsolatban. A majmok bolygója franchise újra él.