Samuel Fuller sosem volt szívbajos. Maga J. Edgar Hoover sem tudta eltántorítani attól, hogy úgy forgassa le 1953-as film noirját, ahogy kedve szottyant hozzá. A címbéli Skip McCoy véletlenül egy kommunista kémnek leszállítandó anyagot emel ki egy nő táskájából, és a segítségét kérő naiv szövetségi ügynöknek, aki szentül hiszi, hogy a csillagos-sávos lobogó érdekeit még egy elvtelen zsebtolvaj is szem előtt tartja, cinikus-megvető mosollyal csak annyit válaszol: „Are you waving the flag at ME?” Ennyit a patriotizmusról. Nem csoda, hogy Hoover ki volt bukva. De Fuller antihősei, mint általában, most sem ismernek sem istent, sem hazát – kizárólag egymáshoz lojálisak.
Fullernek volt némi fogalma az alvilágról: rekordidősen, 17 évesen vált a New York Evening Graphic bűnügyi újságírójává, koptatta az aszfaltot, beszélt a napról napra élő piti bűnözőkkel, ismerte a közeget, és még élete vége felé is elismeréssel, sőt, szinte bámulattal nyilatkozott az utcák sötét alakjairól. A témához való – a korhoz képes kifejezetten merész – hozzáállása a Zsebtolvajon (Pickup on South Street) is átüt. Skip egy arrogáns, kihaénnem, laza, pofátlan gazember, Fuller mégis megszeretteti velünk. A maga ura, úgy éli az életét, ahogy jónak látja, és egy megvető pillantásnál nem szán többet az egyszerű emberek mindennapi élete fölött álló eszmékre. De megvan a maga kódexe: lehet, hogy nem kell félned tőle, ha az országát próbálod eladni (pénz azért jó, ha van a zsebedben, ha azt akarod, hogy engedje), de ha bántod a nőjét, jobb, ha szeded a lábad. Richard Widmark szenzációs a szerepben: persze, akinek a karrierje azzal vett rakétastartot, hogy egy tolószékes idős asszonyt halálba lökött a lépcsősor tetejéről (Kiss of Death), annak össze is kell szednie magát, hogy másért is emlékezzen rá az utókor.
Skip a társadalom nagyobb részéből elegánsan kivonta magát, mondhatni, szó szerint a peremén él: lakhelye egy pár négyzetméres, cölöpökön álló fatákolmány, ami a New York-i kikötő legszéléről lóg be az öböl fölé. Nem hatja meg, hogy már háromszor ült zsebtolvajlásért, és ha még egyszer elkapják bármiért, az életfogytiglanit jelent, nem hatja meg egy csábító szem- és mellpár sem – az „apartmanjában” felbukkanó nővel, akit korábban kirabolt a villamoson, úgy bánik el, mint bármilyen betörővel tenné, majd pedig gyengéd rugdosásokkal téríti magához az önkívületi állapotból. Már ekkor látszik: ezt a kettőt az Isten is arra teremtette, hogy egymásba szeressenek. Skip cinizmusa, „engem kizárólag a pénz érdekel” attitűdje csak akkor mállik le róla, amikor veszélybe kerülnek a hozzá hasonló „aljanépek”, akik a világ többi részével (közük az egy kalap alá került kommunista kémekkel és szövetségi ügynökökkel) ellentétben jelentenek számára valamit.
Egyikük természetesen „a nő”. Az említett Candy (színészileg Jean Peters a film gyenge láncszeme, de még az ő alakítása is befér a „korrekt” kategóriába) mérgezett egérként rohangál a kommunisták és a szövetségiek közt, hogy valahogy megmentse a mindkét fél felé teljesen ignoráns, és így mindkét fél szempontjából egyre terhesebbé váló szerelmét, aki mélyen és őszintén megdöbben rajta, hogy van valaki, aki az életét kockáztatja érte. Ez küldi Skipet harci pályára, nem a hazaszeretet. A másik fontos ember az életében a korosodó alvilági besúgó, minden piti bűnöző mostohaanyja, Moe, aki, igaz, hogy pár dollárért eladja a rendőrségnek a „fiait”, de ahogy Skip egy laza vállvonással kommentálja, valamit neki is ennie kell. A Moe-t alakító Thelma Ritter (hatszor jelölték Oscarra, többek közt a Zsebtolvajért is) egyszerre tölti meg a képernyőt hidegséggel és melegséggel, vidámsággal és melankóliával, rettenthetetlenséggel és sebezhetőséggel, karaktere az egyik legjobb és legkomplexebb, amit nőnek írtak a film noirok történetében – és játékával magabiztosan felel meg a szerep követelményeinek.
Moe, saját szavaival élve, azért él, hogy meghalhasson: addig nem akar elpatkolni, amíg nincs pénze egy tisztességes temetésre egy exkluzív percellában. Utolsó, gyilkosának előadott monológja inspiráló és szívszorító: az öreg, sírba tartó, aprócska nő megmakacsolja magát, és sziklaként néz farkasszemet a halállal, mert ezúttal sem a barátját, sem a hazáját nem hajlandó elárulni. Skip, az ignoráns külvilág csodálkozásával nem törődve, kifizeti Moe-nak az áhított temetést. A betyárbecsület egyik legszebb, leghatásosabb filmes megnyilvánulása ez.
Fuller cselekedeteiken keresztül definiálja a karaktereit, de mindenkihez hozzáír egy-egy apró finomságot, valami sajátos, nem klisészámba menő, nem feltétlenül archetípusokhoz igazított jellemzőt vagy szokást, amitől azok még inkább életre kelnek. Itt mutatkozik meg újságírói múltja, avagy a – jó értelemben vett – szenzációhajhászás, a figyelemfelkeltő címszavakban fogalmazás. Skipnek az egész öböl a hűtője (sörét egy dobozban tárolja, amit kötélen ereszt le a vízbe), Moe, miközben információval üzérkedik, nyakkendőket árul, a kínai étterem asztalánál hízó informátor pedig evőpálcikával kapja fel, és dugdossa zsebébe a fizetségül kapott bankjegyeket. A cselekmény is ehhez hasonlóan gördül előre: gyorsan, frappánsan, akadályok, mellékvágányok nélkül, mindig a lényegre szorítkozva, minden esemény és karaktermomentum felett pontosan annyit időzve, amennyit szükséges, és egyszerű, de roppant hatásosan felvázolt, alapvető emberi érzésektől fűtötten tartva a dinamikus, agresszív fináléba, mintha valami ősi természeti erő hajtaná, és nem megfontolt, művészetet alkotó emberi kéz.