Hátborzongató kórus suttog latinul vérivásról és emberhús evésről, majd felemeli a hangját, és explicite üdvözli a Sátánt. Mire félelmedben összekuporodsz a takaród alatt, a Gonosz már ott van mindenhol. Szarj csak a párnádra nyugodtan, nem szégyen: Jerry Goldsmith Oscar-díjjal jutalmazott Ómenje minden idők egyik, nem, a fenébe is, a legvérfagyasztóbb horrorzenéje – kevés van, ami annyit tett volna hozzá a filmhez, mint ez. A Mester, aki a score egész alapját meghatározó Ave Satanival a gregorián énekek antitézisét komponálta meg, több szempontból is szakított a műfaji toposzokkal. Nincsenek hangoskodó effektek, sem rémüldöző hegedűk – nem ijesztgetés folyik, hanem félelemkeltés. Az éteri orgona a maga gonoszul kicsavart, torz módján a Sátán felé hirdeti vallásos áhítatát, nyilvánvalóvá téve, hogy isteni jelenlétnek itt nyoma sincs, a kórus pedig, aminek használata egyáltalán nem volt jellemző azelőtt a horrorban, központi szerepet kap.
Richard Donner klasszikus filmjében a Sátán egyszer sem jelenik meg, csupán a háttérből munkálkodva biztosítja az Antikrisztus, Damien életben maradását, a körülötte élők lemészárlásával. Goldsmith volt az, aki a zenéjével karaktert adott a láthatatlan, megfoghatatlan Gonosznak. De továbbment a „szükségesnél”. A tipikus horrorzenékkel ellentétben nem a főhős szempontjából komponált, hanem a Sátánéból. A zene a szereplők rémületének, harcának érzékeltetése helyett a Gonoszt bíztatja, hívja, üdvözli. Sürgeti, hogy végezze be a dolgát. Ettől olyan kurva félelmetes. Nincs benne megnyugvás, nincs benne remény. És ha a kórus megszólal – jellemzően, amikor a Sátán erői munkálkodnak – tudod, hogy rábasztál.