A Hyperion bukása nem egyszerűen folytatása, sokkal inkább kiterjesztése a már meglévő műnek, felduzzasztása egy nagyszerű felütésnek. Éppen ezért nem vonatkoznak rá a folytatások szabályai sem. Amiben mégis példaértékűnek tekinthetjük, az az, hogy Simmons ismét csavar egyet a dolgokon, a struktúrát teljesen átdolgozza, megadva az újszerűség hangulatát számunkra. Ha mindezek ellenére, két különálló részként szeretnénk összehasonlítani a köteteket, rádöbbenünk arra, hogy a második mellett eltörpül az első. A Hyperion a 28. század képzeletbeli világára való ráhangolódás eszköze, szerteágazó cselekményével felkészítés egy gigantikus történetre. A sokak számára ellenszenves cliffhanger is efelé mutat, a zarándokok éneke baljósan cseng a fülünkben, mintha maga az író súgná: kapaszkodjatok.
A két kötet kiadása között eltelt év nem csak a frusztrációt okozó cliffhanger miatt problémás. A több, mint 500 oldalt felölelő Hyperion dugig van adatokkal, a cselekmény megértése végett nélkülözhetetlen információkkal, apró, megbúvó részletekkel. Nem kevés szorongást okozott ez nekem is, amikor elkezdtem a második részt, ugyanis arra már nem volt időm, hogy előtte újraolvassam az elsőt. A történet előrehaladtával azonban azt vettem észre, hogy egyre több dolog ugrik be, egyre több jelenet elevenedik meg előttem. Az író tisztában van könyvének monumentalitásával, és a kritikus pontokra fókuszálva, akár egy-egy félmondattal segít előhozni a rég elfeledettnek hitt momentumokat.
A struktúra, ahogy fentebb említettem teljesen megváltozik. Az eddig egyes szám első személyben való mesélés helyett egy külső szemlélő narratívája jelenik meg. A teljes regényt átszövő személy nem más, mint egy újabb kibrid (egyfajta android, akit egy elhunyt ember személyiségével ruháznak fel), Joseph Severn, akinek álmai a zarándokokkal, ébrenléte pedig a Hegemónia vezetőivel teremti meg a kapcsolatot. A cselekmény ettől darabos lesz, de egyáltalán nem rossz értelemben ez. A hirtelen félbehagyott jelenetek filmszerűvé teszik a cselekményt, kizárólag a feszültséget hivatottak növelni, a végén nincs keserű szájízünk, hiszen a soron következő szereplő cselekedetei éppoly izgalmasak, mint társaié.
Az író az eddig különálló történetekben megjelenő műfajok közti határokat elmossa, egyszerre alkalmazva a horror (a Shrike váratlan felbukkanásai, fenyegető mivolta és velejéig romlott cselekedetei), a fantasy (a sci-fivel szembemenő, megmagyarázhatatlan, már-már mágikus történések), a krimi (a klasszikus nyomozás elemeinek megjelenése) és a katonai sci-fi (a Számkivetettek elleni háború és Kassad frenetikus megmozdulásai) elemeit. Az egybeforrt spekulatív fikciót pedig költői képek és letisztult gondolatok sokaságával megtöltve kétségkívül szépirodalmi magasságokba repíti: “ Valahol a távolban fémet átszelő fém ultrahangsikolya hasított a levegőbe; a közelből elektronikus nihilzene csikorgott.”
A mű számos erénye közül kiemelkednek a vallás és a hit különböző tézisei, mind a gépek, mind az emberek meggyőződésein keresztül. Evolúció és vallás házassága kezd kirajzolódni előttünk, ahogy mindkét oldal megrögzött istenkeresése ugyanarra a konklúzióra jut. Gépektől való függésünk egy másik fontos sarkpontja a műnek, kérdésünkre a válasz pedig nem is lehetne kegyetlenebb.
Simmons a történet fő szálait elvarrja, élvezhető egésszé téve számunkra a két regényt, de hagy magának a folytatásra is jócskán alapanyagot (a következö rész, az Endymion, mely háromszáz év múltán veszi fel újból a fonalat jövő ugyanekkora van beígérve). Jövőképe minden ridegsége és időbeli távolsága ellenére közel áll hozzánk, könnyen tudunk azonosulni négyszáz évvel későbbi társadalmunkkal. Karaktereiben azonnal megtaláljuk a közöset, azt az akaratot, ami világunk fennállása óta konstans: céljaik elérése végett olyan messzire mennek, ameddig csak lehet, és ha kell még azon is túl.