A The Womant rettenetes élmény végignézni. Bőven túlvan az emberek úgy 99%-ának a komfortzónáján, a maradék 1%-ot meg mielőbb el kell zárni. De nem azért nyomasztó és brutális, mert van benne ujjleharapástól kettévágáson és mellbimbólenyesésen át szívkitépésig minden, ezek a hatáskeltő eszközök csak illusztrálják mindazt a lelki poklot, amiben a film a nézőt kínozza. Mert nehogy bárki azt higgye, hogy ez valami olcsó torture porn a Fűrész-féle konzumbaromságok sorában – a The Woman (noha van egy rape & revenge vetülete is, de ez teljesen mellékes) nagyjából azon a csapáson halad, amin Simon Rumley Red, White & Blue-ja, csak még tovább megy rajta. Nem pusztán az emberek közti normál kommunikáció, hanem az egész istenverte civilizáció szenved ki benne. Vérmocskosan.
A film már rögtön a sundance-es premier napján gondoskodott magának egy kisebb botrányról, és azóta is erősen megosztja a kritikusokat és a közönséget. Nem csoda, elvégre Jack Ketchum áll mögötte, aki örömmel és kíméletlenséggel rángatja el olvasóit az emberi természet legvisszataszítóbb bugyraiba – ld. A szomszéd lányt, vagy akár a Redet, amit éppen a The Woman rendezője, Lucky Mckee adaptált nagyvászonra. McKee most Ketchum két korábbi regényének, az Off Seasonnak és az Offspringnek a folytatását forgatta le. Utóbbiból készült egy 2009-es, minden szempontból unalmas és amatőr film, ami említést csak azért érdemel, mert az itteni címszereplőt már abban is Pollyanna McIntosh játszotta. És bár a The Woman közvetlenül az Offspring után veszi fel az események fonalát, ne gyötörd magad a (mozgóképes) előzménnyel: teljesen irreleváns, ami történik benne, a film önmagában is tökéletesen érthető és élvezhető. Élvezhetőt mondtam volna? Na, ez kurvára nem jó szó volt.
Ordas sablon, de elnézve az utóbbi évek felhozatalát a műfajban, sajnos mégis egyre többet kell ismételgetni: az igazi horror az, ami belülről jön. Az emberből. Azt pedig nehéz a szó hagyományos értelmében véve élvezni – de ki mondta, hogy baj, ha a művészet ennél messzebbre mutat? A The Womanben a családfő elvileg azért viszi haza az erdőben talált kannibál vadnőt, hogy felesége és gyerekei segítségével civilizálja, de persze, hogy a kísérlet visszafelé sül el. A pincében láncra vert fogoly olyan lesz, mint egy élő igazság-, pontosabban, személyiségszérum: eltünteti a fogvatartói által viselt maszkokat, egyesével hámozza le róluk a civilizáció rétegeit, mi meg már meg sem lepődünk rajta, hogy az első pillantásra normál, boldog család mosolygós arcai mögött miféle szörnyetegek rejlenek. És ez a horror, nem a patakzó vér.
Persze azt mondani erre a családra, hogy eleve diszfunkcionális, olyan, mint azt mondani Norman Batesre, hogy enyhén instabil. Az apa egy nőgyűlölő zsarnok, a feleség egy belül már rég darabokra tört, sztoikus báb, a fiuk - apuci tanítványa - egy pszichopata, a nagyobbik lányuk közel katatón, a kisebbiknek meg annyira nincs fingja a világról, jóról és rosszról, hogy ugyanazzal az arccal nézi a vérfürdőt, amivel reggelizik. A nő nem csinál semmit (eleinte), csak ott van. Ő az áldozat, őt kínozzák, a puszta jelenlétével hozza felszínre a vidéki Amerika polaroid látszatboldogsága alatt gyűlő szennyet. Már akkor nevetünk, amikor leharapja az apa egyik ujját, mire az rákiált leütött, elrabolt, láncra vert fogolyára, hogy „ez nem civilizált”.
Civilizáció? Az úgy illan el a semmibe, mint egy hosszú és unalmas vicc gyatra csattanója. De McKee és Ketchum ennél egy szűkebb területen is markáns véleményt fogalmaz meg – a nők és a férfiak viszonyáról. Itt minden nő áldozat, kezdve a fiúk által a kerti partin gyötört kislánytól az otthoni „idillbe” katasztrofálisan rosszkor besétáló tanáron át a lelkileg rég lemészárolt feleségig. És persze a férfiak a tettesek. Ezt az igazságtalanságot korrigálja a vadnő, totálisan és megállíthatatlanul, mint valami természeti erő, amikor az utolsó harmadban teljesen elszabadul a pokol, és vele együtt ő is. És ráadásul nem a férfiakat öli meg először, hanem a feleséget. Aki csak tűrt, és engedett, és szemlélt – és ez elég. A The Woman moralitása brutális, de igazságos. Akkor is hibás vagy, ha csak hagyod, hogy valakivel szörnyűség történjen. És akkor is, ha hagyod, hogy magaddal. Lehet, hogy sok, csak az orráig látó feminista akad majd fenn ezen a megjegyzésen, de ez egy minden rezdülésében feminista film.
Pollyanna McIntosh félelmetesen jó. Mivel karaktere értelmesen beszélni nem, csak morogni, hörögni, vicsorogni tud, és a játékidő nagy részében egy falhoz van láncolva, csak az arcára és a szemére hagyatkozhatott. És látszik is rajtuk minden, a gyűlölet, a harag, a vád, az empátia, a kérlelés. Az apa szerepében Sean Bridgers a tökéletes Szörnyeteg, csupa szadizmus, kegyetlenség és gonoszság, ami gyomorforgatóan nyájas és udvarias maszkban keresi az ürügyet az elszabadulásra. Talál. Mesteri, ahogy átadja magát belső késztetéseinek, valódi önmagának, akárcsak az, ahogy Ketchum és McKee időről-időre leheletfinom humort közvetítenek rajta keresztül – félreértés ne essék: ez a humor nem feszültségoldó és kellemes, hanem aljas és nyomorult.
A rendezés hibátlan, a vágás csodálatos, néhány jelenet rémálomszerű megkomponálását, érzelmi- és sokkhatását tanítani lehetne, ráadásul rég láttam horrort, amiben zenét és csendet ilyen jól használtak. McKee bő egy órán át készíti a terepet, fokozatosan mutat meg egyre többet a maszkok mögötti valóságból, a „normálist” egyre súlyosabb atrocitásokkal hagyjuk magunk mögött. De megkockáztatom, hogy a legsokkolóbb mégis az az első, apró pofon, amit a férj szinte lazán és mellékesen oszt ki a feleségének. Mert figyelmeztetés nélkül jön, azonnal szétbassza az addig felvázolt családi viszonyokat, és már akkor előrevetíti mindazt a poklot, ami ránk vár. Ott van benne a Gonosz, abban az egy, minden későbbi eseményhez képest még gyermekien ártatlan pofonban, a legrettenetesebb Gonosz, az a fajta, ami lassan, de megállíthatatlanul szivárog át a triviális fogmosós, estipuszis, munkábaindulós mindennapok szövetén.