Krimifronton csak a régi aszalódik a Nap alatt, a dínók unalmasak, a házas horrorok nem, a modern időkbe katapultált mesehősök igen is meg nem is, de hogy a legfaszább idén ősszel indult új sorozat egy törékeny, szőke CIA-ügynöknőről és egy terroristává formált amerikai katonáról szól, az biztos. Szemezgettünk a tengerentúli tévék kínálatából.
American Horror Story
A Geekz csapaton belül talán egyetlen sorozatnak sem ellentmondásosabb a megítélése, mint a Kés/alatt mögött álló Ryan Murphy-Brad Falchuk páros legújabb agymenésének. A suspension of disbelief (lásd még a Homeland-nél) itt hatványozottan igaz, ez egy tipikus "megszoksz vagy megszöksz" sorozat, ha a néző nem tudja az elején elfogadni a status quo-t akkor még egy tripla hatos dobásával sem tud továbblépni. A Harmon család komoly problémákkal küzd: az anya elveszti magzatát az apa meg összeszűri a levet egyik tanítványával. A problémák elöl menekülve, lányukkal Bostonból LA-be teszik át székhelyüket, kiszemelt új rezidenciájuk azonban nem véletlenül a csúcspontja a város "Gyilkos Házak" nevű panorámabuszos körutazásának. Az ezerszer látott kísértetházas históriának Murphyék azzal adnak eredeti ízt, hogy belehelyezik egy családi dráma közegébe, így nemsokára ennek a félbolond freakshownak a legfurább szereplőjét is hétről-hétre visszatérő jó ismerősként köszönti a néző. A pilot zaklatott és zavarba ejtő hangulatát aprólékos munkával egy komplex egésszé kezdik formálni az alkotók, így válik ez a közepes horror ponyvákat, csípős társadalomrajzot, lagymatag tini sorozatot és vásári grand guignolt mixelő sorozat az évad legbizarrabb és legaddiktívabb eseményévé.
(ringsider)
Grimm
Egy gyilkossági nyomozó rájön, hogy ő egy „Grimm”, egy régi vadászklán leszármazottja, aminek az a dolga, hogy megóvja az emberiséget a természetfeletti erőktől – ahol a természetfeletti erőket a Grimm mesék valóban létező, és köztünk élő karakterei jelentik. Úgy hangzik, valaki az NBC-nél megirigyelte a Fables sikerét (közben az ABC, ami pár éve ténylegesen tévébe akarta vinni Bill Wilingham képregényét, elindította a maga „tündérmesekarakterek a való világban” sorozatát, Once Upon a Time címen, ezzel egyidőben), de a comic írójának szárnyaló fantáziájához méltó stábot már nem sikerült összekaparnia. Az első három rész után úgy tűnik, a mesekoncepció csak egy mézesmadzag, amivel lépre akarják csalni a nézőket, hogy az idejüket egy olyan sorozatra pazarolják, ami a legfelső, vékony fantasyréteg alatt csak egy újabb konvencionális nyomozós krimi a sok közül. Fogalmazzunk így: ha a Fablesből kivesszük a fantasyt, nem marad semmi, mert az a lényege. Ha a Grimmből kivesszük, van egy nyomozó főhősünk, aki gyilkosságokra derít fényt. A sztorik laposak, a rendezés (itt-ott egy-két ügyes, mesés hangulatú megvilágítástól eltekintve) átlagos, a főszerelő színtelen, a hol komikus, hol meg horrorisztikus felhangnak (Ordas Farkasként) behozott Silas Weir Mitchell pedig láthatóan nem találja a helyét.
(Rusznyák Csaba)
Homeland
Suspension of disbelief, azaz a kukacoskodás mellőzése a legfontosabb "tulajdonság", ami a mai high concept amerikai sorozatok nézése közben leginkább elvárt. A legjobbak esetében azonban ez nem is megy olyan nehezen. Itt van mindenekelőtt a Homeland, amely a kritikusok és a közönség kedvence az újoncok közül - tegyük gyorsan hozzá, egész véletlenül tökéletesen megérdemelten. Az alaphelyzetet a Hatufim című izraeli sorozatból vették kölcsön a készítők, hogy aztán a saját szájízük szerint alakítva megcsinálják ezt a kémeskatonásakciópszichothriller jóságot. Nicholas Brody amerikai tengerészgyalogost már mindenki halottnak hiszi, amikor 8 év hadifogság után előkerül. Egy egész nemzet ünnepli a hőst, kivéve Carrie Mathisont, a CIA ügynökét, aki azt az infót kapta, hogy egy amerikai hadifogoly átállt a rettegett terroristavezér, Abu Nazir oldalára. Ennyit lehet elárulni a Homeland-ről, anélkül hogy sérülne a sorozat ereje. A készítők remek arányérzékkel szövik a cselekményt, a történet - szembeköpve a korkövetelményeket - aprólékosan és türelmesen építkezik, ugyanakkor okosan és jól időzítve húznak elő egy-egy újabb csavart a zsákjukból, hogy végig magas szinten tartsák a feszültséget és a néző figyelmét. Nagy segítségükre van ebben a kitűnő színészi gárda: Damien Lewis Brody-ja karizmatikus és ellentmondásos, Mandy Patinkin elegánsan és árnyaltan hozza a bölcs mentor sokszor látott figuráját, de a sztár egyértelműen Claire Danes, aki élete legnagyobb alakítását nyújtja a végletes, érzékeny és ösztönös Carrie szerepében. Kétségtelenül az évad legjobb "gólyája".
(ringsider)
Once Upon a Time
Hogy őszinte legyek, most kissé bosszús vagyok, hiszen egy időben két hasonló high concepttel rendelkező sorozat is indult két különböző csatornán, mely tündérmesékre alapuló urban fantasy, de egyik sem a Fables tévére adaptált változata (persze, tudom, fogjam be és nézzem a The Walking Dead-et). Ami persze nem jelenti azt, hogy a Once Upon a Time rossz lenne, sőt, a fentebb említett Grimm-hez képest sok szereplőt mozgató, két síkon futó, romantikus fantasy eposz, csordultig érzelmekkel: a tündérmesék gonosz királynője beteljesíti bosszúját Hófehérke és hercege, valamint az összes "boldogan éltek, míg meg nem haltak" befejezést kapott meseszereplő ellen és Rumpelstiltskin bonyolult átka segítségével a mi világunkba repíti őket, ahol elfeledkezve valódi énjükről, szürke, hétköznapi emberként élik életüket. A varázslatot csak Hófehérke még időben idejuttatott, azóta már felnőtt lánya (a kissé megereszkedett arcú Jennifer Morrison, House lecserélt eyecandy-je), Emma Swan törheti meg, akit saját tíz évvel ezelőtt örökbe adott kisfia csal el Storybrooke kisvárosába, hogy felnyissa az ott lakók szemét. Bár szemmel láthatóan egyik részről a másikra emelkedik a szappanhab, a készítők eddig egész ügyesen lavíroznak a szereplők hátterét bemutató flashbackek és a városban egyelőre még értetlenül botorkáló, de apránként mindenkit megismerő, és a polgármester szerepét magára öltő Gonosz Királynővel többször is pengét váltó főhősnő között. A történetbe lopott apró ötletek (a mesehősökre reflektál a mondén nevük, ezúttal Hófehérkének kell felébresztenie a hercegét, a Pinokkióban lelkiismeretet játszó szöcske emberformában pszichiáter) és a jól kiválasztott színészek (Ginnifer Goodwin, Robert Carlyle, Lan Parrilla) egyelőre képesek egy könnyeden szórakoztató sorozat ígéretét magukban hordozniuk: ha nem szúrják el azzal a forgatókönyvírók, hogy a maradék 19 részben is csak a Hófehérke-Herceg páros szerelmének beteljesülésére koncentrálnak, akkor még valami egészen egyedi is kisülhet a már most az Év Újoncának titulált sorozatból.
(Nagy Krisztián)
Person of Interest
A Jonathan Nolan és J.J. Abrams bábáskodása alatt született krimibe a CBS akkora bizalmat plántált, hogy a kedvéért elmozdították a CSI-t a csütörtök esti pozíciójából, amit az jó tíz éven át elfoglalt. A pilot nézettsége (13,2 millió) őket igazolja, de hogy hosszútávon mit tud nyújtani a langyos kritikai fogadtatásban részesült sorozat, az még kétséges, mindesetre az első évadot a csatorna már berendelte. A sztori egy hatalmas, komplex megfigyelőrendszer körül bonyolódik, amit a kormány terrorcselekmények megelőzésére használ – de az begyűjt „normál” bűnözéssel kapcsolatos adatokat is, amiket aztán irrelevánsnak bélyegez, és töröl. Tervezője, Mr. Finch azonban minden nap lementi magának ezeket az adatokat, és egy volt zöldsapkás segítségével megpróbálja megakadályozni az előre jelzett gyilkosságokat. A koncepció tökéletes táptalaja egy paranoiathrillernek, ahogy a nyomozás jellege (utólagos büntetés helyett megelőzés) is ígéretes. Az első részek alapján mégis egy 12 egy tucat krimisorozat lett belőle, ami képtelen kihasználni azokat a jellegzetességeit, amik a szürke átlagtól megkülönböztethetnék. Mintha a koncepciót csak ráhúzták volna néhány, a csatornánál porosodó sablonforgatókönyvre, ami az egészet egy gimmické redukálja (ld. még: Grimm). Stílus nincs, a rendezés unalmas, az egyes részeken átívelő szálak nagyon lassan bomlanak ki, Jim Caviezel kissé álmatagon ténfereg, Michael Emerson meg már a Lostban is kurva unalmas volt, mint a háttérből manipuláló, titkokkal teli emberke. Az egészről üvölt a középszerűség.
(Rusznyák Csaba)
Terra Nova
Steven Spielberg idén már befürdött egy sci-fi sorozattal (Falling Skies), és úgy tűnik, ezzel a másikkal sem jár jobban. A sztori szerint a Föld a jövőben lakhatatlanná válik, az egyetlen lehetőség a túlélésre az, hogy néhány ezer embert átküldenek egy portálon a múltba, 85 millió évvel ezelőttre (pontosabban egy párhuzamos világba), hogy ott kezdjenek új életet, és új civilizációt. Éhes őslényekkel körülvéve. A középpontban a Shannon család áll, aminek feje az egyik gyerekkel együtt potyautasként érkezik, és a telep (Terra Nova) rendőre lesz. Ami első pillantásra kiveri a biztosítékot, az a katasztrofális CGI (az animált dinók mintha csak kezdetleges, primitív tesztek lettek volna az 1993-as (!) Jurassic Parkhoz), de nagyobb baj, hogy az íróknak fingjuk sincs, mit akarnak valójában. High concept sci-fit? Prehisztorikus szappanoperát? Régivágású kalandfilmet? Minden részben elcsöppen egy-két infó valami lappangó titokról (a Terra Nova parancsnokával, vagy a telepen kívül élő, fegyveres renegátokkal kapcsolatban), mindig egy kicsit mélyebbre merülünk Shannonék tinilányának bimbódzó szerelmi életében, míg maguk az egyes epizódok erősen váltakozó színvonalúak és stílusúak. Itt egy szörnyfilm (egy eddig ismeretlen faj fenyegeti az egész telepet), ott egy echte Star Trek feeling (egy vírus miatt megszakad a kapcsolat egy kis csapat tudóssal), amott egy tipikus krimi (meggyilkolják Terra Nova egyik lakosát), de soha semmi igazán izgalmas és érdekes. 20 évvel ezelőtt jó lett volna a Családi mozidélután a Disney-vel egyik sorozatának, de most, főműsoridőben? Ugyan már...
(Rusznyák Csaba)