Nem, a cím nem tévedés, még csak nem is elírás. Mint annyi mindent, úgy a „csoportos ellenállás” szamurájfilmek később klisévé váló témáját is Kurosawa Akira-nak köszönhetjük, azonban Kudo Eiichi ezen alkotása szinte csak a címében emlékeztet a Császár klasszikusára. A már korábban tárgyalt 13 Assassins-ra és a 47 Ronin-ra viszont annál inkább, elvégre ezek tartalma lett néhány apró változtatással fogyaszthatóvá keverve benne. Az eredmény pedig szép, jó, csak éppen az eredetiség hiányzik belőle, de az nagyon.
A teljesen jogosan a japán film aranykorának nevezett 50-es évek lezárultával az új évtized jóval kevesebb eredeti történetet hozott (maradt persze épp elég ahhoz, hogy így is emlékezetes időszak legyen), a kérészéletű két kis stúdió munkamódszereit pedig hamar átvették a nagyok is, átváltva a minőségi munkákról a mennyiségre. Soha nem látott mennyiségben árasztották el a mozikat a különféle, az alapötletüket tekintve egyébként színvonalas sorozatok, amiknek újabb és újabb epizódjait gyorsan és olcsón lehetett elkészíteni. Ekkoriban indította útjára a Daiei Zatoichi-t és Nemuri Kyoshiro-t, a Shochiku Tora-san-t, a Toho zsákszámra ontotta az óriásszörnyes sci-fi-ket, míg a Toei eleinte a szamurájos, később a jakuzás (és a szoftpornó) sorozatokban utazott, a Nikkatsu pedig a pörgős akciókra szavazott. Ezen sorozatok egyike volt a Toei „csoportos ellenállás” szériája, aminek leghíresebb darabja a 13 Assassins. Három évvel később Kudo Eiichi leporolta a forgatókönyvét, néhány apróságot megváltoztatott rajta, beleszőtt egy keveset a 47 Ronin-ból, 11 főhőst szedett össze és már kezdődhetett is a forgatás.
Már az első percektől kezdve úrrá lesz a nézőn a „hát én ezt már láttam valahol” érzet. A végtelenül arrogáns Matsudaira, aki folyton arra hivatkozván, hogy ő a sógun kisöccse és bármit megengedhet magának, vadászat közben lenyilaz egy parasztot a szomszéd klán területén, majd az egyik helyi elöljárót is elteszi láb alól. Az Abe klán természetesen panaszt tesz, azonban a sógunátus, hogy elkerülje a nagyobb botrányt, Matsudaira mögé áll és nem sajnálja tönkretenni az Abékat ennek érdekében. Ez pedig bosszúért kiált, amit Sengoku Hayato és kis csapata tud csak elvégezni.
Mint látható, a sztori szinte egy az egyben ugyanaz, mint a 13 Assassins-é volt. A megvalósítás terén sincs semmi különbség, az első fél óra azzal telik, hogy Hayato összeszedi a megfelelő csapatot, csatlakozik hozzájuk egy rejtélyes ronin, térképeket mutogatva kitervelik, hol lehet lecsapni Matsudaira-ra, azonban van egy nagy probléma. Mégpedig a kisöccs őrzője, a hűséges Gyobu, a nagy stratéga és remek kardforgató, aki félelmetes ellenfél. A karakterek jelleme abszolút egy dimenziós, egyikük sem tűnik emberi, esendő figurának, még az sem, akit a rendező eredetileg annak szánt.
Mindezek tudatában pedig egyfajta fura "guilty pleasure" lesz végigülni a röpke másfél órát. Az összes fordulatot és jelenetet előre fogja tudni a néző, még az is könnyen kitalálható, hogy ki milyen véget fog érni. Így aztán hiába a tűéles, gyönyörű fekete-fehér képi világ, a jó színészek, a nagyszerű aláfestő zene, úgy egyáltalán, az összes törekvés, a film menthetetlenül unalomba fullad. Kivéve persze, ha valaki úgy nézi meg, hogy nem látott még "csoportos ellenállás" mozit.
A véget nem érő sorozatok tömegtermelése egészen a 70-es évek legvégéig folytatódott, bár a csúcspont egyértelműen a 60-as éveket öleli fel. A nézők egyre inkább ráuntak a semmi újat nem hozó részekre, a hősies szamurájok történetei pedig szép lassan átszivárogtak a mozikból a tévéképernyőkre. A 70-es években már csak a szigorúan 18 éven felülieknek szóló történetek maradtak a véres jakuzaleszámolások és pornográf blődlik révén, majd az utolsó nagy siker, a Truck Rascals széria után a video megjelenése ezeket is eltüntette, így elkezdődhetett a japán mozi mai arculatának kialakulása.