Robert Penn Warren többször feldolgozott, Pulitzer-díjas regényének, A király összes emberének egyfajta parafrázisa a világ jelenlegi talán legnagyobb szupersztárja, a pozíciója és ázsiója sziklaszilárd mivoltával abszolút tisztában lévő George Clooney újabb figyelemre- és tiszteletreméltó dobása, még akkor is, ha se nem korszakalkotó (sőt), se nem olyan fontos, leleplező, eredeti és makulátlan, mint amilyennek mutatni szeretné magát. Az elnökválasztási kampány viharaiban vergődő fiatal tanácsadó morális bukásáról és szakmai felemelkedéséről elegánsan, ízlésesen regélő dráma sokadszorra mondja ki az örök alapigazságot: a hatalom korrumpál. D'oh.
A lelkes, briliáns és idealista Stephen Meyers (Ryan Gosling) valósággal bálványozza az elnöknek készülő Mike Morris kormányzót (Clooney), főnökével (Philip Seymour Hoffman) és stábjával mindent elkövet annak érdekében, hogy egészen a Fehér Házig egyengessék az útját. Csakhogy a politika színterén az ideálok hajlamosak elkorcsosulni, a bálványok pedig ledőlni, ahogy azt Meyer is gyorsan megtapasztalja, amint a választási kampány komollyá válik.
A király összes emberében Willie Stark, a nép egyszerű fia megelégelte a politikusok inkompetenciáját és hazugságait, és úgy döntött, saját kezébe veszi az emberek boldogságát. Csillaga azonban nem akadály- és főleg nem kompromisszummentesen ívelt felfelé: ahhoz, hogy olyan pozícióba jusson, ahol képes pozitív változtatásokat eszközölni, fel kellett adnia az elveit. Idővel így maga is azzá vált, amit egykor megvetett, és végül egy csalódott, átvert kisember fegyverétől halt meg, aki nála agresszívabb és gyorsabb módszert választott a politikai hulladék eltakarítására.
Meyers egy Willie-éhez hasonló pályát jár be, de annak hirtelen és durva végét Clooney szépen továbbszövi: az ő hőse a morális bukásból teljes szakmai diadalt farag, kihazudja-, zsarolja és manipulálja magának a szamárlétra következő lépcsőfokát. A hatalom árnyékában ezzel ügyesebben zárul, mint A király összes embere illetve annak adaptációi (egyébként ezek közül az első – Robert Rossen 1949-es, Oscar nyertes darabja – minden más szempontból jobb, mint Clooney filmje), és az is okos húzás, hogy mindvégig látjuk a végpontot. A két veterán stábfőnök (Philip Seymour Hoffman és Paul Giamatti, természetesen mindketten lubickolnak a hálás szerepben), akik úgy játszanak a körülöttük lévő emberek életével, mint cica a gombolyagával, pontosan olyanok, amilyen ő lesz majd, miután naivitását és idealizmusát, mint kígyó a kinőtt bőrét, leveti.
A film klasszikus képi-zenei eleganciája – amit Clooney éppen annyi szokatlan beállítással és megvilágítással dob fel, amennyit ez a stílus még elvisel – maximálisan illik a téma súlyához, tartalom és forma tökéletes harmóniában van. A baj csak az, hogy minden jó szándéka és profizmusa ellenére A hatalom árnyékában nem képes jelentős filmmé válni. Hiába viszi át magabiztosan a lécet, ha eleve nem rakta magasra – ugyanis nem mond a témában semmi újat vagy merészet (Hogy a politika csupa csalás, hazugság és manipuláció? És azt tudtad, hogy a Jézuska nem létezik?), csupán szépen, hatásosan elismétli azt, amit előtte már sokan, ráadásul úgy, hogy nem csak egészében, hanem sokszor még részleteiben is deja vu-t indukál (a kormányzó azzal diszkriminálja magát, hogy a fiatal gyakornokcsajt töcsköli).
Pedig a lehetőség adott volt: a film végén a néző önkéntelenül is elgondolkodik, hogy a kulcs talán nem a morális bukás, hanem az immorális közegben való helytállás – avagy Meyers csupán azt tette, amit ebben a farkastörvények által uralt világban tennie kellett. Vagyis ez lehet az ő immorális megérésének a története. Sajnos ez az ambivalencia nincs kellőképpen kihangsúlyozva a forgatókönyvben (és Gosling játékban sem – ami azt illeti, az ifjú titán önmagához képest takaréklángon ég, és az élete eddigi legjobb formáját hozó Clooney két kulcsjelenetben is úgy lejátssza, mintha ott sem lenne), pedig maga a téma érdekes, kifejtésre méltó. Mert a világ mostanra talán sikeresen a fejébe verte mindenkinek, hogy a politikában nincsenek őszinte emberek, de a modern civilizáció tragédiája nem ez. Hanem az, hogy nem is lehetnek.