Amikor a cirkusz olyan fenomenális, hogy a nép már a kenyér nélkül is elvan. Legalábbis valami ilyesmit próbál elhitetni velünk a Suzanne Collins gigászi sikerű könyvtrilógiájának első részéből készült sci-fi kaland, Az éhezők viadala. A disztópikus társadalomban a címbeli barbarizmus arra szolgál, hogy kordában tartsa a hatalom ellen annak idején fellázadt 12 körzet nyomorban élő lakóit. Minden évben, mindegyik körzetből kisorsolnak egy 12-18 éves fiút és lányt, és a 24 szerencsés addig ölheti egymást egy hatalmas, maximálisan kontrollált erdős környezetben, amíg csak egy marad közülük. Az egész sztori számtalan korábbi sci-fire (A tizedik áldozattól a Rollerballon és A menekülő emberen át a Battle Royale-ig) hajazó alapját azonban némileg aláássa, hogy a pofátlanul gazdag főváros dekadens polgárait leszámítva nem úgy tűnik, hogy bárkit is igazán szórakoztatna a viadal – a 12 körzet lakóit, akik korgó gyomrait el kellene hallgattatnia, például pont a legkevésbé sem.
Nem ez a film egyetlen aspektusa, aminek kidolgozása, hogy is mondjam, roppant megengedő, de meg kell hagyni, hogy a nézőt ezek ellenére is viszi a szimpatikus szereplők, a remek színészek és a fokozatosan, ügyesen kibontott sztori lendülete. A főhősnő, Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence), aki kisorsolt kishúga helyett jelentkezett önként a játékra, a fővárosban egy egészen más világgal szembesül, mint amiben felnőtt: fényűzés, önteltség és képmutatás mindenhol, kezdve saját körzetének groteszkül virító ruhában parádézó kísérőjével, Effe-vel (Elizabeth Banks), aki a gyerekeken a vérontásra való felkészítésük szüneteiben durcás arccal kéri számon az etikettbeli hiányosságaikat. Két kézzel szórná lábai elé az aknákat az ember.
Az öldöklést felvezető parádék, showműsorok és a bizarr szín- és formakavalkádjaikkal már-már nem is evilági benyomást keltő lakosztályokban rendezett lakomák a Római Birodalom dekadenciáját idézik, a mosolyok, beszédek és tapsviharok mögött pedig ott áll csőre töltött fegyvereivel a totalitárius, fasisztoid állam. A Katnisst körülvevő emberek mind más-más hozzáállást képviselnek ehhez a rendszerhez: az említett Effe teljesen magáévá tette annak „ideológiáját”, a lány mentora, az iszákos Haymitch (Woody Harrelson) legszívesebben bemutatna az egésznek, stylistja, Cinna (Lenny Kravitz) pedig emberségével és szeretetével kompenzálja elnyomó erejét.
A filmnek ez a része nagyszerű – paradox módon pont akkor lassul le, amikor a cselekmény begyorsul, vagyis amikor megkezdődik maga a viadal. A korábbi jelenetekben ügyes kezűnek bizonyult Gary Rossról gyorsan kiderül, hogy nem tud normálisan ledirigálni egy akciót (részeges kamera, hektikus vágás: a közelharcok abszolút kivehetetlenek), hogy alig van bármi érzéke a feszültségteremtéshez, hogy sem fel-, sem pedig levezetni nem képes hatásosan egy jelenetet. És ezen az sem segít, hogy helyenként mer a témához illően brutális lenni.
Egy idő után az is nyilvánvalóvá válik, hogy Az éhezők viadala szolgai adaptáció: több érzelmi csúcspont felületes marad (Katniss és Cinna búcsúja, Rue halála), mert idő hiányában nincsenek kellően megalapozva. Vágni, átírni, kihagyni, vagy éppen hozzátenni, alakítani kellett volna, hogy igazán jól működjön, feszes legyen a film. Így az, hogy az első harmadban a disztópikus társadalom találó ábrázolásából született atmoszféra semmivé foszlik a „lényeg” kezdetekor, csak az egyik probléma – a másik az, hogy nem kapunk helyette semmit, ami hasonlóan erőteljes lenne (példát vehettek volna az alkotók Norman Jewison említett Rollerballjáról, ahol a társadalomkritika és az akció végig összhangban volt). Elvagyunk a stáblistáig, nem unatkozunk, nem is vagyunk lenyűgözve.
Nagy baj így nincs, minden sutasága ellenére szórakoztató film Az éhezők viadala, mondhatni, az a fajta, ami egy bizonyos fokig mindenkit boldoggá tesz. A könyvet ismerők elégedettek, hogy vásznon láthatják viszont ugyanazt, amit olvastak, a könyvet nem ismerők kedvet kapnak a világ és a karakterek behatóbb ismeretéhez, a stúdió meg örül, hogy bejött a biztonsági játéka. Mert be fog jönni.