A science-fiction nem szűkölködik olyan történetekben, amik egy élhetetlen, rettenetes jövő képével riogatják a közönséget, és mivel sem az emberi gyarlóságnak, sem a világ problémáinak nincs se vége se hossza, az íróknak nem esik nehezükre újabb és újabb „így baszunk el mindent a Földön” szcenáriókkal előállni. Paolo Bacigalupi 2009-es, lelkesen körülrajongott, Hugo, Nebula, és mindenféle egyéb díjakat bezsebelt könyve is egy ilyen antiutopisztikus rémtörténet a feljövőben lévő biopunk alzsánerből, ami az ellenőrizhetetlenné vált génmanipuláció és a mindent átszövő megavállalatok víziójával kényszerít minket kényelmetlen gondolatokra.
Bacigalupi A felhúzhatós lányban több apokaliptikus sablonforgatókönyvet ránt össze. Nem elég, hogy az emberiség teljesen felélte a Föld nyersanyagkészletét (a szenet és az olajt felejtsd el), és az energiát manuálisan kénytelenek termelni (kurblizás, tekerés, állati hajtás, a liftek ballasztemberekkel működnek), de a globális felmelegedés következtében a megduzzadt tengerek elnyelték a szárazföldek egy jelentős részét is (a könyv helyszínét, Bangkokot hatalmas gátak védelmezik a víz alá kerüléstől). Ráadásul az éhínséget biotechnológiával visszaszorítani igyekvő óriáscégek (kalóriatársaságok) kontrollja alól kicsúszott genetikai manipulációk folyamatosan mutálódó betegségek formájában ámokfutnak, pusztítanak jobbra-balra – az állat- és növényvilág nagy része kihalt, az emberek megtizedelődtek, az ökoszisztéma összeomlott, és mindenki új járványoktól retteg.
Tehát félig-meddig posztapokaliptikus regénnyel van dolgunk, bár jobb szó rá az apokaliptikus – a civilizáció nem hirtelen, egy nagy háborúban/katasztrófában ért véget, hanem lassan, kínkeservesen, évtizedről évtizedre csurog lefelé a vécén még most is (kb. 200 évvel vagyunk a jövőben), és nincs semmi, ami megállítsa a folyamatot. Mert az ember azt hitte, kizsákmányolhatja a Földet, majd pedig azt, hogy utána saját erejéből képes lesz túlélni, megzabolázni, szolgasorba hajtani a természetet. Ki gondolta volna: nem jött be. Lehet, hogy ez úgy hangzik, mint holmi zöld propaganda, de szerencsére Bacigalupi egyáltalán nem prédikál, nem moralizál, nem mutogat ujjal, hanem „csak” egy maréknyi ember személyes és katartikus történetét meséli el a gondosan, aprólékosan felépített szép új világ kontextusában.
Anderson Lake egy nagy kalóriatársaság ügynöke, aki Bangkok titkos magbankját (egy genetikai kincsesbánya) keresi, Hok Széng egy népirtás elől elmenekült „sárgakártyás” kínai, aki régi életének hamvain és csontjain próbál egy újat építeni magának, kerül, amibe kerül, Tyájdí, Bangkok Tigrise pedig egy rettenthetetlen fehéringes (a nagyhatalmú Környezetvédelmi Minisztérium századosa), a nép bajnoka, aki távol tartja a várostól a fenyegető külső erőket. És persze ott a címszereplő, Emikó, egy mesterséges, engedelmességre kódolt lény („új ember”), egy szexszolga, aki szellemi és fizikai szabadságra vágyik. Bár a karakterek minden vágyukkal és reményükkel csupán jelentéktelen bábuk egy hatalmas, messze az ő szintjük fölött álló veszélyes sakkjátszmában, a sors mégis, közvetve vagy közvetlen, de egymás útjába sodorja őket, és akarva-akaratlanul is kulcsfigurákká válnak a város – és talán a fél világ – jövőjének alakulásában.
Bacigalupi jelen időben írt prózája dísztelen, szenvtelen, tökéletesen letisztult és tűpontos, drámája feszes, fordulatos, sallangmentes – karakterei, ezek a komplex egyéniségek a cselekmény érzelmi epicentrumai. Velük indít, kicsiben: Lake egy zsúfolt piacon megpillant egy génmanipulált gyümölcsöt, aminek nem volna szabad léteznie, és elindul a bizonytalan nyomon. Közben Emikó sokadig brutális szexuális megaláztatását éli át munkahelyén, egy éjszakai bárban. Útjaik összefutnak, és megtalálnak valamit egymásban, amit talán nem is kerestek addig, de az író túl realista ahhoz, hogy lassan kibontakozó, komplikált, és sok-sok ellentétes érzelemtől fűtött kapcsolatukat szerelmei szállá butítsa. Ahogy a karakterek bemutatásával párhuzamosan megismertetett, gazdag fantáziával életre keltett világnak is szinte érezzük a rothadásszagát, úgy a szereplők tettei és motivációi is kétes moralitástól bűzlenek. Nincs feddhetetlen, könnyen szerethető hős, akivel örömmel azonosulunk (az ehhez legközelebb álló karakter nem húzza sokáig), csak gyarló, kétségbeesett emberek vannak, akik akár egy gyerek torkának az elvágását is fontolóra veszik, ha szorul a hurok.
A szerény ambíciókkal startoló cselekménybe lassan vállalati manőverek, politikai manipulációk szivárognak be, a tét egyre növekszik, míg a könyv egy grandiózus fináléban kulminálódik, lángoló várossal, dübörgő tankokkal, csatázó hadseregekkel, és egy bőr alá fészkelődő, cinikus epilógussal, ami „elavult” pecsétet nyom az egész emberiségre. És azután, amit bő 500 oldal alatt átéltünk, nem is van kedvünk vitatkozni: a faj, ami annak ellenére virágoztatja a korrupciót, hogy egyetlen rossz helyen elfogadott kenőpénzzel egy önmagát elsöprő járvány kirobbanásának ágyazhat meg, ami még akkor is marakodik, kakaskodik, gyűlölködik, és pitiáner hatalmi játszmákat játszik a nyomorult kis szemétdombján, amikor már mindent tönkretett maga körül, megérett rá, hogy eltűnjön a süllyesztőben. Bacigalupi ugyan siet felvillantani a humanizmust, kioszt egy kis megváltást és feloldozást, menti a menthetőt, de ez nem megmenekülés, inkább csak a vég újabb ideiglenes elodázása. Mint mondtam: realista.
A felhúzhatós lány olyan zsánermű, ami kapcsán felesleges beletenni a „sci-fi”-t az utóbbi évek egyik legjobb sci-fi regénye mondatba.