Conan the Barbarian #7
Történet: Brian Wood
Rajz: Becky Cloonan
Dark Horse Comics
Tudjátok, mi az egy jó dolog abban, hogy idén tavasszal véget ért Brian Wood nagyszerű vikingsorozata, a Northlanders a Vertigónál? Az, hogy így több ideje van Conant írnia a Dark Horse-nál. És a francba is, de rohadt jól csinálja! A kiadó 2003-ban indult, a barbár harcos egy-egy korszakát elmesélő, lazán összefüggő sorozatain (Conan, Conan the Cimmerian, Conan: Road of Kings, és most ez) már olyan szerzők dolgoztak, mint Kurt Busiek, Roy Thomas vagy Mike Mignola, és Woodnak a legkevésbé sem kell szégyenkeznie az illusztris társaságban. 25 részt tervez írni, aminek keretéül Robert E. Howard egyik leghíresebb sztorija, A Fekete Tengerpart királynője szolgál – az első három rész (Conan megismerkedése a rettegett kalóznővel, Belittel) és az utolsó néhány (utolsó véres kalandjuk) alapul konkrétan a novellán, a köztes részeket pedig Wood saját, eredeti történetekkel tölti ki. Saját bevallása szerint hozta magával néhány ötletét, koncepcióját és tapasztalatát a Northlandersből, és ez meg is látszik: az ő Conanja, noha még mindig egy karizmatikus barbár, aki egyetlen rossz szóra miszlikbe aprít akárkit, már csak a harc öröméért is, egy árnyalatnyival emberibb, esendőbb, mint amit megszokhattunk. Még megvannak a maga morális dilemmái is, főleg Belittel, és az ő mellette (és rajta) betöltött szerepével kapcsolatban (csak emiatt néhány rajongó azonnal nyafogni kezdett, és „emósnak” titulálta a főhőst – én meg őket titulálom idiótának). A hetedik számmal kezdődő új sztoriban (Border Fury) Conan hosszú idő után hazatér, az ott kívülállónak számító Belittel az oldalán, és fel kell vennie a harcot egy rejtélyes idegennel, aki valamiért az ő nevében pusztít, és gyilkol a vidéken. Wood Conanja összességében könnyűszerrel van olyan jó, mint bármelyik korábbi a Dark Horse-nál, és az a plusz is dicséretes, amit azokhoz képest belevisz – Becky Cloonan rajzai pedig dinamikusak, brutálisak, nyersek, ahogy azt kell, és az intim pillanatokhoz ugyanúgy van érzéke, mint a grandiózusokhoz. Talán csak Conant kellene néha kicsit masszívabbnak, nagyobbnak, szikárabbnak ábrázolnia.
Godzilla #3
Történet: Duane Swierczynski
Rajz: Simon Gane
IDW Publishing
Ha a cím hűbb lenne a sztorihoz, valahogy így hangzana: Godzilla and Co. Vs. Tough Motherfuckers. Igen, az IDW nemrég indult óriásszörnyes-kommandós sorozata az év egyik legfaszább gulity pleasure-ének ígérkezik. A kiindulópont banálisan egyszerű: adott egy maréknyi keménycsávó (és egy keménycsaj), többnyire kinyírhatatlan, szuperprofi exkatonák, akik mind elveszítettek valaki fontosat az életükben, köszönhetően a világot járó, és azt folyamatosan felforgató, gigászi várostaposók miatt. Most azt mondják, ami elég, az elég, ideje kinyírni a nagyra nőtt rohadékokat. Miközben a fél világ attól retteg, hogy melyik monstrum melyik várost használja legközelebb átutazási pontnak, ők felfegyverkeznek, és áruba bocsátják szakértelmüket: 7 milliárdot kérnek a Föld vezetőitől óriásszörnytetemenként – hé, valamiből finanszírozni kell a vadászatot. Swierczynski felsorakoztatja a Godzilla-filmek szinte minden valamirevaló mellékszereplőjét, Anguirustól Kumongán és Rodanon át Battráig – és még csak három résznél tartunk. Természetesen faltól-falig akció az egész, szimpatikus, szórakoztató, over-the-top faszág rohamozó gigalények elől autóval meneküléssel, felrobbanó tűzhányóban csapdába ejtett szörnnyel és akkora fegyverekkel, amiket Schwarzenegger és Stallone együtt sem tudnának felemelni. Swierczynski meg sem próbál melodrámázni, de van annyira tehetséges író, hogy a frappáns dialógusok és bazinagy akicók közé csempésszen egy-két olyan pillanatot, ami a főszereplőket tényleg emberekké teszi, nem csak az óriásszörnyek árnyékában botladozó ágyútöltelékekké. Simon Gaze rajza pedig jó párja a forgatókönyvnek: nyers, tökös, grandiózus, lendületes, hatásos.
The Massive #3
Történet: Brian Wood
Rajz: Kristian Donaldson
Dark Horse Comics
Ej, ej, ez a Brian Wood, éppen az előbb méltattam, erre tessék… A The Massive egy nagyon furcsa képregény. Az első két rész után még nem tudtam, mit gondoljak róla, nem értettem, mi ez az egész, mit akar vele az író történetileg, műfajilag, stílusilag, nem értettem, hova, hogyan, miért… félreértés ne essék, most, a harmadik után sem értem. De annyit már tudok, hogy egyszerűen frusztráló az egész. Az emberi civilizációt kivéreztetett globális környezeti katasztrófák egész sora után vagyunk, amikor egy pacifista, zöld aktivista csoport tagjai járják a kalózokkal teli tengereket, hogy rábukkanjanak elveszett testvérhajójukra, a Massive-ra, és megtalálják a világot romba döntő kataklizmák okát – ez utóbbit egyébként inkább csak a tartalomleírásból meg a recap page-ekből tudjuk, a szereplők közt nem kerül szóba. És ez csak egyike azoknak az apró irritációknak, amikkel a képregény telis-tele van. Az, hogy mi a szerepe egy környezetvédő aktivista csoportnak a világvége után, érdekes koncepció, csak épp nem tudunk meg róla szart sem, mert a szereplők eddig nem csináltak semmit azonkívül, hogy keresték a Massive-ot. Amiről szintén nem tudunk semmit, fogalmunk sincs, kinek mit jelent a hajó, illetve annak legénysége, miért fontos, hogy megtalálják – így aztán a kutyát sem érdekli, hogy megtalálják, vagy sem. És ha a Massive csak egy McGuffin? Oké, de akkor mihez kell? Mi a sztori, mik a konfliktusok, kik a karakterek? Mert róluk megint csak nem tudunk semmit, mindenki egydimenziós, van, aki még annyi sem. Wood szerkezetileg jól összerakta a képregényt, ahogy a jelenetek követik egymást, ahogy megszakítják a folyamatosságukat a múltbeli eseményekre kitérő flashbackek, az mind kifogástalan, ahogy a rajz is tetszetős, még ha kicsit túl tiszta, túl steril is – csak ebből a szép vázból hiányzik a lényeg, az érzelem, az ember, a történet, hiányzik minden, ami rávehetne arra, hogy folytassam. Unalmas. Homályos. Érdektelen.
The New Deadwardians #5
Történet: Dan Abnett
Rajz: I.N.J. Cubard
Vertigo
Ez és a Revival (ld. lentebb) a példa rá, hogy a zombi/vámpírtéma kimeríthetetlen. Történjen akármi, zúgjon akármilyen divathullám, mindig akad majd egy-két író, akinek eszébe jut egy viszonylag új koncepció, amin keresztül megközelítheti a témát*. Ha az megvan, onnantól kezdve már CSAK jól kell megírni. Dan Abnettnek ez is sikerült: a The New Deadwardians 1910-ben játszódik, a zónákra felosztott Londonban és környékén, évekkel azután, hogy az emberiség győztesen került ki egy élőhalottakkal vívott háborúból – épphogy. A mérleg nyelvét úgy sikerült maguk felé billenteniük, hogy egy kísérleti szérummal szintén élőholtakká tették katonáik egy részét – pontosabban vámpírokká, akiket a zombik nem tudtak olyan könnyen megölni, és zombivá változtatni. A képregény idejére így egy olyan társadalom alakult ki, amiben emberek és vámpírok egymás mellett élnek (utóbbiak gondosan elfojtva szomjukat), elkerítve a világ többi részétől, amiben a zombik szabadon csoszognak. A főszereplő egy Suttle nevű vámpírnyomozó és háborús veterán, akinek egy egészen új és rejtélyes módszerrel meggyilkolt vérszívó ügyében kell nyomoznia. Abnett sorozata egy jó arányban kevert krimi-dráma-horror mix, aminek fókuszpontjában az ember, a kor- és a társadalmi rajz áll. Az, hogy hogyan működik egy ilyen civilizáció, hogyan élik meg a benne élők a társadalmi, illetve ember-vámpír különbségeket, és hogyan éli meg egy egykori ember azt, hogy már a szó szoros és átvitt értelmében sem „él”. Suttle, mint vámpír, nem érez, nincsenek vágyai, érzékei, nem élvezi a bor ízét, a nő érintését vagy akár a nyomozás izgalmát – és még csak szomorú vagy csalódott sem tud lenni mindezek miatt. Nem él, csak „létezik” – de azt örökké. Abnettnek nagyon jó érzéke van a világ kidolgozásához, az apró részletekhez, amikkel gazdaggá, élethűvé teszi. Mint az, ahogy a gyászoló vámpírok – lévén, sírni képtelenek – könnyeket festenek az arcukra, vagy mint az örökösödés problémája egy olyan világban, amiben az emberek többé nem halnak meg. És bár Cubard rajzai első blikkre túl merevek, hidegek és kidolgozatlanok, idővel rájössz, hogy pont így tökéletesek, pont így ragadják meg a The New Deadwardians egész társadalmi-emberi horrorjának a lényegét.
*jövőre pl. egy olyan sorozat indul, amiben az állatok fognak bezombulni (Joshua Ortega videójáték-író tollából)
Revival #2
Történet: Tim Seeley
Rajz: Mike Norton
Image Comics
Elsősorban a borítókon látható „rural noir” felirat vonzott az Image új sorozatához (a lelkes külföldi kritikák mellett), de azt most, a második rész után még kevésbé tudom mire vélni, mint először. „Rural”, az oké, talán még egy leheletnyi noir-vonást is bele lehet látni, de egyébként lófaszt, ez kérem kőkemény, zsigeri horror. Zombis ráadásul, de ne, még ne hagyd abba az olvasást, nem a The Walking Dead hullámain akarnak lovagolni az alkotók, ez megintcsak a téma egy újfajta megközelítése – ha mindenképpen dobozolni kell, akkor inkább tűnik úgy, mintha az Állattemető nyomdokain járna. Egy kis wisconsini városkát elbarikádoznak a külvilágtól, miután egy megmagyarázhatatlan, járvány, avagy „biológiai állapot” üti fel a fejét: a holtak nem maradnak holtak. Nem lesznek agyevő, csoszogó, fejbelövendő gusztustalanságok sem, látszólag megőrzik korábbi személyiségjegyeiket, emlékeiket, de persze mind tudjuk, hogy a képlet nem lesz ilyen egyszerű… Tudják a városka lakói is, hogy nincs ez így rendben. Pl. Dana, a helyi seriff lánya ÉS beosztottja, aki egy nyomozás során kénytelen azzal szembesülni, hogy saját nővére is élőhalottá vált. Seeley gyönyörű magabiztossággal építi a sztorit: Dana fia reggel egy szellemszerű lényt lát, aki a nevét suttogja, éjjel hátborzongató üvöltés szűrődik ki a fák közül, elhangzik egy-egy megjegyzés itt, történik valami furcsaság ott, emitt egy kis vér folyik, amott ömlik, és közben fokozatosan mélyülnek a karakterek, még olyan mellékszereplők is, akik jelentéktelennek tűntek az elején. Annyi hasonlóság mindenképp van a The Walking Deaddel, hogy gore ide, horror oda, sorsok, életek, érzelmek állnak a középpontjában – azzal az izgalmas plusszal, hogy míg Kirkman sorozatában készen kapjuk a jól ismert körítést (zombiapokalipszis), itt valami egészen újjal szembesülünk, aminek a szereplőkhöz hasonlóan nem tudjuk a játékszabályait. Mike Norton rajzai nagyszerűek, a realisztikus stílust követik, egyszerű, de hatásos panelszerkezetekkel és beállításokkal, rendkívül kifejező mimikákkal – tökéletesen passzolnak Seeley írásához. Ritka gyöngyszemnek tűnik a Revival, már most megkockáztatom, hogy az év legjobb új sorozata a Saga mellett.
The Victories #1
Történet és rajz: Michael Avon Oeming
Dark Horse Comics
Szeretem Michael Avon Oeming stíluást, már azóta, hogy megismerkedtem vele Brian Michael Bendis Powersében. A szögletes, rajzfilmes vonások házassága a nyers, durva ábrázolásmóddal valami egészen egyedi atmoszférát szül, amihez ugyan találunk hasonlókat a piacon, de az övé valahogy más, mint a többi. És ha akarja, márpedig ebben az új sorozatában többször is akarja, a képei egészen rémálomszerűnek tűnnek. Főleg az itteni kékes-fekete színalapokkal, amikbe harsány kontrasztot képezve szivárog be valami vörös. Vér. Vagy a jelmezes főszereplő. A The Victories ugyanis egy felnőtteknek szóló szuperhőstörténet, ami egy rettenetesen, borzalmasan, elviselhetetlenül, hihetetlenül, hű, de még mennyire, hogy, és különben is, gonosz, mocskos, sötét, velejéig korrupt és bűnös várospöcegödörben játszódik. És itt Oeming, mint író, azonnal látványos kudarcot vall – már a legelső oldalon. Egy vértócsa közepén fekvő döglött csótány körül rajzanak legyek és férgek, a narráció pedig közli mindazt a városról, amit az előbb leírtam. Ritka, hogy egyetlen oldalt olvasok el egy képregényből, és MÁRIS kurvára unom. Később sem lesz jobb: „If these city lights were a living thing, it would be a sinful priest on the edge of killing himself, or seeking some vague redemption.” És ez még csak az ÖTÖDIK mondat. Urunk, irgalmazz. Ilyen súlyosan giccses, melodramatikus szavakkal nem lehet visszakézből pofán vágni a képregényt épphogy kinyitott olvasót. Ebbe a legrosszabb formájában lévő Frank Millernek is beletört volna a keze. Így megy ez tovább: erőltetett narráció, okoskodó sztori (ölhet a szuperhős, vagy sem), csikorgó dialógusok. A rajzok tényleg jók, de önmagukban nem érik meg a szenvedést.