Az idei új sorozatokról itt írtunk.
Homeland, 2. évad
Ez volt az idei őszi szezon legnagyobb kérdőjele. Mert az egy dolog, hogy az első évad szenzációs volt, de az eltöketlenkedett lezárás pont megakadályozta benne, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül süthessük rá a „mestermű” jelzőt. De tényleg, el tudjátok képzelni, mi történt volna, ha a sztori ott és akkor ér véget, az alelnökkel és a bombával a bunkerben, a főhősnővel és a terrorista lányával a telefon másik végén? Még most is beleborzongok a lehetőségbe – de úgy látszik, ekkora golyók még a kábelcsatornáknál sem nőnek. Annak viszont felettébb örülök, hogy az így kierőszakolt folytatás, a második évad, az előzetes félelmeimmel ellentétben tartja az elődje színvonalát. Ugyanúgy ordít róla az a rendkívül üdítő és kényelmetlen autentikusság (már amennyire ez laikus szemmel megállapítható), amit a hasonló terrorelhárítós filmek és sorozatok 99%-ában hiába is próbálnánk tetten érni (függetlenül attól, hogy egyébként mennyire élvezzük őket). Az Emmyn sem véletlenül kaszált múlt hónapban, az a karakterdráma, ami a lassan, de biztosan forrongó thriller sava-borsát adja, változatlanul erőteljes, mély és energikus, ahogy az azt éltető Claire Danes-Damian Lewis duó is briliáns. És végre: most már nyilvánvaló, hogy az írók nem akarják a végtelenségig húzni az első évad nagy kérdését, konfliktusát, a harmadik résszel ugyanis végleg kint van a nyúl a kalapból. Ezzel a húzással pedig a Homeland most talán izgalmasabb, mint valaha – legalábbis, ha a tavalyi finálét leszámítjuk.
Sons of Anarchy, 5. évad
Kurt Sutter az utóbbi évek amerikai televíziós sorozatainak egyik legnagyobb átbaszását követte el a legutóbb évad végén. Hosszú epizódokon át épített fel egy nagyon komplikált, nagyon veszélyes, nagyon reménytelen „innen nincs tovább” csapdahelyzetet a főszereplők számára, amit úgy tűnt, kábé akkor úszhatnak csak meg, ha mondjuk kitör a harmadik világháború, vagy becsapódik egy üstökös. Erre Sutter fogta magát, csettintett egyet, és az eggggész szituációt kihajította az ablakon, hogy belehelyezze a Sons of Anarchy tagjait egy egészen más kulimászba. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy ez egy pofátlanul olcsó vagy röhejesen briliáns megoldás volt – hajlok rá, hogy mindkettő, de az biztos, hogy ezt az átbaszást rohadtul élveztem. Az ötödik évadban a klub tagjai folytatják a vesszőfutásukat, ahogy – immár Jax irányítása alatt – próbálják kiásni magukat az egyre mélyebb szarból. Messzire jutottunk az első évad hűséggel, testvériséggel és bizalommal teli légkörétől – itt már mindenki hazudik mindenkinek, legyen szó barátokról, klubtagokról, szerelmesekről, mindenki titkol, rejteget valamit, mindenkinek mindig van valami hátsó szándéka, Clay lassan ki sem lóg a sorból. Egy fontos karakter már fűbe harapott az ötödik évadban, és csak idő kérdése, hogy mikor követik mások. A feszültség állandó, érezni, hogy bármikor lelepleződhet valakinek a mocskos kis játéka, a klubot kívülről és belülről is szétfeszítő erők túl hatalmasak ahhoz, hogy a szereplők még sokáig táncoljanak a kés élén. Csak remélni merem, hogy ezt Sutter is látja – ezen a ponton már nem kéne hosszú távra tervezni, hanem lassan le kéne zárni az egészet, úgy, ahogy a sorozathoz illik: brutálisan, tökösen, zseniálisan.
Star Wars: The Clone Wars, 5. évad
Miután a 2008-ban mozikba került pilot majdnem olyan rossz volt, mint a Baljós árnyák és a Klónok támadása, igen hosszú időbe telt rávenni magam, hogy adjak egy esélyt a sorozatnak – hogy a hasonló címen kívül semmi köze nincs a Genndy Tartakovsky-féle, nagyszerű 2003-as szériához, nem segített a dolgon. De végül elkezdtem nézni, és ott ragadtam előtte. Mert ugyan a tököm tele van már az egész klónháborúval (nem értem, Lucas és csatlósai miért nem képesek elszakadni tőle, ha már egyszer ott van nekik játszótérnek egy színes, gazdag univerzum, több ezer éves „történelemmel”), sok epizód egész egyszerűen sokkal jobban van megírva, mint az említett mozifilmek. A sztori egésze persze, az előzmények és következmények ismeretében nem tartogathat nagy meglepetéseket, de annál szabadabban kalandoznak az alkotók a rendelkezésükre álló szűk kerekek között. Így történhet meg, hogy pl. egy-egy rész csak egy marék klónkatonáról szóljon, adva egy kis dimenziót és személyiséget az egyenarcú seregnek – igazából pont ezek a legjobb részek, egészen frissnek hatnak a megszokott jedis vagdalkozások között. Az ötödik évad az első rész alapján hozza az eddigiek szintjét: korrekt karakterek (Ashoka, akinek felnégyeléséért már a pilot első 10 perce után rimándkodtam a sith-ek isteneihez, itt teljesen rendben van), meglepően hatásos, intenzív csaták, olykor egészen érdekes, több epizódon átívelő mellékszálak (mint most a szeparatista elnyomók elleni partizánharc). Még Darth Maul is visszatér – mit neki, hogy Obi-Wan kettészelte? Persze mondanom sem kell, ez a Star Wars sem az, amit gyerekkorunkból ismerünk – de olyan nem is lesz megint. Viszont a The Clone Wars arra bőven alkalmas, hogy hetente fél óra erejéig elszórakoztasson vacsora közben.
The Walking Dead, 3. évad
Ebből még csak az első rész ment le, de az rögtön kábelrekordot döntött – 10,9 millión nézték. És rá is szolgált a magas nézőszámra, ami persze nem meglepő, elvégre a The Walking Dead összes eddigi szezonnyitánya rendkívül magas szinten teljesített. A gondok rendszerint azután következtek. De mivel az új fejesek a legutóbbi évad második felére elismerésre méltón gatyába rázták a sorozatot, ezúttal talán tényleg bízhatunk benne, hogy a színvonal marad. Rick és társai a tavaszi évadzáróban megpillantott börtönt igyekeznek zombimentesíteni, hogy új otthonuk lehessen, míg egy másik szálon a frissen felbukkant Michonne tesz meg mindent, hogy megmentse a sebesült Andrea életét (már tudjuk, hogy egyenesen a Governor karjaiba futnak majd – a képregényt olvasók tudják, miről beszélek – és huhúú, csúnya dolgok következnek). A sztori röviden ennyi, de ennél persze jóval több van az új epizódban. Rick beszéde a második évad végéről nem maradt következmények nélkül: végre a tévésorozat is kezd ráérezni arra (vagy inkább: most már elég régóta fut ahhoz, hogy ilyen kártyákat ki tudjon játszani), ami a képregénynek a legnagyobb erénye: arra, hogyan változnak a folyamatosan nagy nyomásnak kitett karakterek hosszú távon. Rick jól láthatóan keményebb, mogorvább, kérlelhetetlenebb, mint azelőtt, joviális, „kérlek, hallgassatok rám, hogy együtt túlélhessünk” helyett megalkuvást elvető, „tegyétek, amit mondok, vagy takarodjatok innen” attitűddel terelgeti az embereit. Andrew Lincoln jól csinálja, beszédén, tekintetén, gesztusain is látszik a változás. Vegyük hozzá a kellő mennyiségű gore-t, a zombikat immár rezzenéstelen arccal lelövő Carlt (a képregény egyik legérdekesebb aspektusa az övé, a gyereké, aki már úgy nő fel, hogy neki „ez” a természetes), és egy baromi jó évadnak nézünk elébe.