The Amazing Spider-Man #698-699
Történet: Dan Slott
Rajz: Humberto Ramos
Marvel Comics
Leszek olyan jó fej, hogy még a 698-as szám poénját sem lövöm le, bár akit érdekel, az valószínűleg már rég elolvasta, és egyáltalán, aki szokott nézelődni képregényes témában az interneten, az jó eséllyel belefutott már a spoilerbe. A Pókember körül mindenesetre óriási a zsongás az utóbbi hetekben, a rajongók egyik fele szobrokat emel Dan Slottnak, a másik fele a képmására gyártott voodoo-babákat szurkálja, és égeti. Én egyiket se csinálom, de csak azért, mert pocsék szobrász vagyok. Az a könnyedség és elegancia, amivel Slott a képregény nagy részében megvezette az olvasót, az az árnyalatnyi, mégis világot jelentő különbség, amivel a főszereplő már jól megszokott narrációját írta, az a szenzációhajhászástól meglepően mentes leleplezés, ami a maga visszafogott, mégis brutális módján vágta gyomorszájon az olvasót, egész kis formai bravúrrá tette a 698-as számot. A jubileumi 700. füzetben kulminálódó sztori második része a nagy reveláció mögötti „hogyan” kérdést válaszolja meg, és hiába csak egy magyarázkodás a képregény majdnem fele, mégis piszkosul izgalmas – Slott nem csak baromi jó író, de ráadásul az abszolút ideális Pókember-író. Töviről-hegyire ismeri a karaktert, láthatóan imádja is, úgyhogy ha ő passzírozza be egy olyan durva szituációba, amilyenhez hasonlóban – 50 év ide vagy oda – még nem láthattuk, akkor biztos lehetsz benne, hogy abból egy átkozottul jó képregény lesz. A tempó, a feszültség, a főhős tetteinek moralitása mind helyükön vannak, és hiába mainstream, hiába szuperhős, hiába fél évszázad, hiába Pókember, az egészből valahogy egyszerűen, totál kielemezhetetlen módon hiányzik az a tipikus érzés, hogy „a végére úgyis minden rendbe jön”.
(Rusznyák Csaba)
Batman #15
Történet: Scott Snyder
Rajz: Greg Capullo
DC Comics
Kisebb csoda az, amit Scott Snyder az új Joker-sztorival, a Death of the Familyvel művel. Egyrészt csoda, hogy a sötét lovag és a gyilkos bohóc ezerszer szanaszét cincált kapcsolatába még be tud vinni ennyi ötletet, nagyszerűséget, és ami eddig is benne volt, azt ennyire expliciten képes felhasználni. Csoda, hogy a 15. számot keretbe záró, szintén réges-rég elkoptatott narrációt ilyen mesterien képes az atmoszférateremtés szolgálata állítani (jesszus, az utolsó, egyébként Grant Morrison Arkham Elmegyógyintézetét idéző jelenet, amiben Batman besétál Arkhamba, egyszerűen kurvára hatásos, sőt, félelmetes). És csoda, ha másfajta is, hogy ez a fantasztikus író időről-időre egyszerűen alábukik a középszerűségbe. Mert a felütés és a lezárás kétségkívül tökéletes, de a közhelyes „szemtől szemben” szekvencia az ágyútöltelékként megjelenő rendőrséggel, és a csaknem unalomba fulladó, elnyújtott „családi” csevej bizony hajlamos kikezdeni az olvasó türelmét – a hangulatfestés sokkal jobban megy Snydernek, mint a cselekmény tényleges kibontása. Szerencsére Joker karaktere olyan mocskosul félelmetes (!), hogy az hajlamos minden negatívumot félresöpörni. Egy cikk kedvéért egyszer elolvastam az összes, és tényleg, az ÖSSZES valaha megjelent Joker-sztorit, és nem rémlik, hogy bármelyikben akár közel ennyire jól ábrázolták volna ezt az aspektusát – legjobb pillanataiban Snyder képregénye nem holmi szuperhőstörténet, hanem konkrétan horror. És a zárókép a Batmant elnyelő, koponyafénnyel világító elmegyógyintézetről (mint a ház az Amityville Horrorban), a briliáns kontrasztként (nem akármilyen okból) odadobott „love” szóval, további csodálatos poklot sejtet.
(Rusznyák Csaba)
Colder #2
Történet: Paul Tobin
Rajz: Juan Ferreyra
Dark Horse
 |
Igazán jó és eredeti horrortörténettel egyre nehezebb előrukkolni manapság és az igazat megvallva a legtöbb esetben a forgatókönyvírók jó iparosként beérik az épp divatos horrortrend meglovagolásával (lásd a nyolcvanas évek slasher szériáit, a korábbi vámpír- és a jelenlegi zombi-őrületet), de időnként csak sikerül meglepniük a jobbérzésű geekeket is, mind filmek (Grabbers), mind sorozatok (a The Walking Dead harmadik évada), mind képregények terén (a Witch Doctor vagy éppen a Locke & Key, amit nem tudok elégszer ajánlani, annyira zseniális). Az utóbbi médiummal el is érkeztünk e kis ajánló tárgyához, amiben Paul Tobin próbálja ki a tollát a horror műfajában, aki eddig elsősorban a Marvel berkeiben adott ki habkönnyű szuperhőssztorikat a kezei közül. Ez eddig nem ad sok bizakodásra okot, most azonban a Dark Horse égisze alatt egy tehetséges argentin rajzolóval, Juan Ferreyra-val állt össze, hogy elhozza nekünk Declan Thomas sajátos rémálmát. Declan ugyanis őrült, méghozzá közel hetven éve, de egy pillanattal sem néz ki többnek, mint amikor 1941-ben egy lángokban álló elmegyógyintézetben szembe kellett néznie egy Máshonnan érkezett látogatóval. Declan a jelenben egy állástalan ápolónő lakásában vegetál, kómaszerű, szinte hibernált állapotban: testhőmérséklete alapján már rég halottnak kellene lennie, az, hogy életben van, igazi klinikai rejtély. Önjelölt ápolója, Reece, személyes küldetésének tartja, hogy megfejtse a kórházról kórházra vándorló ismeretlen titkát és erre hamarosan alkalma is nyílik, amikor a teljesen őrült, józan elméjű emberek számára láthatatlan és a zavarodottak fóbiáival és hagymázas rémálmaival táplálkozó Nimble Jack újra rátalál Declanre. Az eddig a saját kis világában, pontosabban a miénkkel párhuzamos, csak a elmebetegek ködös gondolatain keresztül megközelíthető Éhező Világban elrejtőzött főhősünk kénytelen újra kimerészkedni a való világba és Reece segítségével kideríteni mi is történt a negyvenes években az elmegyógyintézett falai között végzett titkos ergotamin kísérletek során, mielőtt még túl késő lenne. Az ötlet majdnem olyan érdekes, mint Straczynski párhuzamos világa a Midnight Nation-ből, ahová az elveszett és elfeledett tárgyak és személyek kerülnek, Ferreyra pedig elképesztően kísérteties és igazán túlvilágian torz Bostont képes a szemünk eláé varázsolni, annak bizarr lakóival együtt. A történet darabkái még csak most kezdenek összeállni és mivel egy ötrészes minisorozatról van szó, a rejtélyekre legkésőbb három hónapon belül fény derül. Egyelőre bízom Tobinban, de amíg várunk, addig is érdemes megnézni a világ szerinte tíz legőrültebb emberének listáját az alkotói blogján.
(Nagy Krisztián)
Harvest #4
Történet: A.J. Lieberman
Rajz: Colin Lorimer
Image Comics
 |
Amióta Robert Kirkman aktívan kormányozza az Image hajóját, a kiadó egyre-másra jön ki a jobbnál-jobb négy-hatrészes minisorozatokkal (lásd Happy, Revival, Where is Jake Ellis?, Storm Dogs, Witch Doctor, America's Got Powers, Debris), és ami a legszebb az egészben, eleddig viszonylag ismeretlen szerzőktől is olvashatunk igazán eredeti témákkal előhozakodó sztorikat. A Harvest-ben nyakig merülünk a szervcsempészet legmélyebb bugyraiba az alkoholizmusával és drogfüggőségével küzdő ex-sebész dr. Ben Dane segítségével, aki ráadásul a csak a saját képzeletében élő hatéves kisfiú képében megjelenő tudatalattija kellemetlenül kijózanító, folyamatos kommentárjával is kénytelen együttélni. Amikor elfogadja a milliárdos szervkereskedelmet üzemeltető Jason Craven és a gyönyörű, de hideg és számító Greer ajánlatát, még nem sejti, hogy félszívvel ilyen munkát nem lehet végezni: teljesen kiborul, amikor a csak egy vesét "felajánló" fiatal fiú testét Greer a tudta nélkül teljesen kizsigereli. Benben utoljára még fellobban az addig drogokkal elfojtott lelkiismerete és a korábban fejének szegezett fegyver hatására megmentett jakuzafőnök lányának segítségével kezd őrült, saját életét is félredobó ámokfutásba, hogy véghezvigye személyes bosszúját a fiú veséjét megszerző üzletemberen és Craven teljes fél-alvilági szervezetén. Lorimer ugyan nem bánik olyan mesterien a vonalakkal, mint Ferreyra a Colder-ben, de ehhez a koszos, mocskos bosszútörténethez éppenséggel illik a kevés, fakó színekkel operáló, jobbára elmosódott képi világ. A bukott, valaha életeket mentő sebész és az életeket kioltó, ám most apja tartozása miatt Bent védelmező Mariko között kialakuló dinamika tetszetős, de az eddigi történetvezetés elég kétségessé teszi a felparázsló vonzalom kibontakozását. Reménykedni persze lehet: az ötödik, befejező rész januárban jelenik meg. (Apróság ugyan, de azt az old-school ötletet, hogy az öt szám borítója együtt egy szélesvásznú, dögös plakátot adjon ki, nem lehet nem értékelni.)
(Nagy Krisztián)
Hellboy in Hell #1
Történet és rajz: Mike Mignola
Dark Horse Comics
Ha nem tévedek, akkor a one-shotokat leszámítva, a 2005-ben megjelent The Island óta ez az első Hellboy képregény, amit Mignola nem csak ír, de teljes egészében rajzol is (ráadásul ez most egy ongoing sorozat, az első, amiben a karakter szerepel – hiszen az eddigiek többé-kevésbé különálló minik voltak). Már csak ezért is öröm volt olvasni – és amúgy is, csaknem másfél évet vártunk rá, hogy a végzetöklű vörös démonhős „halála” (The Fury) után folytatódjon a sztori. Most itt van, és egy kicsit más, mint vártam: Mignola és Duncan Fegredo ide vezetett, egyre sötétebb és monumentálisabb trilógiája után (Darkness Falls, The Wild Hunt, The Storm/The Fury) az új széria, ami a hangvételt illeti, visszatér kicsit az évekkel ezelőtti gyakorlathoz. Avagy élet vagy halál, majdnem mindegy, a főhősnek így is úgy is rosszakaró rondaságokkal kell pofozkodnia. Mignolának nyilván vannak komoly tervei a karakterrel, amikkel kapcsolatban itt még csak apró morzsákat hint el, de egyelőre azt a gótikus bunyót, azt a száraz humort, azt a gazdag mitológiai hátteret, és azt a fantasztikus képi világot kapjuk, aminek köszönhetően a Hellboy eredetileg népszerű lett (Mignola nem felejtett el rajzolni, kurvára nem). Az első szám nem az az „év képregénye”, amit sokan vártak (vártunk), de talán nem is baj: valahonnan el kell kezdeni építkezni a tavalyi hatalmas események lecsengése után, és Mignola tudja, mit csinál, ez a grandiózus kontextust biztosító baba yagás bevezetőn is látszik. (Azért az se mindennapos, hogy egy csaknem két évtizede futó sorozatról azt kell írni: meglátjuk, mi lesz belőle – bár nem a színvonala az, ami kétséges.)
(Rusznyák Csaba)
Judge Dredd #1
Történet: Duane Swierczynski
Rajz: Nelson Daniel, Paul Gulacy
IDW Publishing
Az elejétől fogva erősen kételkedve fogadtam az IDW kiadó saját, "amerikanizált" Dredd sorozatának hírét. A brit kult-ikon többször is próbálkozott már meghódítani a tengerentúlt, és helyet szorítani magának a szuperhőskultusszal alaposan átitatott amerikai képregénykultúrán belül, de mindegyik próbálkozás rövid életűnek, olykor pedig csúfos kudarcnak (DC) bizonyult. Dredd egyszerűen nem működik idegen közegben, sem idegen kezekben, persze ezen nem is kell annyira csodálkozni, ha belegondolunk, hogy a Judge Dredd tulajdonképpen az amerikai kultúra és életstílus paródiájának készült annak idején.
Az IDW gondozásában még novemberben megjelent első Dredd füzet is egyelőre csak halovány utánzata a brit eredetinek, és sem hangulatában, sem humorában nem méltó a 2000AD-ben közöltekhez, de tegyük hozzá, hogy ez még csak egy bemutatkozás, amiben egy hosszabb folytatásos fősztori első fejezete, és egy kis pár oldalas szösszenet kapott helyet. Mindegyik humorosnak szánt, könnyedebb hangvételű epizódocska, és egyaránt Duane Swierczynski tollából, illetve előbbi Nelson Daniel, utóbbi a nem éppen közönség kedvenc Paul Gulacy rajzasztaláról származnak. Daniel rajzfilmes, de tetszetős rajzokat szállít, utóbbit véleményem szerint felkérni is rossz ötlet volt. A folytatásos történetből még valami jó is kisülhet, bár kicsit kapkodós és feleslegesen véresre íródott, az önálló melléktörténet pedig amolyan "egynek elmegy" töltelék. Azáltal, hogy az új sorozat Dredd fiatalabb éveiben játszódik, a jelenlegi kontinuitás előtt 34 évvel, nagyobb szabadságot és teret biztosít Swierczynskinek, és remélhetőleg nem él vissza vele, hiszen Dredd egy következetesen fejlődő és valós időben öregedő karakter, 35 évnyi képregényes múlttal a háta mögött. Rajongóként persze nem könnyű elvonatkoztatnom a méltán népszerű brit vonaltól (ami jelenleg is nagyon erős), és bár most nyilván egy amerikai közönséghez igazított verzióról beszélünk, de az ő szemükkel nézve is ez most még csak egy gyenge közepes, ami nem elég a meggyőzéshez, hogy ezt nekem követnem kellene.
(Chavez)
The Zaucer of Zilk #1-2
Történet és rajz: Brendan McCarthy
IDW Publishing
Amikor az IDW nemrégiben összeállt a brit 2000AD-vel a gyümölcsöző együttműködés jegyében, a saját Dredd sorozaton kívül különféle újrakiadásokról is megegyeztek. Az viszont számomra legalábbis több mint meglepő, hogy első reprintnek pont a meglehetősen bizarr és jó eséllyel megosztó The Zaucer of Zilk-et választották (ami egyébként viszonylag friss cucc, idén tavasszal futott a brit magazinban). A most két 30 oldalas füzetben újraközölt képregény a jellegzetes színpompás stílusáról ismert 2000AD veterán Brendan McCarthy, valamint a brit új nemzedék egyik legtehetségesebb írójának, Al Ewingnak a közös munkája, bár az ötlet és a karakterek elsősorban McCarthy agyából pattantak ki. A képregény émelyítő, ám mi tagadás, mégiscsak impresszív színkavalkádját, és enyhén szólva is érdekes figuráit elnézve joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy ezek mégis mit szívtak az alkotói munka során?! Mert hogy ez a pszichedelikus fantazmagória leginkább úgy fest, mint a "Jamie és a Csodalámpa 20 év múlva", vagy mint valami szivárványszínű hippirémálom, ahol dimenzióugró színes trapéznadrágokkal és felhőkön csücsülő fogemberkékkel is összefuthat a mit sem sejtő olvasó. Azért ez az elsőre talán kicsit ijesztő látványvilág egy LSD fogyasztása nélkül is érthető, középszerű mese/fantázia történetet takar, amiben Zilk varázslatos világában a gonosz Errol Raine szeretné megszerezni az örökké fiatal Zaucer varázserejű pálcáját, hogy a sajátjával egyesítve az erejét, azt a saját megfiatalítására használja fel. Az egyik mellékszereplő vicces narrálásával kísért történet nem éppen a képregény erőssége, inkább csak alibi McCarthyék vizuál-agymenéseihez, de közben hazudnék, ha azt állítanám, hogy egyáltalán nem szórakoztam a humoros abszurditásokon; ugyanakkor néhol kicsit fárasztott is a sajátos nyelvhasználat. Nem véletlenül írtam, hogy megosztó lehet a TZoZ, mert akinek a gyomra nem veszi be ezeket a kissé elvarázsolt hüleségeket, az tartsa is jó távol magát tőle, viszont aki nyitott a rendhagyó, mindfuck-jellegű képregényes dolgokra, az ennél jobbat aligha talál a mostani kínálatban.
(Chavez)