„Boldog karácsonyt, ti halálra ítélt köcsögök! – harsogta kedélyesen Télapó.”
Gyerekkorom már sajnos visszavonhatatlanul magam mögött van, de lassan homályba vesző emlékeim szerint a Télapónak nagynak, piros orrúnak, szakállasnak és jókedvűnek kellene lennie. Nem kellene ellenben részegen pisztollyal hadonásznia az exfelesége előtt. Akinek éppen kezére áll egy ásó. Lendül is a szerszám, de, fájdalom, a lendítés hatékonysága pár mértékegységgel túlesik a „nyugtató” kategórián, és az éppen-nem-joviális ajándékosztogatónak már csak a másvilágon lesz alkalma kijózanodni.
A szerencsétlen eseménynek tanúja egy kisfiú is, aki megrettenve, hogy a Télapó halála miatt elmarad a szeretet ünnepe, az Úrhoz fordul segítségért. A mindennek helyszínéül szolgáló kaliforniai Pine Cove lakosainak pechjére a megbízás a címszereplőnek jut, aki emberfeletti ostobaságának hála olyasmit zúdít az egyébként álmos kisvároskára, ami távolról, ködön és esőn keresztül nézve sem hasonlít békés karácsonyra.
Christopher Moore az egyik legszimpatikusabban elmebajos író, akivel a magyar olvasóknak alkalmuk volt megismerkedni az utóbbi években. A Biff evangéliuma, Jézus életének hisztérikusan vicces reprezentálása ellenére meglepő tisztelettel viseltetett témája iránt, A leghülyébb angyallal azonban Moore már tényleg nem kímél senkit, könyve gúnyos, harsány, maró humorú. Eszement alakok járnak-kelnek a hibbant élőkkel és a még hibbantabb holtakkal teli városkában, a szánalmas, őrült poénokkal összekötött karakterek bonyolult, vicces kapcsolatrendszerben taposnak egymás sarkára, hogy megmutassák, mennyire hülyék és szerencsétlenek. Mennyire emberek.
A hátsó kertjében füvet termesztő, jámbor lelkű rendőr, a bizarr denevérével mászkáló, kétségbeesetten partnert kereső pilóta, vagy a kissé skizofrén, volt B-filmsztár feleség (aki alkalmanként a Puszták Kardforgató Démonnőjének képzeli magát, és konyhája szúró-vágóeszköz készletével felszerelkezve úgy is viselkedik) kicsit sem lóg ki. Csak a csapatnyi, golyóálló mellénnyel és gázmaszkkal felszerelt, minden járókelőre kényszerzubbonyt húzó elmegyógyintézeti gondozók hiányoznak a képből, de ők nagyon.
Mindeme karácsonyi téboly középpontjába az Úr hibbant angyala, Raziel kerül, aki szó szerint értelmezve az említett kisfiú zavaros imáját, a télapó mellett óvatlanul feltámasztja a temető többi halottját is (vagyis még ebből a nem mindennapi társaságból is képes kilógni ostobaságával), hogy azok aztán agyra (és IKEÁ-ra) éhes zombiseregként vegyék ostrom alá a Magányos Karácsony nevű, meglepő módon magányosoknak rendezett partit.
Moore-t Douglas Adamshez, a Monthy Pythonhoz, és néha Kurt Vonneguthoz szokás hasonlítani, de a fentiek alapján érezhető, hogy A leghülyébb angyal esetében ezek sem pontosak, ez a könyv ugyanis nagyjából háromszor őrültebb, vagy legalábbis betegebb, mint bármi, ami a fentebb említettek kezéből valaha kikerült. Inkább olyan ez, mint egy South Park epizód, amit a bedrogozott George A. Romero írt (igen, egy kis csípős fogyasztói társadalomkritika is vegyül a szó szerint borzasztóan szórakoztató sorok közé). Kivéve persze, hogy itt az összes fontos szereplő már felnőtt, ami viszont nem jelenti azt, hogy kevésbé idióta, mint Cartman és társai.
A leghülyébb angyal ugyan nem olyan masszív és sziporkázó, mint a Biff evangéliuma (különösen az elejére jellemző egy kis döcögásség), de kétségkívül pokolian vicces, és tökéletes karácsonyi ÉS antikarácsonyi olvasmány. Ha a geekzt olvasnák érzékeny lelkületűek, akkor még hozzátenném, hogy azok azért óvatosan bánjanak vele, mert a gonosz humor mellett zombiszájról csöpögő agycsimbókok is képviseltetik magukat. De azt hiszem, egy ilyen figyelmeztetés itt az eltántorítással ellenkező hatású (szerencsére).