Scott Derrickson és szerzőtársa, C. Robert Cargill forgatókönyvíró megpróbáltak újat mondani. A folyatások és remake-ek halma alá temetett horrorba életet lehelni; az agyalágyult tombolásból élő Fűrész-filmektől, torture porntól, illetve a tinikre belőtt lagymatag kísértetfilmektől elhatárolódni – a jelenlegi, hollywoodi horrorfilmeknél emlékezetesebbet csinálni. Hogy nem sikerült, azt csak maguknak köszönhetik. Hogy MAJDNEM sikerült, azt szintén.
Ellison Oswalt (Ethan Hawke) karrierje válaszúthoz érkezett: nem akar többé true crime könyveket írni, megtörtént bűnesetekről szóló vérgőzös sztorikkal tölteni éveit. A családja szintén szeretné, ha nem a halottak múltjában való kutakodással cseszné el a tehetségét, és Oswalt leteszi nekik a nagyesküt, hogy tényleg felhagy morbid témáival – rögtön azután, hogy feltárja egy eltűnt kislány esetét. Akinek az összes családtagját ugyanarra a fára lógatta fel valaki. És akiknek a házába Oswalték épp most költöznek be.
Engem nem érdekel: lehetsz akármilyen racionális, a túlvilág létezését tagadó ateista, egy olyan házba, ahol egy egész családot aggattak fel a körtefára, NEM KÖLTÖZÖL BE. És a családod ehhez a csökött ötlethez nem áll hozzá csendes, bár vonakodó belenyugvással. A valóságban a feleséged hóna alá kapja a kölköket, bepattan a kocsiba, áttolat rajtad, majd teljes svunggal az autópálya felé veszi az irányt.
Természetesen, hogy legyen film, Oswalt felesége nem cselekszik így. Eredmény: míg ő a konyhában mosogat, a férje a padláson megtalálja az előző tulajdonos(?) által hátrahagyott amatőrfilmeket. A Super8-as tekercsek mindegyike egy-egy külön család idilljének megörökített emléke – és az összes valamilyen perverz vérfürdővel zárul (legjobb a fűnyírós). Hogy ki rögzítette ezeket a horror-homevideókat, arra nem is olyan túlságosan nehéz rájönni, bár az Ethan Hawke-nak két órába tellik...
A Sinister legfőbb problémája, hogy túl gyors, és túl hosszú egyszerre. Oswalt már az első negyedórában megtalálja a snuff filmeket, sőt, magának a Sinisternek a legelső perce is az egyik snuff film levetítésével telik. Egész egyszerűen a mai horrorfilmesek nem bíznak a nézők koncentráló-képességében, nem hisznek abban, hogy a multiplexbe járók el tudják viselni a figurák jellemfejlődésének ábrázolásával járó kínokat – mert hát istenem, nehogy már huzamosabb ideig ne kelljen a kibaszott mobiltelefonukra vagy a fészbukra koncentrálniuk.
Mindez azt eredményezi, hogy az összes horrorfilm rohan, és szereplőik mindössze karikatúra-szinten lesznek megjelenítve. Ha pedig nem hisszük el Oswaltról és családjáról, hogy színes-szagos-büdös emberek, akkor együttérezni sem fogunk velük, ha beüt a krach. Derrickson, a rendező az első félórában felvázolja nekünk őket, sőt, a témát is elénk tárja szép részletesen – aztán a maradék másfél órában megpróbálja variálni, de egész egyszerűen egy gyilkosságsorozaton, amelyet egy még véletlenül sem félelmetes, robzombis sminket viselő fura figura fingik filmre, nincs értelme ennyit tökölni. Derrickson több olyan, kínos és rendkívül hosszú jelenetet rak a filmbe, amely Oswalt családjának szétesését igyekszik illusztrálni, de csak unalmat generál velük. Erre maga a rendező is ráérezhetett, mert telebiggyesztette a filmet un. jamp scare-ekkel, kismillió hangos beijesztéssel, a lehető legtrébb, legfárasztóbb horrorfilmes megoldással. Ráadásul a lezárás, bár nem rossz, (újra csak) túlságosan elsietett – mindenképpen valamiféle sokkoló csavar szeretne lenni, de ahhoz jobban meg kellett volna írni. A Sinister olyan, mint egy elszabadult MÁV-hathuszas: lejtőn zúz lefelé rendesen, de ha emelkedőre kerül sor, (vas)epét izzad, mire felküzdi magát.
Ugyanakkor a Sinister tele van átgondolt, ijesztő ötletekkel, amelyek bár nem feltétlenül olyan eredetiek, amilyeneknek a film készítői hitték őket, de legtöbbször remekül működnek – a gyilkosságokat rögzítő filmfelvételek például megfertőznek minket a maguk élvezkedő kegyetlenségével, és Oswaltban meg bennünk sikerül valódi szorongást előidézniük. Ki lehet, aki ilyen határtalan kegyetlenségre képes, azt mégis (és ez a borzalmas) láthatóan lelkesedve műveli?
Persze mikor a forgatókönyvíró meg a rendező lerántja róluk a leplet, és megmutatja őket, majd újra megmutatja őket, MAJD ÚJRA megmutatja őket, elvéve a gonosztól a legfőbb fegyverét, azt, hogy a szobasarkon túl ólálkodhasson, elszáll belőlük az a minimális félelmetesség is, ami eleve volt. „Sejtetés”, fiúk! – nem nehéz megjegyezni.