"Miként lehetne elmagyarázni? Hogyan lehetne leírni? Még a mindentudó nézőpontnak is inába száll a bátorsága."
Ezekkel a szavakkal kezdődik Vernor Vinge 800 oldalas science-fiction kalandja, és rögtön kifejezi azt a nehézséget is, amivel az szembesül, aki megpróbálja hűen átadni annak esztelen „méreteit”. Daniel Abraham, a 2011-es (hamarosan itthon is megjelenő) Leviathan Wakes egyik írója mondta, hogy „az űropera az, amikor milliók kiáltanak fel egyszerre, aztán néma csend lesz”. De a Tűz lobban a mélyben után ez annyira tűnik eposzinak, mint leugrani a közértbe egy liter tejért. Itt milliók halála nem esemény. Milliárdok halála is csak egy sokkal hatalmasabb esemény járulékos kára.
Vinge 1993-as, Hugo-díjas könyvében a galaxis törvényszerűségeit, lényeit, hatásmechanizmusait meghatározó koncepciók egyrészt üdítően eredetiek, és a maguk módján egyszerűek, érthetően magyarázottak, másrészt a cselekménybe ágyazva, sorsokat meghatározva, olyan felfoghatatlanul grandiózusak, olyan, már-már fejfájdítóan kozmikus léptékűek, hogy az olvasó teljes lényében beleborzong azoktól a pillantásoktól, amiket a regényen keresztül a végtelenségre, az örökkévalóra vethet.
A Tűz lobban a mélyben ráadásul képes mindezt tudományos kontextusba helyezni, annak ellenére, hogy cselekményének kis túlzással egy fél galaxis a játszótere, és aki valamelyest otthon mozog a sci-fi világában, az tudja, milyen nehéz ilyen körülmények közt egyensúlyba hozni a valóságnál nagyobb kalandot a hitelességgel. Az űroperák pörgését és eposzi voltát életben tartani hivatott, tudományos szempontból jó esetben is instabil írói fogásokhoz Vinge briliáns hátteret rajzol fel. A galaxist ún. zónákra osztja, amelyekben más-más törvényszerűségek uralkodnak, és így más-más szellemi és technológiai fejlettséget támogatnak.
A galaxis magját a Gondolattalan Mélység veszi körbe, amiben szinte egyáltalán nem működik semmilyen technológia, és az értelmes élet fenntartására is alkalmatlan (következésképp senki nem tudja pontosan, mi is rejlik ott). Ezt a Lomha Zóna burkolja be, amiben a régi Föld is található (a könyv a messzi-messzi jövőben játszódik), az ismert fizikai törvényekkel. Ezt követi a Kívül, amiben a technológia, a biológiai és mesterséges értelem szárnyakat kap, és többek közt a fénysebességnél gyorsabb utazás is lehetséges. Azon kívül pedig van a korlátok nélküli Transzcendencia, az „everything goes”, a hihetetlen csodák és rettenetes veszélyek, az istenségek, szuperintelligenciák „misztikus” birodalma.
Természetesen minden értelmes faj a galaxisból kifelé, a magasabb értelmi szinteket támogató zónákba tör. Az emberekből álló Straumli Birodalom egy labort hoz létre a Transzcendencia alsó részében, hogy a faj felemelkedését elősegítő információk birtokába jussanak. Kutatásuk közben azonban véletlenül elszabadítanak valami hatalmast, ősit és rosszindulatút, ami évmilliók óta szunnyadt a roppant tudást felhalmozó rejtélyes archívumok egyikében. A „perverzitás”-nak vagy „métely”-nek nevezett entitás rászabadul a Kívülre, és soha nem látott mértékű pusztításba kezd – fajok, civilizációk, bolygórendszerek, milliárdok, idővel pedig más „hatalmak”, transzcendens lények vesznek oda. Az egész galaxis sorsa egy hajszálon függ.
A hajszál a laborból egyetlenként elmenekült hajón lévő, meghatározatlan, állítólagos „ellenszer”, ami vagy képes, vagy nem képes rá, hogy útját állja a perverzitásnak. Csakhogy a hajó egészen a Kívül aljáig zuhan, kutyaszerű, falkatudatban élő lények középkori civilizációjának bolygójára, és a mindössze két túlélő, a 8 éves Jefri és a 14 éves Johanna (testvérek) egy helyi háború ellentétes oldalain esik fogságba. Őrült versenyfutás kezdődik az „ellenszer” megszerzéséért/megsemmisítéséért.
A világpusztulásokkal, fajirtásokkal és fénysebességnél gyorsabb hajszákkal teli űroperát Vinge egy vad planetáris románccal állítja kontrasztba, amiben a középkori élet és hadviselés intrikáit egy szenzációsan ötletes, egzotikus idegen faj („tüskések”) aprólékosan kimunkált, fantasztikus elevenséggel ábrázolt jellegzetességei fűszerezik. Hasonló kreativitással kelti életre a „szkródutasokat”, azokat a páfrányszerű lényeket, amelyek csak mechanikus segítséggel képesek mozogni és rövidtávú memóriával rendelkezni – és ezzel az író szárnyaló fantáziájának még mindig csak a felszínén matatunk, nem említve többek közt a galaxist lefedő információs Hálót, aminek egy-egy kiragadott üzenete tényként, pletykaként vagy akár hazugságként szakítja meg, egészíti ki a sztorit.
Tehát az ötletek teszik igazán emlékezetessé a könyvet (űrcsata fénysebességnél!), amit Vinge egyébként meglehetősen szimplán ír. Nincsenek stílusbravúrjai, frappáns metaforái, cselekménye egyszerű és lineáris, adott esetekben kissé elnyújtott, egyenetlen és döcögős (ha belegondolunk, a bevezetés, a konfliktus felrajzolása maga 300 oldalba telik), olykor pedig a klisék használatától sem riad vissza. De azzal nem lehet vádolni, hogy nélkülözné a gondolatokat: az identitásnak, az „emberségnek” központi szerepe van a könyvben, akár Pham Nuwent, egy transzcendens hatalom eszközét (vagy annál többet?) nézzük, akár a tüskéseket, akiknek szinte egész tudományuk, civilizációjuk az „én”, a falka fejlődése, jobbá, többé tétele körül forog. (És a straumlikat, az óvatlan ikaroszokat még nem is említettük.) Nem véletlen, hogy Pham és néhány tüskés számítanak a könyv messze legjobb, legérdekesebb karaktereinek.
A vége felé felmerül a kérdés, hogy lehet az addigi 700 oldal grandiózus mivoltát felülmúlni, miféle finálé lesz képes lecet ugrani? Nos. Olyan, ami után aprónak, jelentéktelennek érzed magad, mintha lopott pillantást vethettél volna épp ésszel felérhetetlen istenségek megfoghatatlan háborújára, és minden, amit addig biztosnak hittél, illékonnyá vált volna. És becsukod a könyvet, és próbálod elképzelni az elképzelhetetlent (Isten óvja a szerencsétlent, aki egyszer a fejébe veszi, hogy ebből filmet csinál), és fantasztikus érzés, hogy nem sikerül.
