Black Mirror, 1. évad

blackmirror01.jpgTeljes döbbenettel olvastam tavaly nyáron az aurorai lövöldözéssel kapcsolatban a túlélők, szem- és fültanúk tweetjeit (több híroldal is egész csokorra valókat gyűjtött össze belőlük). Nem azokról beszélek, amiket a tömegmészárlás után írtak – azokról beszélek, amiket közben. Ilyeneket lehetett olvasni, hogy „Úristen, valaki lövöldözik.” Nyilván nem az őrült géppuskájának csöve előtt állva pötyögte ezt le az illető, de akkor is: tragédia játszódik le, lövések dördülnek, emberek halnak meg, és ennek a baromnak az a legnagyobb gondja, az a reflexe, hogy tweeteljen róla. Ennél kicsit kevésbé volt meglepő, amikor két-három éve a villamos, amin utaztam, elcsapott egy eléügyetlenkedő buszt, megtolta úgy 30 méteren, és közülünk, a villamos utasai közül (akiknek az egész pusztán olyan érzés volt, mintha a jármű hirtelen fékezett volna, az ijedségen kívül senkinek nem lett semmi baja) kettőnknek jutott eszébe, hogy meg kellene kérdezni a buszon lévő embertársainkat, hogy jól vannak-e, szükségük van-e segítségre. A többiek túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy megtalálják a pozíciót, ahonnan a legfaszább képeket lehet csinálni.

Lehet, hogy a technológia kicsit elbaszta a priorizációnkat?

„Ha a technológia drog – márpedig úgy működik, mint egy drog – akkor egész pontosan mik a mellékhatások?” Ebből a kérdésből indította Charlie Brooker (Dead Seat) a Black Mirror című sorozatát, aminek három, egymástól teljesen független epizódja (más színészgárda, más sztori, más világ/jövő) gúnyosan, gonoszan, szatirikusan, cinikusan veszi górcső alá a társadalom és a technológia kapcsolatát, és annak nemkívánatos következményeit, összefésülve többek közt George Orwellt, William Gibsont és Phillip K. Dicket.

A National Anthemben valaki elrabolja Anglia csinos, kedvenc hercegnőjét (gondolj Kate Middletonra), és szabadon engedéséért cserébe azt követeli, hogy a miniszterelnök (Rory Kinnear) élő egyenes adásban közösüljön. Egy disznóval. Haha, micsoda röhej, pislognak egymásra a kormány fejesei. De azután, hogy az emberrabló elküldi a hercegnő egyik levágott ujját, a királynő felhívja a miniszterelnököt, a közvélemény és a média pedig tántoríthatatlanul a bármi áron való lánymentés felé hajlik, már nem lehet idegesen elröhögni az abszurdumot.

blackmirror02.jpgAmikor az elnöknek nem marad más választása, és készül belépni a malaccal és a kamerákkal teli helyiségbe, egyik stábtagja kegyetlen tárgyilagossággal a fülébe súgja: „Ne végezzen túl gyorsan, uram. Az emberek még azt hinnék, élvezi.” Ebben az egyébként tökéletes, gyönyörű és kényelmetlen, sírva röhögős és gyomorszorító pillanatban benne van minden: a média ereje, az élet-halál kérdések show-vá degradálása, a látszat fenntartásának kényszere, a hatalom bizarr természete. A National Anthem gonosz média/politika/társadalomszatírájának groteszk zárlata a „XXI. század első nagyszerű műalkotása”-ként értékeli az eseményeket, lesújtó képet festve az emberről, ami úgy tapad a tévére/monitorra/kijelzőre, hogy közben nem regisztrálódik benne a körülötte lévő valóság.

A 15 Million Merits egy olyan jövőt ábrázol, amiben az emberek szó szerint foglyai a szórakoztatásnak. Vécéfülke méretű életterük falfelületei megállás nélkül sugározzák a showműsorokat és a reklámokat – akkor kell fizetniük, ha nem akarják látni őket. Pénzt (egységet) pedig úgy szereznek, hogy egész nap szó szerint pedáloznak egy energiatermelő biciklin (a túlsúlyosak másodrangú, megvetett, folyamatosan kigúnyolt polgárok), milliónyi társukkal együtt, így látva el kakaóval a világot, amiben élnek, vagy legalábbis vegetálnak.

A film nem csak a „pont vagy a gépezetben” motívumát viszi végletekig, de a média és különösen, az X-Factor-szerű műsorok ürességét, embertelenségét, húspiac-jellegét is. Bing (Daniel Kaluuya) beleszeret egy szép hangú lányba, és minden fizetőegységét felhasználva, benevezi őt egy tehetségkutatóba. Abszurd premissza helyett valódi érzésekből indítva, ez az epizód fájdalmasabb, szebb, drámaibb, mint a National Anthem. A röhögést szívszakadás váltja, és az, hogy még a nagy Peter Finch-pillanat, a rendszer elleni emberi lázadás is két perc alatt bedolgozódik magába a rendszerbe, és még azelőtt karóba húzatik, hogy bárki bele tudna gondolni a szavak mögötti igazságba, az maga az áltimét tragédia.

blackmirror03.jpgA The Entire History of You egy fiatal pár története egy olyan világban, ahol szinte mindenkinek a fejébe be van építve egy apró, grain nevű készülék. Ez rögzít mindent, ami történik, mindent, amit a tulajdonosa lát, és hall, és később bármilyen átélt esemény visszajátszható. Ez az egyetlen epizód, amit nem Brooker írt (hanem a Four Lionst jegyző Jesse Armstrong), és bár vannak benne utalások arra, hogy a civilizáció egészét hogyan változtatta meg a grain, a sztori szigorúan a két főszereplő személyes, intim drámájára koncentrál. Liam (Toby Kebbel) egy barátokkal közös vacsora után gyanítani kezdi, hogy feleségének, Ffionnak (Jodie Whittaker) viszonya lehetett a házigazdával. A gyanút az emlékek folyamatos, megszállott visszajátszása, kielemzése, dühös féltékenységi rohammá korbácsolja, és a mindent látó technológia súlya alatt megroggyan a házasság.

Amikor az egész közösségi média arról szól, arra ösztönöz, hogy azonnal megosszuk egymással minden gondolatunkat, képünket, videónkat, élményünket, egyáltalán nem olyan valóságtól elrugaszkodott a grain (egyébként persze messze nem eredeti) ötlete. A kérdés csak az, hogy mennyire jó nekünk, ha minden elejtett megjegyzésünket, minden nyelvbotlásunkat, minden pillantásunkat, minden rezdülésünket, minden gesztusunkat mások bármikor megvizsgálhatják, kinagyíthatják, és felhasználhatják ellenünk egy öngerjesztő, paranoid érvelésfolyamban. Isten hozott a szép új világban, a természetes emberi interakció már kínhalált halt.

Brookernek nincs túl hízelgő véleménye a társadalom technológia és információ iránti megszállottságáról, és ha visszagondolok az első bekezdésre, nem is tudom hibáztatni érte. A Black Mirror mindhárom része egy vészharang, különböző mértékig vicces és drámai, de mindhárom esetében nagyszerűen kivitelezett – a 15 Million Merits még vizuálisan is lenyűgöző. Gyönyörű képekben mutat be valami egészen, mélyen borzalmast és embertelent.  Így hívni fel a figyelmet a média manipulatív voltára, az „ördög” csáberejére – az irónia nem marad észrevétlen.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!