Green Lantern Corps Annual #1
Történet: Peter J. Tomasi
Rajz: Chriscross
DC Comics
A saját súlya és hülyeségei alatt lassan összeomló Új 52 legnagyobb áldása alighanem az volt, hogy a kiadó (nyilván Geoff Johns, a franchise főírója, egyben a DC egyik kreatív guruja nyomására) kihagyta a Green Lanternt az elkaszálás/történelemmódosítás/újraindítás káoszából, és hagyta, hadd folytatódjon az évek óta nagy sikerrel vágtázó cselekmény a maga módján. Sőt, még bővítették is a palettát, az alapsorozat és a Green Lantern Corps mellé jött a Green Lantern: New Guardians és a Red Lanterns – bár ezek színvonala (sőt, már koncepciója is) azért elmaradt a nagytestvérekétől. Viszont az kétségtelen, hogy az írók (Johns, Bedard, Tomasi, Milligan) igen ügyesen és patentosan összefogják a négy címet, amik szépen erősítik, kiegészítik egymást, és együtt egy nagy, kis jóindulattal még komplexnek is mondható egészet alkotnak – erről az összhangról pedig jó pár szerkesztő példát vehetne, és nem csak a DC-nél, de a Marvelnél is. A Green Lantern Corps Annual egy olyan grandiózus sztorinak a nagyjábóli lezárása, ami rögtön (cliffhangerrel) belefolyik a következő nagy sztoriba. A Rise of the Third Army mindenképpen fordulópont a franchise történetében (hacsak valami egészen hülye módon szét nem retconálják majd – de ennél szerencsére többet nézek ki ennek a sorozatnak a fejeseiből), hiszen az Őrzők, akik a kezdetek kezdete óta az univerzum legfőbb védelmezői voltak, egyben pedig a Zöld Lámpások alakulatának megalapítói, most új rendfenntartó sereget állítanak fel, hogy egyszer s mindenkorra kitöröljék az érzelmeket a mindenségből. Szóval már megint nyakunkon a világvége galaxisvége.
Az a remek ebben a koncepcióban, hogy bár olyan karakterekből csinál „gonoszokat”, akik hosszú évtizedek óta „jók” voltak, mégsincs semmi ellentmondás, sőt, az egész ijesztően logikus. A jéghideg, számító, abszolút univerzális rendre törekvő Őrzők mindig is sandán méregették az érzelmeket, folyton letorkollták miattuk a Lámpásaikat, így könnyű elfogadni, hogy csak idő kérdése volt, hogy arra jussanak, az emóciók minden baj forrásai, ergo gyökerestül kell kiirtani mindet – tulajdonosaikkal együtt. A remekműnek éppenséggel nem nevezhető, viszont szokás szerint grandiózus, pokolian szórakoztató sztori eddig kinyírta (nyilván ideiglenesen) Sinestrót és Hal Jordant, utóbbi helyére behozott egy teljesen új karaktert, és most eljutott egy fordulópontra, ahol hirtelen a „Third Army” konfliktus jelentéktelenné válik: a finálé annak feloldása nélkül vezet egy egész más, még nagyobb, még őrültebb történetbe, egy egészen új felállással. Mintha csak A jedi visszatér végső csatája felébresztene valami ősi, rettenetes, idegen erőt az Endoron, ami mellett a Császár kiscserkésznek tűnik, és utána még három filmen keresztül dübörögne a cselekmény az új keretek között. Na, többek közt az ilyenek miatt jó Green Lanternt olvasni.
(Rusznyák Csaba)
Judge Dredd prog 1813 – 1817
Történet és rajz: többek
Rebellion Developments
Miközben az új amerikai Dredd sorozat nem igazán tudja lenyűgözni sem az új, sem pedig a régi olvasókat, addig a brit 2000AD-ban az eredeti és hamisítatlan Dredd bíró már annál inkább képes rá. Jó idők járnak most ott a magazinnál, zseniális írók és rajzolók váltogatják egymást, és biztosítják hétről-hétre a kiválóbbnál-kiválóbb olvasnivalókat, így arra gondoltam, hogy minek pazaroljam a karaktereket időről-időre a béna amcsi hamisítványra, mikor ennyi erővel az eredetiről is beszámolhatnék. Ezt fogom most tenni.
A valami egészen szenzációs The Cold Deck sztori, és az azt záró Trifecta a képregényírás olyan magasiskoláját mutatta meg, amihez hasonlót amerikai comicban hiába is keresne az ember, nem csoda, hogy hetekig zengték róla ódáikat a brit rajongók, és került fel a legtöbb képregényes oldal év végi listájára is. Várható volt, hogy a nagyobb dobás után pár hétig most rövidebb, "filler" sztorik következnek majd, és a könnyebb követhetőség kedvéért én is innentől veszem fel a fonalat.
Robbie Morrison (aki nekem a Nikolai Dante után már mindent el tud adni) háromrészes Heller's Last Stand-jében az öregedő Heller bíró Dredd mellé kerül egy kiértékelő szolgálat erejéig. Kettejük között jelentős hozzáállásbeli különbség van, emiatt aztán feszültség is. Heller azonban készül valamire, ki akarja nyírni Dreddet, de nem az előbbiek miatt, hanem mert az egyik maffiózó megzsarolta a barátnőjével. Egyszerű, korrekt kis történet, némi csavarral a végén, és még ha nem is az originalitás netovábbja, panasz nem érheti, mert kifejezetten izgalmasra sikerült olvasmány. A Sealed egyepizódos szösszenetében Dredd egy kaja után kutató bandát követ egy (a Day Of Chaos eseményei következtében) hullákkal teli lakóházba, és ott az egyik lakásban egy kisfiút találnak egy buborékban. A veterán John Burns festette történetre sem hiszem, hogy sokáig emlékezni fogunk, mégis sokkal több, mint egy elcsépelt poénra kihegyezett pár oldalas töltelék. Dredd pragmatikus viselkedése és szikrányi emberségessége kerül benne egymás mellé.
A szintén egy részes Closet-re viszont egy darabig emlékezni fogunk. Már a megjelenése előtt hangos volt tőle a (nem csak a szakmai) sajtó, és az előzetes kép, illetve oldal igencsak heves indulatokat gerjesztett az olvasók között, volt, aki az adott szám felgyújtását is megígérte. A kérdés pedig: Dredd meleg-e? A szuperhősökön végigvonuló bemelegítési divathullám csapta volna meg Rob Williams írót, és végre kimerik mondani azt, amit néhány olvasó már évek óta gyanít a kőarcúról? Vagy csak valami átverés az egész? Bár különböző jelek már előre árulkodtak, én természetesen nem lövöm le a poént. Az biztos, hogy pár oldalnyi képregény már régen kavarta meg ennyire az állóvizet. A Closet ugyanakkor nem akar semmiféle erőltetett üzenetet közvetíteni a toleranciáról, meg a többiről, hanem csak egyszerűen egy mondanivalóval is bíró, de inkább csak simán érdekes és ötletes rövid sztorit mesél el Mike Dowling kiváló rajzai közvetítésével, és kész. Viszont az írók és szerkesztők tudatos(?) és ügyes hisztériakeltése tökéletesen működött, ugyanis sokan tövig bekapták. Mármint a horgot.
(Chavez)
Think Tank - Military Dossier
Történet: Matt Hawkins
Rajz: Rahsan Ekedal
Image Comics
 |
Említettem már, hogy jelenleg az Image a legizgalmasabb képregénykiadó az amerikai piacon? Ha valamilyen csoda folytán nem, akkor most újabb érvet hoznék fel e kétségtelen tény mellett. A Think Tank hőse, Dr. David Loren nagyjából a brit koronaékszerekkel egyenértékű nemzeti kincsként van számontartva és egy eldugott katonai bázison dolgozik titkosított fegyverkísérleteken. A DARPA (vagyis az amerikai Védelmi Minisztérium Kutatási és Fejlesztési osztálya) még 14 évesen toborozta be, hogy a segítségével biztosíthassák a haditechnológiai fölényüket a világ többi országával szemben. David azóta felnőtt (legalábbis fogjuk rá, mert aki a legfejlettebb technikai kütyükkel játszhat a világ legnagyobb elméi társaságában és a hadsereg szállítja neki a prostituáltakat, hogy minden igényét kielégítsék, arra inkább a burokban élő jelzőt lehetne aggatni), és a Schindler listájának hatására átélt reveláció helyrezökkentette az erkölcsi értékrendjét. Miután élőben látta találmányainak éles bevetését, életét a passzív ellenállásnak szenteli és szándékosan szabotálni kezdi a saját projektjeit, ám a projektek felügyelőjében emberére talál: a hozzá legközelebb álló, még talán barátjának is nevezhető kutatótársára helyezett nyomás és egy nem engedélyezett kiruccanás során történt végzetes találkozás egy lánnyal drasztikus lépésre kényszeríti. A terv egyszerű: a hadseregnek át nem adott találmányainak prototípusával 10 lépésben leckézteti meg fogvatartóit a szökése során. Legalábbis ha minden jól megy... A Think Tank nem a vizuális újításaival fog magával ragadni, a fekete-fehér rajzok éppen csak meghaladják az erős közepest, de ezt az írás gördülékeny stílusa és az átgondolt forgatókönyv több, mint ellensúlyozza. Hawkins (aki nem mellesleg a Top Cow kiadó igazgatója) a valós életből vett technológiai fejlesztéseket keveri a fikcióval rendkívül ügyesen, olyannyira, hogy a füzetek végén sorra is veszi a sztori szempontjából legfontosabbakat, nem csak elmagyarázva a tudomány jelenlegi állását a témában, de még internetlinkekkel is megtámogatva azt. A Military Dossier az első négy részből álló sztoriszálat követő gyakorlatilag Making of, vagyis a szereplők dossziéját mutatja be, illetve DARPA-t taglalja részletesebben, megspékelve mindazon érdekes információval, ami az ezt megelőző füzetekbe nem fért bele. Maga a történet az ötödik számmal folytatódik és úgy tűnik megtalálta annyira a közönségét, hogy minisorozatból havi sorozattá avanzsált. A sorozat szlogenje („Vigyázat: ennek a képregénynek az olvasása okosabbá tesz!”) nem puszta marketingfogás, a képregény pedig nem bújtatott tankönyv, hanem tényleg kifogástalan szórakozás, igazán üdítő különlegesség a Két Nagy szuperhőstörténeteinek dömpingjében.
(Nagy Krisztián)
Nowhere Men #3
Történet: Eric Stephenson
Rajz: Nate Bellegarde
Image Comics
 |
Említettem már, hogy jelenleg az Image a legizgalmasabb képregénykiadó az amerikai piacon? Természetesen igen, de ismétlés a tudás édes anyukája. A kiadó úgy tűnik, újra feltámasztja a Science zsánert, hiszen a The Manhattan Projects és a Think Tank mellé megérkezett a harmadik sztárjátékosuk, a Nowhere Men. Na most, ha az előbbi weird science és a második science thriller, akkor ez utóbbit valahová a kettő közé szoríthatnánk a retro science conspiracy címkével. Olyan, mintha valaki fogta volna a tőlem mindig is távol álló Fantasztikus Négyest (a Marvel-univerzum kozmikus részlegéből) az összes Star Trek-jellegű pszeudo-tudományos fantasy beütésű marhasága nélkül, összemixelte volna a Beatlesszel, a hatvanas évekbe helyezte volna és onnan indítva létrehozott volna egy olyan alternatív történelmet, amin maradandó nyomot hagyott ennek a csapatnak a tevékenysége. Ebben a valóságban a tudomány az új rock and roll: a társadalom minden szeletét áthatja a World Corp tevékenysége, amit a tudóstársadalom négy szupersztárja, Dade Ellis, Simon Grimshaw, Emerson Strange és Thomas Walker hozott létre, hogy egy szebb és jobb jövőt teremtsenek. Magabiztosak, fiatalok, idealisták, újságírók hada várja őket a nagy bejelentésre. Ugrás a jelenbe: évtizedekkel később a World Corp árnyéka még mindig rávetül a hétköznapi emberek életére, alapítói azonban alaposan megváltoztak, egyiküket testébe kígyózó csövek kötik halálos ágyához, másikuk teljesen eltűnt a nyilvánosság szeme elől, a harmadik érzéketlen, semmilyen emberáldozattól vissza nem riadó remete lett, míg a negyedik próbálja fenntartani a nyilvánosság előtt a látszatot, hogy minden rendben van. Mindeközben a World Corp egy titkos kutatóállomásán pánikhangulat uralkodik: valamilyen ismeretlen vírus támadta meg a kutatócsapat minden tagját és az átalakulás különböző, riasztó fázisaiban vannak, ráadásul a főhadiszállás szenvtelenül közli velük, hogy bizonytalan időre karantén alá kerültek. Idejük fogytán egy teleportkapu prototípusával tesznek kétségbeesett kísérletet és az ennek következményeképp az űrállomást széttépő anomália hatására különböző helyeken (és talán időben?) érnek földet, némelyikük már teljesen átalakulva. Stephenson (aki egyébiránt az Image Comics kiadója) semmit sem rág az olvasó szájába: flashbackeket kapunk, alternatív hatvanas évekbeli reklámplakátokat, tévéinterjú részleteket, újságcikkeket, egyszerre három-négy követhető szálat, tucatnyinál is több szereplőt, vagyis egy rendkívül izgalmas, színes-szagos kirakóst, ami nagyon örvendetes kihívás az átlagképregények faék egyszerűségű cselekményszerkezete után. A vizuális tálalás parádés, Bellegarde és csapata fantasztikus atmoszférateremtő képességgel rendelkezik. Még csak most kezdődött az év, de már van jelöltem az év legjobb sorozatára...
(Nagy Krisztián)
