Nincs vonyítás a Holdra, nincs akaratlan átalakulás, nincs önmaga szörny-énjétől borzongó főhős. Van helyette egy halovány kísérlet a régi indián mítosz felmelegítésére, sőt, forradalmasítására. Előbbi is csak félsiker, utóbbit meg inkább hagyjuk. A mozgókép legendás rémalakjai, így a farkasember is a Universal stúdió ’30-as, 40-es évekbeli horrorfilmjeinek köszönhetően mélyesztette bele igazán a karmait a popkultúrába, és vált ismert és rettegett figurává, de a ’70-es évekre kifogyott belőle a szusz. Még a Hammer is, ami a Frankensteinből, a Draculából és a múmiából egész sorozatokat épített fel, hagyta a francba a témát egyetlen film (The Curse of the Werewolf) után.
Ezért Joe Dante, aki Roger Corman kezei alatt tanult (Piranha), úgy döntött, friss vért pumpál a mítoszba, és 1980-ban (majdhogynem zsebpénzből) elkészítette az Üvöltést, hogy megmutassa a világnak, a farkasemberek még mindig félelmetesek. Azok voltak, de ez nem ebből a filmből derült ki (bár a közönség meghálálta a próbálkozást, és sikerre vitte, sőt, hét pocsékabbnál-pocsékabb folytatás is készült hozzá), hanem John Landis pár hónappal későbbi, Egy amerikai farkasember Londonban című horrorkomédiájából (Rick Baker maszkmester egyébként ezért a filmért hagyta ott az Üvöltést – tudott valamit).
Karen White TV-bemondónő vállalja, hogy csaliként segít egy sorozatgyilkos kézre kerítésében, ám ez olyan sokkoló élménnyel jár számára, hogy orvosa meginvitálja saját kis vidéki csoportjába, szanatóriumába, mondván, hogy az új környezetben majd megnyugszik. Hamarosan azonban kiderül, hogy ennek az új környezetnek a nyugtató faktora picikét alacsonyabb a kelleténél: éjjelente üvöltéseket hallani az erdőből, a csoport tagjai furcsán viselkednek, és a nő férjét megtámadja, és megharapja valami nagy, szőrös és nem ember.
Mindig úgy képzeltem, hogy az olyan horrorfilmek, amik nem félelmetesek, nyugtalanítóak vagy a francba is, legalább néha ijesztőek, valahol a homályzónában kötnek ki (a humortalan vígjátékokkal együtt – Amerikában bőven van mindkettőből) – mint az Üvöltés első majdnem egy órája. Nagyjából ennyi időnek kell eltelnie, hogy valami történjen, de akkor meg az lesz a baj, hogy a film korábbi részein legalább lehetett csicsikálni. Mindent összevetve, az jobb volt, mint nézni két férjet és két feleséget, akik egymással teljesen felcserélhetők, és akiket a színészek vagy teljesen tompán vagy irritálóan színpadiasan alakítanak. Az egyetlen épkézláb ötlet a filmben azé a sajátos „szanatóriumé”, amiben a farkasemberek egy pszichológus irányítása alatt élnek, viszont az ebben a koncepcióban rejlő fekete humor lehetősége teljesen kiaknázatlan marad. És ha már a humornál tartunk, a Piranha ilyen szempontból (is) sokkal jobb volt (pedig nem csak a rendezőn, hanem az írón – John Sayles – is osztozik a két film).
Még szerencse, hogy az ígéretesebb produkcióba elszelelt Rick Baker otthagyta protezsáltját, Rob Bottint (ő később közreműködött a Carpenter-féle A dologban is), aki a szűkös költségvetés ellenére is csodát művelt: kis túlzással az egész filmből csak az átalakulásjelenetek érnek valamit, Eddie Quist (Robert Picardo) transzformációja meg egyenesen legendás. Oké, viszonylag jó, mozgalmas a finálé is, csak nincs nagy jelentősége, mivel a karakterek a kutyát nem érdeklik, effektes szempontból pedig az imént említett képsoroknak sem ott, sem máskor nem ér a közelébe semmi.
És ami az új köntösbe öltöztetett farkasember mítoszát illeti, az nem ér szart sem. Miért izgalmas az, hogy ezek a teremtmények bármikor képesek saját akaratukból átalakulni, és nem függnek semmiféle külső tényezőktől? (Továbbá, ez esetben mi a faszért mutogatja a kamera állandóan a teliholdat? Az operatőr nem kapta meg a memót?) Ez így nem egy tragikus horror egy saját identitásával küzdő teremtményről, hanem egy farkasemberalibis humbugfilm gyilkosokról, akik képesek szörnyeteggé alakulni. Mi jöhet még? Szerelemittas fircsúrvámpírok, akik nem isznak embervért? Oh, wait…