The Americans
A The Americanst, a CIA-ügynökből középiskolai tanárrá, majd abból íróvá mutálódott Jo Weisberg sorozatát az FX elvileg még azelőtt megrendelte, hogy a konkurencia Homelandje debütált volna, ettől függetlenül esélye sincs rá, hogy elkerülje az összehasonlítást. Mindkettő az emberi tényezőt középpontba helyező feszült kémdráma, ami amerikai földön tevékenykedő ellenséges ügynökök, és a lebuktatásukon dolgozó, velük kisebb-nagyobb személyes kapcsolatban álló kormányalkalmazottak történetét meséli el. Ráadásul mindkettő arra törekszik (sikeresen), hogy szimpátiát ébresszen a nézőben az említett „ellenség” iránt. Weisberg szériájában Keri Russell és Matthew Rhys KGB-ügynökök, akik teljes inkognitóban élnek a kertvárosi Amerikában, mint férj és feleség, mint két mit sem sejtő gyerek szülei és egy mit sem sejtő FBI-ügynök (Noah Emmerich) szomszédai. A színészek nagyszerűek, a korrajz hibátlan (a zenék!), az írók pedig mindeddig jól manővereznek a főszereplők életét kívülről (Moszkva egyre nehezebb, veszélyesebb és látszólag indokolatlanabb, meggondolatlanabb küldetései) és belülről (mennyire „igazi” a két ügynök házassága, létezhet-e magánélet ott, ahol az csak egy fedősztori a munkavégzéshez?) egyszerre komplikáló feszültségek közt. Minden erénye ellenére még nem érzem úgy, hogy a sorozat elérte a full potenciálját (az eddigi hat részből kettő volt olyan, hogy úgy kellett utána felmosni, a többi „csak” nagyon jó), de jó úton halad, kétségkívül ez a legígéretesebb a 2012-2013-as újoncok közül. (Már berendelték a második évadot.)
Arrow
A CW Zöld Íjász sorozatát csak kötelességből kezdtem el nézni, mert irdatlan gagyinak tűnt az előzetesek alapján. Ehhez képest szép meglepetés lett belőle. A sztori, amiben a milliárdos playboy, Oliver Queen egy hajótörés után öt évre eltűnik egy elvileg lakatlan szigeten, hogy aztán zöldgúnyás igazságosztóként tegyen rendet korrupt szülővárosában, Starling Cityben, a karaktereknek és a köztük lévő kapcsolatoknak hála működik jól. Ellenben a Smallville-lel, ami minden ambíciója ellenére mindig is megmaradt nyögvenyelősnek, összeszedetlennek, az Arrow alkotói ténylegesen törődnek a szereplőkkel, folyamatosan formálják, és új szituációkba helyezik őket, és veszik maguknak a fáradságot, hogy három-négy részenként meglépjenek valamit, amivel látványosan előregördítik az egyes epizódok hátterében húzódó főszál sztoriját. A dialógusok, a csipkelődések és poénok meglepően jók tudnak lenni, és utóbbiak még az egyébként igen komoly hangvételbe is gond nélkül belesimulnak. Érdekes módon éppen az akciókban, vagyis abban gyenge az Arrow, amiben a szuperhősrajongók sokat várnának tőle: hiába meglepően brutálisak (a főhős simán öl, ha arra kerül a sor, nem szarakszik láblövésekkel), ha egyszer kapkodóak, hiteltelenek, erőltetettek, és ez nem költségvetés kérdése. Képregényben el lehet sumákolni azt, ahogy egy íjas csávó elugrabugrál az ugató gépfegyverek kereszttüzében, de mozgóképen kicsit trükkösebb megúszni az ilyesmit. Aztán fel lehetne még hozni sok mindent, onnantól kezdve, hogy a Queen-rezidenciáról első pillantásra azt hittem, a Sötét Lovag trilógiában látott Wayne kastélyt kérték kölcsön hozzá, odáig, hogy az egyébként vegyes színészi teljesítményt nyújtó szereplőgárda együtt úgy néz ki, mintha valami nyálas, napsütéses tini szappanoperácskához szedték volna össze. De ez csak a látszat, ami mögött egy jól átgondolt, érdekes, többnyire kifejezetten jól megírt sztori áll. (Már berendelték a második évadot.)
The Following
Kevin Williamson egész eddigi pályafutása összefoglalható annyiban, hogy megírta a Sikolyt. Azonkívül akár zabot is hegyezhetett volna, ugyanott tartana. Ezen a Foxnak kreált, Kevin Bacon főszereplésével pályára rúgott sorozatgyilkosos thrillere, a The Following sem fog segíteni, annak ellenére, hogy ott van benne egy nagy, remek, izgalmas, fordulatos show lehetősége. Amely lehetőséget epizódról-epizódra lassan, konzekvensen agyonverik. A sztori szerint egy nyugdíjba kényszerített FBI-ügynököt (Bacon) visszahívnak a szolgálatba, hogy segítsen elfogni azt a börtönből frissen megszökött, hírhedt sorozatgyilkost, akit annak idején ő juttatott rács mögé. Csakhogy van egy kis probléma: emberünk olyan baziokos, olyan jéghideg, elszánt, és mesterien manipulatív, hogy kisebb hadseregnyi követőt gyűjtött maga köré – egy rakás őrült gyilkost, akik mind az ő tervén dolgoznak szerte az országban. Kicsit már ez a koncepció maga is jól mutatja, hogy mennyire döglött az egész sorozatgyilkos-téma – nagyjából annyira, mint a zombis, és nagyjából annyira kétségbeesetten próbálnak hozzá kitalálni valami új szemszöget. Ami egyébként nem baj, és a The Following felütését még ígéretesnek is nevezhetjük. Sőt, Williamson az első pár részben ezen túl is képes meglepni a nézőt, egy kereskedelmi csatornához képest egész merész és komoly fordulatokkal játszik. De hiába elég a masszív alap akár egy nagy, gótikus kastélyhoz, ha csak korhadt deszkákból húznak rá vityillókat: a kivitelezés csapnivaló. A jeleneteknek semmi felvezetésük, semmi feszültségük, a rendezés nulla, és az említett koncepción és fordulatokon kívül a forgatókönyv is pongyola, sablonos és érdektelen. Bacon szenvedő félhullaként tántorog ide-oda, egyáltalán nem meggyőző. Egyedül a fő mumust alakító James Purefoy tesz ki magáért – sokkal jobb show-t érdemelne. (Már berendelték a második évadot.)
Vikings
A History (Channel) sorozata a fentiekkel ellentétben – ahogy a cím alapján is sejteni lehet – meglehetősen egyszerű. Nincsenek különösebb gimmickjei, high conceptje, csak egy maréknyi vikingről szól, akik a VIII. század végén vezérük tiltása ellenére elhatározzák, hogy a már jól megszokott (és unt) kelet helyett ezúttal nyugat felé hajóznak fosztogatni. A szériának részben pont az a tanulsága, hogy nem kell a szemfényvesztés. Elég, ha vannak jó karakterek (mint Ragnar Lodbrok, a norvégok legendás viking hőse), hozzájuk jó színészek (mint Travis Fimmel, vagy a főnököt játszó Gabriel Byrne), és egy történet, ami brutalitása, keménysége ellenére nem veszik el a trendi komorságban, sötétségben, aminek a nyersessége mellett van szíve, és csordultig van a szabadság, az erő, a férfiasság, a kaland, a menni, látni, felfedezni, és harcolni akarás életérzésével. A Vikings, amennyire ezt két rész után meg lehet állapítani, nagyszerűen működik. Cselekményvezetése nyílegyenes, biztos kezű, tempója nem sietős, de nem is lassú, hagy időt mindenre, konfliktusai érdekesek, korrajza hiteles(nek tűnő, noha már számon kértek rajta egypár történelmi pontatlanságot, de ez engem a fotelemből ülve valahogy kevéssé érdekel), és nem vacakol azzal, hogy bármit is szépítsen, romantizáljon, ugyanakkor abba a hibába sem esik bele, hogy a címszereplőket egydimenziós, vérszomjas vademberekként ábrázolja. Határozottan van benne spiritusz, és kis szerencsével az lehet a középkori/kardozós/kalandos témájú műveknek, ami a Deadwood volt a westerneknek.