(spoilermentes) A Feledés (Oblivion) az a manapság ritka, sőt, elkeserítően ritka amerikai sci-fi, ami veszi magának a fáradságot egy épkézláb történet összetákolására, és nem csak effektekkel, és vágtázó tempóval hány elénk egy kis néznivalót a popcornfogyasztás mellé. És mikor a műfaj rajongóit olyan hulladékokkal traktálják, mint a Transformers (és még az egyik legsci-fibb sci-fi franchise-ból, a Star Trekből is sima akcióparádét csinálnak), minden apró erőfeszítésért hálásnak kell lennünk. Joseph Kosinski, a Tron: Örökség rendezője ugyan ennyivel még nem lesz a zsáner új pápája, mert a Feledés messze van attól, hogy bármilyen szempontból új klasszikusnak kiáltsuk ki, sőt, még egy kultstátusz megszerzésén is igencsak csodálkoznék (a Hold pozíciója, mint az utóbbi ével legjobb sci-fije, egy percig sincs veszélyben – nade, majd talán az Elysium). Viszont a film szórakoztató, látványos, fordulatos, egész jól átgondolt, és legjobb pillanataiban még érzelmileg is le tudja kötni a nézőt.
2077-ben vagyunk, évtizedekkel egy idegen faj elleni háború után, amit ugyan megnyert az emberiség, de cserébe a Föld szinte teljesen lakhatatlanná vált. A túlélők a Titánra, a Szaturnusz holdjára készülnek, de az ottani élethez szükséges energiákat előbb ki kell nyerni a Föld tengereiből – ezt a folyamatot felügyeli Jack Harper (Tom Cruise) és Victoria Olsen (Andrea Riseborough): fegyveres drónok segítségével tartják kordában az egykori inváziós sereg maradékát. De miután találkozik egy rakás rongyos, föld alatt kuporgó emberrel (akiket Morgan Freeman vezet), Jack rájön, hogy hazugságban él, és elindul, hogy kiderítse az igazságot a posztapokaliptikus Földről.
Ha a Feledést egy szóval kell jellemezni, akkor: oldschool. Márpedig, tekintve, hogy az utóbbi évek mainstream sci-fi trendjeiért egy lyukas garast sem adnék, az effajta megközelítés részemről már félsiker. Nem mintha Kosinski és társai (Karl Gajdusek és Michael Arndt, a majdani Star Wars EPVII írója) forgatókönyve olyan hajde eredeti volna (a tévhittel ellentétben a film egyébként NEM egy képregény alapján készült), sőt, legalább féltucatnyi címet lehetne sorolni, amiből a történet látványosan merít, akár tematikáját, akár egyes fordulatait illetően (mivel ezek többnyire spoilerek lennének, nem szemétkedem). De erre szokták mondani, hogy legalább jól loptak: a posztapokaliptikus akciót, az inváziós sci-fit és az amnéziás rejtélyt összefésülő sztori méltóságteljes lassúsággal bontakozik ki, és különösen az első fél órája erős, ami Jack és Victoria mindennapjait mutatja be.
A főszereplők futurisztikus, steril élőhelye és az egykori civilizációnak a pusztaságból csak szórványosan kiemelkedő mementói fantasztikus kontrasztot alkotnak, az impresszív látványtervezői munka gyönyörű képekben bontakozik ki a vásznon (Kosinskinak van érzéke a vizualitáshoz, ezt már a Tronnal is demonstrálta), az M83 zenéje (érezhetően a Daft Punk nyomdokain, de akkor is) már-már hipnotikus erővel festi alá az eseményeket, és a színészek is jók (bár Freeman szerepét igencsak elpocsékolták). Csak itt-ott kellett volna egy kicsit jobban fókuszálni a sztorit, egy kicsit többet belevinni a karakterekbe, és persze már megint nem ártott volna pár perccel korábban befejezni a filmet – akkor akár nagyszerűnek is lehetne mondani a Feledést. De így is örülök, mert végre leírhatok valamit, amit már rég nem: jó nagyköltségvetésű sci-fi.