Nézni a nagy büdös semmit két és fél órán át. Miközben a 4DX mozinak a filmélményt vidámparki mutatvánnyá alacsonyító rángatózó székei és süvítő levegője a maradék kedvemet is elveszi az egésztől. Röviden és lényegre törően ennyi az értékelésem a Disney cirka 250 milliós, karib-tengeres, johnny deppes filmszörnyetegéről. És ezt most ki kéne fejtenem. De egyszerűen kurvára nincs hozzá kedvem, mert őszintén: kit lep meg, hogy A magányos lovas unalmas, érdektelen, otromba és kínos?
Már az első trailerek, sőt, már a koncepció alapján bűzlött az izzadságszagtól. Aztán erre rátett egy lapáttal a lesújtó kritikai fogadtatás és a totális anyagi kudarc. Előre megírhattam volna az egész kritikát, és most persze jönnek majd az előítélettel vádaskodó megjegyzések, de nem érdekel. Ez a film minden előítéletre rászolgált. Kétszer is.
A magányos lovas mítosza 1933-ban indult egy rádiójátékkal, és az évek, évtizedek alatt meghódított szinte minden létező médiumot, készült belőle film-, animációs- és tévésorozat, könyv és képregény is. A 2013-as szélesvásznú, szűkagyú verzióhoz az eredeti sztorit csak pont annyira gyúrták át, hogy megfeleljen az összes mai túlspiláztatott trendnek, amit már a kétévesek is unnak. A címszereplő egy ügyefogyott szentfazék, akinek fel kell nőnie hősi szerepéhez, indián segítőtársa Jack Sparrow lejárt szavatosságú járásával, Johnny Deppjével és pofavágásaival ingereli az alvó rekeszizmokat, és persze minden nagy, hangos és eposzi. Már amikor véletlenül pont történik valami.
Mert egyébként a szuperhősfilmes eredettörténetek dramaturgiáját pontról-pontra, egy műszakja végén járó középkorú közértpénztáros lelkesedésével követő cselekmény döbbenetes lassúsággal döcög, amit nem indokolnak sem a papírkarakterek, sem a lapos, csak nagyritkán és valószínűleg akkor is csak statisztikai véletlennek köszönhetően vicces dialógusok, sem az üres, rémegyszerű sztori. Viszont baromi sokat kell várni a bombasztikus akciójelenetekre, miközben a film azon tanakodik, hogy a természetfelettivel kacérkodó burleszk-akció-dráma katyvasz mely elemét hangsúlyozza ki (nem jut dűlőre).
Pedig 10 évvel ezelőtt Gore Verbinski ebből az alapanyagból és feleennyi pénzből, másfél órában nagyon pofás, helyre kis filmet csinált volna, egy olyan Johnny Deppel, aki még nem vált önmaga paródiájává. Sőt, ha úgy vesszük, két évvel ezelőtt nagyjából meg is csinálta a Rangóval.
Jó, elismerem: a duplavonatos finálénak sok olyan pillanata van, ami ténylegesen megidézi az első Karib-tenger kalózai frappáns, ötletekben tobzódó akciókomikumát, de bő két óra után már késő rátaposni a gázpedálra. Mint oly sok film manapság, részben A magányos lovas is a hollywoodi nagyzolásnak esik áldozatul, annak, hogy mindenből (lehetőleg több mint két órás) blockbustert kell csinálni, a zombihorrorból és a ponyvawesternből is. Utóbbira utoljára ’99-ben, a Vadiúj vadnyugattal volt példa, és remélhetőleg megint eltelik legalább 14 év, mire valaki egy harmadik ilyet öklendezik a nagyvilágra.